MEK-újdonságok: „A felnégyelt Haza…”
100 ÉV VERSEI TRIANONTÓL NAPJAINKIG, 1920–2020
Kárpátaljai költők antológiája
INTERMIX KIADÓ
Ungvár–Budapest
2021
A kötet előszavát Füzesi Magda költő jegyzi:
PALACKBA ZÁRT ÜZENETEK
Nem kell beszélni róla sohasem, /De mindig, mindig gondoljunk reá.
Juhász Gyula Trianon című versének első két sorát idéztem. Kárpátalján az anyaországtól való elszakítottság fogalma úgy honosodott meg, hogy nem lehetett beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoltunk reá. Sarkítva és tömören: erről a lelkiállapotról szól „A felnégyelt Haza…” című antológia.
Kárpátaljai költők száz év alatt született versterméséből készült a szubjektív válogatás. A kötetben sorakozó, emberi sorsokat lírába burkoló költemények nem könnyű olvasmányok. A gyűjtemény verseit Dupka György válogatta, szem előtt tartva az értelem és érzelem egyensúlyát. A könyv időrend mentén szerkesztődött, s talán egy hiányérzet, egy kollektív fájdalom mentén: fáj az elveszett haza hiánya, három emberöltőnyi kárpátaljai lélek hiányélménye ez, de ugyanannyi dac, túlélni, élni akarás. A csehszlovák érában, majd 1938-tól egy rövid magyar időben, aztán fogolytáborokban keletkezett írások után a Szovjetunióhoz került Kárpátalján vergődésben, szélben és viharban születtek a költemények.
Már-már azt hinné az ember, beteljesedik a költő jóslata: „Meglásd, holnap könnyebb lesz a szó…”, hiszen 1991-től az úgynevezett „szabad” Ukrajna lett a Trianonban idegenbe szakadt négy történelmi vármegye, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros gazdája. Ám a „Költők, versek Ukrajnában” ciklusban is nagyrészt otthonkereső, kitaszított, vagy be nem fogadott lelkületben született alkotásokat találunk. Néhány sor a látleletből: „Hazátlanok közt hontalan vagyok”, „Bitorolt réteken sírunkat pogánynép megássa”, „Hogy ne lássam az elvadult határt, / behunyom szemem…” és még sorolhatnám. Az az élettér, amelyet a ciklus versei vetítenek elénk, napjainkban egyre elviselhetetlenebbé válik. Milyen jövőképpel szolgálhatunk az utánunk következőknek? Honnan táplálhatják nemzeti önazonosságukat, ha körülöttük beszűkül a közösségi magyar lét, amelyben gyökeret verhet a lélek? Fájdalmas belegondolni, hogy megtörténhet: amit nem vitt végbe török, tatár, az ukrán nyelvtörvény árnyékában azt megteheti a nemzettudat elvesztése. Vagy mégsem?
Mit tehet a költő, ha hazáját a történelem elbitorolta, ha nemzetének történetét szülőhelye gazdái meghamisítják? Elvégzi a rábízott munkát, elfogadja a megírt sorsot, élhető belső világot teremt. Hirdeti, hogy „a Haza te magad vagy”.
A kárpátaljai költő és olvasója egy nyelven beszél. Nem meglepő, annál örvendetesebb, hogy már a legfiatalabbak is értik és használják a kódolt üzeneteket. A kárpátaljai költő olyan, mint Jerikó rózsája: a sivatagi növényt tetszhalott állapotban fél évszázadig is görgetheti a szél a homokban. Ám ha éltető vizet talál, termései kinyílnak, elhullatja magvait, ágai kiegyenesednek, kizöldellnek. Ha belegondolunk, milyen elsivatagosodott évszakok dajkálták líránkat, ujjongó lélekkel gyönyörködhetünk fiataljaink alkotásaiban.
„Itt az írás, forgassátok!” Kölcsey szavaival kínáljuk az antológiát
az értő olvasónak. Reményeink szerint a versek léleképítők a mának,
korrajzok, palackba zárt üzenetek egy boldogabb nemzedék számára.
Füzesi Magda
*
Az antológiában közel 80 kárpátaljai költő versei kaptak helyet, amelyekből a Káfé főnix bő kézzel válogtott alább, mutatvány gyanánt
*
Reichard Piroska: BEREGSZÁSZON
Namény utcában, Beregszászon,
áll-e még az én szülőházam?
falán fut még vadszöllő-inda?
udvarában leng még a hinta?
Apám építette a házat,
azóta elmúlt egy félszázad;
messze földről hozta a párját,
együtt ültették be a kertet,
ismerték minden bokrát-fáját
s mire első gyümölcse termett,
megszületett az első gyermek.
S ó, rózsa, rózsa mennyi nyílt ott
amelyet mind az anyám oltott;
az ágyást bársonylevél szegte,
mellé a rezedát szerette,
középen – asszonyára rávall –
verbéna virult violával.
Kis kapával, óvodás voltam,
az ösvényt én is garaszoltam;
fogócska és bújósdi közben
én is gyomláltam és öntöztem;
fecskecikázást néztem szótlan
s galambjainknak szemet szórtam.
Azóta nem rejtettek lombok,
nem szálltak köröttem galambok,
azóta nem oly édes már a
földi eper, ribiszke, málna…
…tűnjetek el, ti mai árnyak,
vigyetek vissza, fecskeszárnyak:
gyerekszívvel utcánkon végig
megtalálom házunk, a régit;
kis kapun be, át a dufarton
ha belesnék azon az ajtón,
hívó körében a lámpának
asztal terítve, minket várnak
tejet hoznak, kenyeret szelnek,
– otthon fejt tej, habos és édes
anyám az órát tudakolja,
apám dörmög újságja mellett:
“Hol késik az a négy rossz gyermek?”
