Nem lesz sok?

Meggyónt a cigány; de, úgy látszik, hosszú bűnlajstroma volt, mert a plébános penitencia gyanánt két héten keresztül naponkint húsz Miatyánk elmondására kötelezte.
– Nem les azs sok? – kérdi a cigány.
– Kevesebb nem lehet, – válaszol a gyóntató.
Másnap beállít a cigány a plébánoshoz s köszön:
– Szerencsís jó reggelt kivánok.
– Adj Isten, – felel a plébános.
– Szerencsís jó reggelt kivánok, – szól újra a móré.
– Fogadj Isten! – viszonozza a plébános.
– Serencsís jó reggelt kivánok. – ismétli a füstös.
– Adj Isten! – válaszol a plébános.
– Serencsís jó reggelt kivánok, – folytatja tovább.
– Megbolondultál? – förmed rá a türelméből kifogyott plébános, – hiszen már negyedszer mondod!
– Ahun la! Tistelendő sent atyaságának má a nígy kesentés izs sok. Hát ázs Úr istennek nem les sok mindennap azs a húsz Miatyánk?

Az új kalap hatása.

Egy erdélyi városkában az a rút szokás volt, hogy az istentiszteletkor egy-egy elkésett hivő belépésénél az egész gyülekezet hátratekintett, megnézendő: ki jött? A prédikátort szörnyen bántotta hiveinek ez a csendzavaró kiváncsisága, s egy alkalommal a következő templom-szabályt hirdette ki:
„Miután az áhitatot zavarja kiváncsiságtok, én ennek elejét veendő, minden későn érkezőt meg fogok nevezni, s így a hátra való tekingetés fölöslegessé válik.”

Ugy is lett. Alig kezdte el a tiszteletes a prédikációt, máris megzavarták, még pedig az idézésnél: „Mondá pedig az úr…” (a templomajtó nyikordult):
– A nótárius és a felesége.
Ezzel folytatta a beszédet. Néhány perc mulva ismét nyikorgott a templomajtó, s a pap megint félbeszakítá prédikációját, jelentvén:
– Dabajki András városbiró és a fia.
Ezután ismét folytatta tovább. Ámde alig röpített ki néhány szép virágos körmondatot, újólag nyílik a templomajtó s nagyúri idegességgel belép rajta a doktorné, zöldtollas új kalapban. A tiszteletes megszakítja beszédjét, s kötelességszerűen bejelenti:
– Görvessy doktorné, új kalapban.
Erre nagy mozgás keletkezik, s a templomban levő összes asszonynép hátranéz: minő az új kalap?

Hol a fiu?

Sehogy sem tudta megtanulni a cigány a keresztvetést. Végre a pap egy zsák búzát igért néki, ha jól elmondja.
Másnap beállít a plébániára a cigány.
– Tistelendő ur, tudom már a kerestvetist.
– No, hadd halljam!
– Azs Atyának, Szentléleknek nevében. Amen.
– Hát a Fiu hol maradt, more?
– Oda kinn van a pitvarban, s tartja az igért buzsának a zsákot.

Forrás: A nevető Magyarország / I. kötet /