Besüt a fény az ablakon. Rásüt az asztalon lévő laptopra. Elvakítja a webkamerát. Sötét az arcom, nem látszik semmi sem tisztán. Vajon jó ez így?
Nekem jó, ha nem lát a webkamera, ha nem látja az arcomon végigsuhanó érzelmeket a vizsga során. De vajon a tanár majd többet akar látni? Megelégszik ennyivel, vagy az arcom minden rezdülését le akarja olvasni? Mit tegyek? Más szobába nem mehetek, a kamera nem láthatja a többi szobát. Elég, hogy ebbe a szobába beengedtem idegeneket, nem szeretném, ha a fürkésző szemek a ház intimebb részeit is megfigyelnék. Ha egy kicsit jobbra fordítom laptopom, akkor az arcom tisztában látható, viszont a szobám is jobban kitárulkozik, védtelenebbé válik a kamera előtt. Mi van, ha pont akkor nyit be valaki, mikor a vizsga zajlik? Szüleim megmondták, hogy nem akarják, hogy a webkamera lássa őket. Tehát akkor marad az elvakított kamera beállása. Csak reménykedni tudok…
Holnap lesz a vizsga.
Három órája olvasom ezt a könyvet, de nem vagyok képes semmit sem felfogni. Állandóan csak arra gondolok, mi lesz holnap, hogy fogok tudni vizsgázni, ha a webkamera árgus szemekkel figyel. Aggódom. Mi lesz, ha elveszik az áramot, vagy megszűnik az internetkapcsolat? Kinek szóljak majd? A tanár elhiszi majd, ha azt mondom, nincs áram? Ha pedig nem lesz áram, akkor hogyan tovább, hogy fogok vizsgázni?
Annyival egyszerűbb volt ez egy évvel ezelőtt. Fel sem fogtuk, milyen jó dolog a teremben lenni, biztos környezetben vizsgázni. Az egyetlen balszerencsénk az volt, ha lekéstük a buszt, és késtünk a vizsgáról. Ha a tanár megértő volt, beengedett, ha nem, akkor pótvizsgára maradtál. Nekem ettől soha nem kellett félnem. Néha késtem, viszont a vizsgaidőszakban egy órával hamarabb felmentem az egyetemre, tanultam, beszélgettem, megnyugodtam. Az izgatottság, amit másokon láttam, megnyugtatott, tudtam, nem vagyok egyedül. Együtt aggódtunk, és nyugtattuk egymást. Rájöttünk, mit nem tudunk, ezen nevettünk, majd megbeszéltük, amit tudunk. A termet megtöltötte a nyüzsgő egyetemisták hangja. Mindenki elfoglalta a helyét a padban, a barátok egymás mellé ültek, ez biztonságot nyújtott, tudtuk, hogy ki mit tud, ki miben tud segíteni a másiknak. A vizsga elkezdődött, az üres lapokra írás került, és mindenki dolgozott.
A tanár mindent látott. Megvolt a lehetősége arra, hogy körbejárja a termet, figyelje a kezeket, amint megmozdulnak a pad alatt. Csalni nehezen vagy egyáltalán nem lehetett. Persze volt, aki megpróbálta és sikerült, de olyan is akadt, aki elbukott. A tanár dolga könnyű volt, figyelni és rajtakapni. Az egyetemista dolga írni, gondolkozni, és nem lebukni.
Feszültség, izgalom, csalás, lebukás, siker, tudás, gondolkozás, megfigyelés, idegeskedés, nyugodtság, nemtudás, ihlet, segítség, ábrándozás… Ezek lengték körbe a termet vizsga közben, és ha figyelmesen végignéztünk az író, gondolkodó egyetemistákon, ezeket mind leolvashattuk arcukról, testhelyzeteikről, mozdulataikról. Mindent látni lehetett. S hogy mi követte a vizsgát? Öröm, bánat, szórakozás, sírás, kávézás, cseverészés, néhol otthoni búslakodás és aggódás következett az egyetemisták életében. És ez így volt szép.
Most minden megváltozott. Már semmi sem ugyanolyan. Minden csak látszata annak, ami eddig volt. Mintha egy álomban lennék, egy szörnyű álomban, amelyből képtelen vagyok kijutni, nem tudok menekülni. De sajnos, ez nem álom. Ez rosszabb annál! Ez a rideg valóság, ami úgy tűnik, hogy örökre megmarad. A laptop, az online világ, a webkamera foglya maradok. Ebbe bele kell törődnöm, és inkább koncentrálnom kellene az előttem lévő könyvre, hiszen nem lesz egyszerű a holnapi napom.
