Arany János és a nemesi cím.

Volt Arany Jánosnak egy távoli rokona, a ki meg akarta szerezni a nemességet, s ezért hozzá, a nagyszalontai nótáriushoz fordult.
Arany jól tudta, hogy az ő kedves atyafia nemhogy a kutyabőrt nem érdemli meg, de inkább azt, hogy az atyafi bőrén statuáljanak egy kis példaadást, mert a rendes foglalkozása a – lócsiszárság volt.
Most is, mikor a nemességre aspirált, nyiltan kijelenté, hogy csak azért kell neki, mert a legujabb lólopásért kisebb lesz a büntetése, ha időközben szert tehet a nemesi címre.
Arany János rögtön kész volt az elhatározással. Ezt mondta a nemességre vágyó atyafinak:
– Kedves öcsém, a nemességnek vége lesz nemsokára; kár tehát néhány hónapra kikunyorálnod, mert érdemeid csak a börtönt szerzik meg számodra és nekem a szégyent. Loptál, büntetést érdemelsz. Különben várj néhány percig, elhozom nemességünknek a kiállítóit, de aztán javulj meg.
Néhány perc mulva Arany két markos pandurral tért vissza.
– Kedves Feri, – fordult Arany a megrökönyödött atyafihoz – ezek az urak nyomban kiállítják a te nemesi leveledet. Kövesd őket, s mire visszatérsz hozzám, nemes ember leszel.
Az atyafi a pandurokkal kiment. Nemsokára aztán fogcsikorgatva jött vissza, de kijelenté, hogy több lovat nem lop.
Arany ugyanis huszonötöt vágatott kedves rokonára, olyat, a mitől ez megjavulva és megnemesülve végkép fölhagyott a Szalontán oly divatos lócsiszársággal.
Igy eszközölte ki Arany János rokonának a nemességet.

Mikor tud a huszár káromkodni?

A custozzai csatában Umberto, a későbbi olasz király, akkor még trónörökös, mint hadosztály-parancsnok küzdött az osztrákok ellen.
A véres csata után Umberto meglátogatta a tábori kórházakat, ahol ezerszámra feküdtek a sebesültek. Az egyik katona éktelen káromkodással felelt a trónörökös kérdezősködésére.
– Nem hiszem, hogy volna még nemzet, jegyezte meg Umberto, a mely így tudja káromolni az Istent.
– Van még egy: a magyar, – szólt oda egyik tábornok.
– Arra igazán kiváncsi vagyok.
– Ha parancsolja fenség, meg is győződhetik. Van itt egy fogoly magyar fiú, olaszul is beszél s úgy káromkodik, hogy igazán sérti a fület.
Csakhamar elővezették a fogoly magyart, a kinek most parancsszóra kellett káromkodni.
– Igy nem lehet, – kötötte magát a legény.
– Miért?
– Csak lóháton tud a huszár igazán káromkodni.
Lovat adtak alá, de a fiúnak sehogy sem jutott eszébe a cifra mondások közül egy sem. Csak állt és hallgatott.
– Mehetsz! – kergette el a szótalan huszárt az egyik tábornok.
A fiú nagyot rántott a ló kantárszárán, úgy hogy az egy kicsit megbotlott. Erre aztán kitört belőle a huszárvirtus s olyan kacskaringós káromkodásba kezdett, magyarul, olaszul vegyesen, hogy még a lova is ijedten kezdett toporzékolni alatta.

Mi a neve?

Rudolf főherceg, a magyar trón egykori nagyreményű örököse, a ki 1889-ben oly szomorú véget ért Mayerlingben, vidám, kedves fiucska volt. A bécsi Práter gyakran látta.
Hat éves lehetett, a midőn egy sétája alkalmával elmaradt nevelőjétől, Latour gróftól. Persze nagy volt az ijedelem, hogy mi lett a gyerekkel. Szerencsére, egy bécsi polgárcsalád megtalálta, a nagy fasor szélén, a mint egy fa alatt sirdogált. Eleintén nem ismertek rá, s kérdezték a nevét.
A kis főherceg azonban nem tudta megmondani, hogy hívják. Nagy biztatásra végre megszólalt:
– Mama azt mondja pubi, a papa azt mondja Rudi.
A bécsi polgár csodálkozva firtatta tovább:
– Hát mások hogy hívnak?
– Császári fenség! – felelt a gyermek.
Képzelhető a polgár öröme, amint a válaszból megtudta az eltévedt fiucska kilétét.

Forrás: A nevető Magyarország / I. kötet / I. Krónikás adomák