MOLNÁR FERENC KEDVENCEI

Amikor az ápolónő este behozta a spenótot, az író mosolyogva rászólt: »Ne rázza úgy azt a tálat, mintha serpenyős rostélyost
hozna.« Azóta már lejárt a spenót korszaka, és Molnár ismét barátkozik kedvenc ételeivel, a lassú állatokkal.
— Mit jelent az?
— Az író egyszer megmagyarázta, hogy ő ki nem állhatja az étlapon a gyors állatokat. Nem szereti a nyulat, az őzet, a fogolyt.
Viszont nagyon kedveli a lassan közlekedő jószágokat, tehát a sertést, hízott ökröt, kacsát, libát.

Színházi Élet, 1935/41

LISZT, A MOKÁNY MAGYAR

Külföldi barátaival szemben még szokásokban is nagy magyarnak mutatta magát Liszt Ferenc. Amikor Saint-Saëns Pesten járt, meghívta vacsorára a Szikszai-étterembe. A menüt természetesen Liszt állította össze, ő ült az asztalfőn középen, jobbra Saint-Saëns, balra idősebb Ábrányi Emil.
Hozták a főfogást ingerlő piros lében, amelynek tetején aranyszínű foltocskák úszkáltak.
— Mi ez? — kérdezte Saint-Säens.
— Espèce de ragout — felelte Liszt, és hamiskásan odamosolygott Ábrányira.
A francia muzsikus a szájába vett egy húsdarabkát. Egyszerre rémes ordítás! A villa csörömpölve hullott a tányérra.
— Mille tonnerre! — jajgatott a francia. — Mi ez a méreg, amivel engem traktálnak?!
— Ez a híres magyar paprika.
— Paprika? Talán dinamit!
Liszt úgy nevetett, hogy az asztalkendővel törölgette a szemét. »Ez az elpuhult sybarita nem bírja a spártai ételt.«
De legfőképpen azt élvezte, hogy Saint-Saëns-szal szemben adhatja a mokány magyart.

Színházi Élet, 1935/41

LÁTOGATÁS SZABOLCSKA MIHÁLYNÁL

Szabolcska Mihály egyik poéta-társa, Jékey Aladár, egyszer útjába ejtette Marosfelfalut, és bekopogtatott a papilakba.
— Kop, kop!
Semmi felelet.
Benyitott az egyik szobába. Senki. Benyitott a másik szobába. Senki. Benyitott a harmadikba, benyitott a konyhába, benyitott a kamarába.
Senki, senki, senki!
Jékeynek szelíd verőfényes poézisén viharfelhők kezdtek borongani. De csakhamar belátta, hogy a vihar jobban illik a képviselőházhoz, mint a poétához. Megváltoztatta tehát a hangulatát, s egy hirtelen fordulattal a keserű humor terére csapott át. Éppen kézügyben hevert egy sarokban a Szabolcska lantja, fölragadta, s mellőzve a klasszikusok ünnepélyes nehéz formáját, könnyű dalhangon így zengedezett:

Felfaluban jártam,
Poétát nem láttam;
Versíró műhelyét
üresen találtam.

Búcsút se vehettem
Senkitől se mástól,
Csak a vendéglátó
Két kapu-félfától.

Szabolcska ekkor állítólag a keperendszerről értekezett híveivel a leglaposabb prózában A háza népe pedig a szomszédban lehetett, s így kerülte ki az egyik költő a másikat. Hanem sorsát ember ki nem kerülheti. Szabolcska Mihály az ő becsületes hosszú kálvinista kabátjával és a merészen domborodó homlokára nyomott kemény papi kalapjával éppen akkor toppant borongó költőtársa elé, mikor annak agyában Csalódás cím alatt egy soha meg nem írt költemény sejtelme rezzent végig.
Most már karon fogva repültek vissza a versíró műhely felé. A papi lak udvarán egész sereg jól hízlalt majorság örvendezett az életnek, a pincében pedig volt egy pécsi bortól terhes hordó…
Mind a kétféle objektum fényesen manifesztálta Szabolcska vendégszeretetét, minek következtében Jékey a versét aztán vissza is vonta…

Kolozsvári Lapok, Mutatványszám, 1898. december 25.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