Hogyan csalhatnék?…
Utoljára a líceumban puskáztam felmérő alatt, de akkor sem sokszor. Mindig féltem, hogy lebukom, és az a sok minden, amit megtanultam hiábavalóvá válik. A lebukástól való félelmem miatt nem is ment annyira a csalás, ha a tanár jobban figyel, el is kaphatott volna. Ellenben, ha nem készültem fel a felmérőre, nyugodtan puskáztam, mivel nem volt veszíteni valóm. Ez a puskázás titka. Akkor nem félsz a lebukástól, amikor mindegy, hogy azért kapsz elégtelent, mert lebuksz, vagy azért, mert nem tudod a választ. Az egyetem alatt megváltozott minden. Mivel itt nem csak a jegy volt a tét, és az, hogy a szüleim örüljenek, büszkék legyenek rám, hanem a helyem is a rangsorban, ami meghatározta, hogy fizetem az egyetemet vagy sem, így nem próbáltam meg csalni. A félelem, hogy lebukok és elveszítem, nem csak a helyem, hanem a tanár bizalmát is, ami a későbbiekben nagyon megnehezítheti az egyetemi életem, túl nagy volt. Olyannyira féltem, és ötletem sem volt, hogyan puskázhatnék, hogy tudtam, ha megteszem, biztos elkapnak. Ezért maradt az, hogy bíztam magamban és abban, hogy amit megtanultam és eszembe jut, az elég lesz. Eddig elégnek bizonyult…
Viszont mi lesz most? Ismeretlen terepre kerültem. Olyan lehetőségeim adottak a csaláshoz, amit eddig el sem tudtam képzelni. Csak egy kis kreativitás kell, más semmi. Merjek-e csalni? Most van a legkisebb esélye a lebukásnak. A webkamera nem lát mindent. S mivel a kamera a tanári tekintet helyére lépett, annak meghosszabbításává vált, így már a tanár sem lát mindent. Nem kell félnem a lebukástól. Akkor miért aggódom? Miért van bennem egy olyan érzés, hogy nem kellene? Miért van az, hogy miközben átgondolom a lehetőségeket, hogy hogyan puskázhatnék, mégis az jár a fejemben, hogy úgysem fogom megtenni…? De ha mégis megteszem, hogyan tegyem?A sok lehetőség, ami elbizonytalanít. A webkamera nem látja, ha asztalomra helyezek egy laptopot, melyen ott sorakoznak az információk. A webkamera nem lát a magam valójában, csak a fejem és a vállaimat láthatja. A kezeim láthatatlanok maradnak. Akár magam mellé is ültethetek valakit, hogy segítsen: csupán arra kell figyelnem, hogy olyan távolságra üljön tőlem, hogy ne kerüljön bele a kamera látószögébe. A napfény által elvakított kamera nem fogja látni az arcom minden egyes rezdülését, az izgalmat, a félelmet, vagy a szemem mozgását. Akár a falra is felrakhatok cetliket, azt sem látja. Nyugodtan használhatom a telefonom, megnyithatok a képernyőn egy új ablakot, mindez láthatatlan marad. A kamera rám fog nézni, de nem fog látni engem. Figyelni fog, de nem fog látni. Csak azt láthatja, amit én megmutatok, én fogom most irányítani a tanár tekintetét. Kis négyzetekbe leszünk bezárva a képernyőn mindannyian, és a tanár nem tudja majd olyan hatékonyan körbejárni, megfigyelni, leellenőrizni, mint az osztálytermet. Tehetetlen lesz. Nyugtatni akarja magát azzal, hogy ha bekapcsoltatja a kamerát és figyel, akkor kiküszöbölhetővé válik a csalás. De ebben a helyzetben a kamera olyan, mint az idősek meggyengült, hályogos szeme. Nem azt fogja látni, ami van. Hamis és homályos képet fog mutatni mindenről, ami a vizsgán zajlik.
Valójában nemcsak a vizsga alatt lesz ez így, hamis képet mutatott az egész tanév alatt. Már a tanév elején mindenki kiválasztotta a házban a legjobb helyet, talán a legszebbet, és ha nem rendelkezett ilyennel, akkor effektek segítségével akár egy tengerpartra is illeszthette magát.
