A fordítás.

Petőfi Sándor, Lisznyay Kálmán és Vachot Imre jó siller bor mellett együtt mulatoztak a régi híres csiga-vendéglőben. Vachot hamar „elkészült”, s hogy könnyítsen terhén, kiment.
Kevés vártatva Petőfi is kinéz, s az udvar egyik homályos szögletében megpillantja Vachotot, a ki a falnak dőlve nagy öklöndözéssel adta ki magából a beszedett sillert.
– Nos, mi van Imrével? Hol van? – kérdezte Lisznyay, a mikor Petőfi visszajött.
– Odakint van, Schillert fordítja – válaszolt Petőfi nevetve.

A cégér és a szép leány.

Deák Ferencet, úgy farsang táján, egy zalamegyei birtokos, régi barátja és komája látogatta meg. Beszélgetés közben szóba került a birtokos két leánya is, a kiknek Deák a keresztapjuk volt.
– Miért nem hozod fel őket ide, Budapestre? – kérdezte Deák. – Hadd lássák; mert a szép leány is csak úgy megyen jól férjhez, ha társaságban forog, s ha látják.
– Biz’ én nem költekezem, – válaszolt a koma. – Maradjanak csak otthon. Hiszen a jó bor cégér nélkül is elkel.
– El ám, ha megkóstolják, – jegyezte meg Deák pajkos mosolylyal.

Csitt!

Brassay Sámuel, a kiváló erdélyi tudós, a ki majdnem száz évet élt, egy izben szintén egy igen öreg asszonysággal került egy társaságba. Mikor bemutatták őket egymásnak, az asszonyság így szólt:
– Mi ketten ugyancsak rég vagyunk e földön. A halál, úgy látszik, talán meg is feledkezett rólunk.
– Csitt! Csöndesen! – súgta az asszonyság füléhez hajolva Brassay. – Ne beszéljünk a halálról hangosan, mert még meg találja hallani, s észrevevén mulasztását, azonnal értünk jön.

Forrás: A nevető Magyarország / I. kötet / I. Krónikás adomák