Egy szép pulóver és egy szakadt, kinyúlt nadrág meg papucs lett az öltözete a legtöbb egyetemistának és tanárnak egyaránt. A kamera csak a válladig lát el. Ki tudja, milyen nadrágot viselsz, vagy viselsz-e egyáltalán. Csak az számít, hogy amit a kamera lát, az tökéletes legyen. Ez a valódi szemfényvesztés. A látszat, amit mindenki nyújt, leplezetlenül marad. Míg a tanteremben ki-ki bújt a szög a zsákból, most minden elrejtve marad a fürkésző szemek elől. Mondhatnánk, hogy ez nem is rossz dolog, mivel nem kell így sok erőfeszítés ahhoz, hogy az ember annak látsszék, aminek akar. De megszűnik az igazi kommunikáció, átalakulnak a barátságok és ismeretségek. Mindenki egyformává válik: egy kép a kamera előtt, kis négyzetbe rejtve a képernyőn. És most ezt nevezzük a mindennapjainknak. Kénytelen-kelletlen beletörődünk abba, hogy ezek az egyetemi éveink elröpülnek úgy, hogy nem is lehettünk igazán egyetemisták. Mindenről lemaradunk, amit az egyetemista lét az előttünk járóknak kínált, az eseményekről, az új barátságokról, ismerkedésekről, pletykákról, a szórakozásról. Próbáljuk az új helyzethez igazítva létrehozni ezeket a helyzeteket, de mindhiába, semmi sem lesz ugyanaz. Minden csak erőltetetté válik, bitekbe zárt, homályos mása a két évvel ezelőtt remélt egyetemista létnek.
A tanítás is megváltozott. Képernyőt figyelve koncentrálunk, nem a tananyagra, hanem arra, hogy a kamera jó képet mutasson rólunk, arra, hogy mindenkit jól megfigyeljünk, kielemezzük környezetét, mozgását, öltözetét. S ha a kamerák kikapcsolódnak, arctalan tömegekké válunk. Mintha rádiót hallgatnánk, miközben más tevékenységet végzünk. Ha kikapcsolnak a kamerák, unalmassá válik minden. Kit figyeljünk így meg? S ha már nem lát a tanár, akkor lehetőségünk adódik mást csinálni. A figyelmünk megszűnik, a tananyagból pedig háttérzaj válik. Ez nem tanulás. Sehogy sem jó. A koncentráció, figyelés megszűnt, átvette a helyét a megfigyelés, elemzés, unalom. Ennek így semmi értelme.
Azt hiszem, mégiscsak megpróbálok puskázni…
Félek a lebukástól, de a kudarctól jobban félek. Attól, hogy az éjjeleken át tartó tanulásnak nem lesz eredménye. Amit biztosan tudok, leírom, amiben nem vagyok biztos, megnézem a jegyzeteimben. Ezen most már nem is gondolkodom tovább. A legfontosabb az, hogy mindent előre elrendezzek…
Működik a kamerám. Jó az internetkapcsolat. Ebben a szögben a kamera csak nagyon keveset lát a szobámból, így tökéletes. Szólok a családomnak, hogy holnap 9 és 12 óra között ne zavarjanak. Remélem, megértik a dolog komolyságát, és ezúttal nem lesz probléma. A múltkor egy órán szólnom kellett testvéremnek, hogy menjen ki a szobából, mert a tévétől nem hallom a tanárt. Veszekedés lett belőle. Nem érdekelte az órám, zavarta, hogy már hónapok óta egész nap csendben kell legyen, mert nekem óráim vannak. Egyik bemutatóm alatt pedig a kutyám kezdett el ugatni. Egyedül voltam itthon a kutyámmal, így nem tudtam kizárni a szobából, de a tanárt ez nem érdekelte, egyre csak azt kérte, hogy teremtsek csendet. Mégis hogyan hallgattassak el egy ugató kutyát? Az ugatás a dolga. Lehetetlen kérések…
Nem tudok aludni. Izgulok, ideges vagyok, hogy holnap valami nem fog működni. Félek, hogy ha puskázok, elkapnak. Félek, hogy elveszik a villanyt. Félek, hogy kikapcsol a laptopom vizsga közben. Félek, hogy valaki benyit a szobába, és megzavar. Félek, hogy mindezekkel értékes perceket veszítek majd az időmből. Félek, hogy nem fogom tudni, még mennyi idő áll a rendelkezésemre, és későre fogom beküldeni a feladatot…
Ma van a vizsga napja!
Hét óra. Olyan fáradt vagyok, hogy nem látom a betűket. Semmi értelme nem volt felkelni ilyen korán, hogy ismételjek, ha még koncentrálni sem bírok. A kávé sem segített. Inkább átöltözöm, gyorsan eszem, és várom, hogy teljen az idő.
Fél kilenc van. A laptop előttem, telefon mellettem, kamera jó szögbe állítva, ne látszódjon csak a fejem és vállaim, minden oldal megnyitva, ami szükséges, és most csak várok. Közben Messengeren érkeznek az üzenetek, hogy mindenki izgul, hova kell belépni, ki-mit csinál. De ez nem ugyanolyan. Már ez sem érdekel. Nem nyugtat meg, mint régen, csak jobban felidegesít az, ha olyanokat írnak, ami hülyeség. Ha ott lennénk a terem előtt, ilyenkor más csoporthoz szegődnék, itt viszont a szobám magányában, csak a telefont bámulom, és akarva-akaratlanul olvasom azt is, ami idegesít. A kutyám játszani akar velem. Nem lesz így könnyű koncentrálnom, ha folyton hozza a játékait, és nyomja a lábamnak. Bárcsak az egyetemen lehetnék! Az a hely erre van kitalálva. A környezet, vizsgához való környezet. Ott nem tereli el a figyelmemet semmi sem. A hangulat is vizsgához illő. De ez nem! Egyedül vagyok a szobámban, azon a helyen, ami a személyes, biztonságos, nyugodt környezetem, betolakodik a vizsgahangulat, és szétrombolja azt.
Ez a hely már kezd átalakulni. Eddig ez jelentette a menedéket, a pihenő helyemet. A nehéz egyetemi napok után alig vártam, hogy hazaérjek, és megpihenjek. Most menekülni tudnék innen. A kis csigaházam lángokban áll, és már nem akarok több időt itt eltölteni. A hétvégi pihenéseimen is a nyomott hangulat uralkodik, mivel tudom, hogy hétfővel kezdődően újra átalakul egyetemi tanteremmé a szobám, megszűnik a magánszférám, szétporlad az elefántcsonttorony. Megutáltam az eddig kedvelt laptopomat, székemet, asztalomat. Ezt mind a kamera tette velem. Betolakodott az intim világomba, és idegen embereket hozott magával a szobámba. Bár csak egy kis része fölött vette át az uralmat, mégis az egész szobán nyomot hagyott, komor hangulatúvá változtatta. Menekülnék az egyetemre. Ironikus módon, képzeletemben az egyetem vált biztonsággá. Ha visszamehetnék, minden jóra fordulna, ott végre ismét nyugodt lennék. A megszokott, barátokkal teli, tanulásra kialakított környezetben. S idővel a szobám is visszanyerné régi állapotát, újra várnám, hogy hazaérjek, és néha arra vágyjak, hogy soha el ne hagyjam a szobámat.
Mindenki lassan belép az online tanterembe…
Még egyszer megnézem a kamerán keresztül a szobám, benne a félárnyékba lapuló arcom és belépek. A tanár már itt van és figyel minket, kéri, hogy kapcsolja be mindenki a kameráját. Mindenki izeg-mozog a kamera előtt, fészkelődik, vannak, akik lazábban ülnek, vannak akik a kamera látószögéből próbálnak kikerülni, és csak fél arcukat mutatják. Van, aki a tanár kérésére meg kell változtassa a kamera szögét, van azonban olyan is, aki azt állítja, hogy ezt a műveletet nem képes végrehajtani. Mindenki talál kifogásokat, a tanár pedig tehetetlen. Feszengve ül ő is saját kamerája előtt. Ő is rengeteget bajlódott a kamera beállításával, a csend és nyugalmas környezet megteremtésével, valamint a vizsga menetének elkészítésével. Valószínűleg ő is attól fél, hogy a családtagjai közül valaki megzavarja, vagy belőle is többet fognak látni a hallgatók, mint amennyit kellene.
Az interneten minden bonyolultabb. Itt nem csak egy lapot kell kiosztani, vagy lediktálni a feladatokat, hanem létre kell hozni a vizsgalapot, feltölteni a megfelelő helyre. Egy kis hiba, és minden előkészület hiábavalóvá válik. A diákok úgy gondolják, a tanár nem hibázhat, és ha megteszi, akkor az örökre megbélyegzi őt, ellenben a hallgatók, akik heti, napi szinten követnek el hibákat, önmagukkal már kevésbé kritikusak. A hiba elfogadott tény. A tanár így most még nagyobb feszültséggel áll hozzá a tanításhoz, mivel egy új, ismeretlen környezetbe került ő is, ahol a tőle telhető legjobban kell szerepeljen. Mivel otthon van, a családja néha elfelejti, hogy a munkája így is folytatódik és közös programokat terveznek, figyelmen kívül hagyva a megtartandó órákat. Nehéz helyzetbe kerül, mivel úgy érezheti, hogy csalódást okoz a gyerekeinek, ha vissza kell utasítania a játékot. Ha otthon van, miért nem játszik velük? A tanár számára is felborult az élet, megváltozott és nehezebbé vált, mivel a kamera által nem csak ő látja a hallgatókat, hanem őt is látják, sőt mindenki leginkább csak őt figyeli. Várják, hogy lebukjon, hogy bepillantást nyerhessenek az életébe, vagy hogy hibát vétsen. A webkamera őt is látja. És őt is csak annyiban látja, amennyire azt megengedi. Vajon mit rejt el a tanárból a kamera? Ezen gondolkodom, de közben elkezdődik a vizsga…
Megnyitom a vizsgalapot.
Nem is olyan nehezek a feladatok. Az utolsóban nem vagyok biztos. Vajon nézzem meg a telefonom? Jaj, nagyon félek! Lát a kamera? Biztos nem látszik a kezem…
Huh! Ez nem volt nehéz. Nem vette észre senki sem, hogy megnéztem a választ. Viszont az időmből veszítettem egy keveset. Már csak 2 percem van beküldeni. Még egyszer átolvasom a feladatokat. Jaj, ne most fagyjon le a laptop, ne most szakadjon meg az internetcsatlakozás! Istenem, mi lesz így?! A tanárnak sem tudok így szólni. Ki fog lépni, s nem fogom tudni elmondani, ha lekésem a beküldést. Jár le az időm. Gyerünk, gyerünk, dolgozz gyorsabban, te fránya laptop!
Végre beküldtem a vizsgalapot.
Épp lejárófélben a kiszabott idő, csak pár másodpercem maradt hátra. A tanár ki is lépett. De végre túl vagyok az első online vizsgán. Még hátravan hat. Nem tudom, hogyan fogom ezt a félévet túlélni.
Most mit csináljak? Nincs kivel megbeszéljem, hogy milyen volt a vizsga, ki mit gondol egyik-másik kérdésnél helyes megoldásnak. A többiek üzeneteket írogatnak, de az nem ugyanaz. Mindenki röviden válaszol, senkinek sincs kedve leírni hosszasan, hogy neki milyen érzés volt. Magányos vagyok, és ezt most az sem kárpótolja, hogy végre a szobámban csak magam vagyok. Üresség tátong a szobában és bennem…
Felhívtam a barátnőimet.
Próbálom elmesélni nekik, hogy milyen volt az első online vizsga. Röviden teszem, mert hamar kiderül, számukra ez a téma nem érdekes. Szaktársaim közül, kikhez szorosabb barátság fűz, senki sem ér rá találkozni. Mondják, más dolguk akadt, vagy nagyon messze vannak. Így marad a magányos töprengés, nincs kivel átbeszéljük a vizsgán szerzett új élményt és ismereteket.
Nos, ezek azok a dolgok, amiket nem láthatsz, webkamera. Most már mindennap láthatsz többször is, de mégsem láthatsz belőlem eleget. Nem láthatod azt, ami igazán fontos. Hol maradnak az érzelmek? Soha nem láthatsz bele a homályba visszahúzódó arcokba, nem láthatod az érzéseket, melyek átjárják elmémet, a rezdüléseket, melyek átcikáznak arcomon. Nem láthatod, ha sírok, ha örülök. Előtted mindig csak a legszebb énemet fogom mutatni. Hamis képet fogsz látni rólam, és azt fogod hinni, hogy ez vagyok én.
De tévedsz. Több vagyok, mint amennyit te látsz. Több is lehetek nélküled. Mikor nem látsz, megnyugszom, levetem arcom álruháját, és úgy folytatom napomat, nyugodtan nélküled. Fürkésző tekinteteid elől elbújva lehetek igazán csak önmagam. Nem ismersz. Nem is fogsz. Bár lesznek alkalmak, mikor néhány villanásnyit megpillantasz a valódi énemből, teszek majd róla, hogy elfelejtsd, és még annál is jobban fogok koncentrálni a számodra felépített álcámra. Azt fogod látni, amit láttatni szeretnék veled. Elrejtve maradok előled…
De azért néha azon kapom magam, hogy rettegek: mi van, ha mégis mindent lát a webkamera…

Szerző Marosvásárhelyen élő egyetemi hallgató