Tornác felől zsivajgás támad,
kattan a kilincs s a vidám had
(öcsém most lesz negyvennyolc éves)
körülöleli és csókolja
nevető fiatal anyámat…
Sáfáry László: VERHOVINA
Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.
Az istenkének segíteni kell,
mert néha bántanak a hegyek.
Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánkint
Vaszil és a három nagyobbik gyerek.
Ó furcsa, szörnyű éjszaka!
A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg.
Sütő Kálmán: A BEREGI RÓNÁN
Kél a nap a beregi rónán
Égetőn, lázban, tűzben, fényben…
Hajnal hasad, piros pirkadás…
Ez a róna már mintha égne…
Éhjaj-vetés, nyomor-aratás:
Ez a róna a senkik földje,
S elbitorolt embersorsokból
Fakad itt a senkik szerelme.
Szikkadt mellek…, szikkadt kalászok,
Hamvadva, porig ölve… ölelve…
Magunk vérét issza, szomjazza…
Ez a róna örök szerelme…
Sápadt arcú hervadt utódok.
Vesztett nagy sorsra jönnek… égnek.
S átokként száll a felhők felé
A legszebb dal, a legszebb ének…
… Dal sír fel a beregi rónán,
Könnyel, kínnal csendül az égre,
S ránehezül az úri átok…
… De ez a róna, mintha égne…
1935
Győry Dezső: MUNKÁCSI MÁRCIUS
Mit a kereszt nevében cinkos
bérenchad ácsolt és buta
kancsal urak gőgjének kellett
megigézve bámulnia:
kész a nagynémet akasztófa!
S mire lefagy a tavaszest,
függetlenségünk nyaka hurkon:
német gyarmat lett Budapest!
Ki mit vétett, bűnhődik abban,
sváb udvarlásért: Gestapó.
S egy zsákba ráz a bosszú majdan,
ki csábított, s ki csábító.
S ismét ők lesznek gúzsba verve:
a munkások s tollforgatók,
s a botorul szétvert parasztság:
a bután megcsalt milliók.
Előre s hátra szörnyű árnyat vet
a történelmi logika:
Mohi s Mohács után most készül
sírjaink legnagyobbika!
S mert húsz jó évig maszlagolni
büntetlen nem lehet hazát:
akad hát tiszt, ki bitónk láttán
még kelleti hozzá magát.
„S a sír, hol nemzet süllyed el…”
nem kap gyászdali kart,
Kurzus-boncok mivé tettétek
a hiszékeny magyart?!
Megöltétek vágyunk: Petőfit,
s apánk: Kossuth Lajost!
Zászlózva vár német hadat
Rákóczi vára most.
Tiltakozást bőg s vág a szél,
virág helyett – havat.
A természet? Az ellenáll!
S a nép? Kusson marad:
Nyilas söpredék lakja várad,
haj, Zrínyi Ilona,
nem volt e népnek csillaga,
s most már nem lesz – hona.
Nem volt vitéz lángoszlopa,
csak vak „vitéz”-ei,
s vakságuk egész nemzetünk
kórágyra fekteti.
…Munkács terén, halál szelén,
már német tank ragyog.
…S másnap az első hullafolt:
a sárga csillagok.
Nagy Jenő: BÚCSÚZÁS
Gyülekeznek a magyarok,
fehérlik a tarisznyájok.
Úgy mennek, mint a bárányok,
mert nem tudják, mi vár rájok.
Sorakoznak a magyarok,
fehérlik a tarisznyájok,
sápadozik az orcájok,
mert a könnyük csorog rájok.
Búcsúznak az iskolától,
meg annak az udvarától,
egész Patak falujától,
rokonoktól és anyáktól.
Szülőhazám, Isten hozzád,
Sose látlak többé már tán.
Isten veled, Édesanyám,
Felneveltél, megyek most mán.
Felneveltél keservesen,
hogy idegen vigyen ingyen.
Néked még alig dolgoztam,
végső útra megyek mostan.
Osztálytestvéreim visznek,
kiknek martaléka leszek.
Hajtanak az éjszakába,
tán soha nem térek vissza
imádkozzál az Istenhez:
ez egyszer még megsegítsen,
hogy még egyszer visszatérjek,
asztalodról még ehessek.
Gyülekeznek gyász magyarok,
tarkállik a tarisznyájok.
Úgy mennek, mint a bárányok,
hiszen csak sejtik, mi vár rájok.
1944. december 3.
Ismeretlen lágerista, 2.: EZER FOGOLY IMÁJA 1944-BEN
Ezer fogoly küldi imáját az égbe,
Hallgasd meg hát, Uram, kérésünket végre.
Könyörögve kérünk, segíts haza minket,
Bűneiben szenvedő fogoly népeidet.
Mi Atyánk, Úr Isten, ki fenn vagy az égben,
Hallgasd meg hát sok-sok kérésünket végre.
Uram, jöjj, segíts, ha tudsz segíteni,
Hogy ne kelljen már tovább ily sokat szenvedni.
Lelkünk már összetört a sok bánat alatt,
Könny lett az italunk, kenyerünk a bánat.
Így szállnak a napok el a fejünk felett,
Mi Atyánk, Úr Isten, segíts haza minket.
Sok hosszú, álmatlan, hideg éjszakákon,
Nem fekhetünk otthon puha fehér ágyon.
Ha leszáll az este, otthon lámpát gyújtanak,
Kedves szüleink csak értünk imádkoznak,
Mert hiányzik közülük kedves két fia,
Mi Atyánk, Úr Isten, segíts minket haza.
Most pedig, bajtársak, ne essünk kétségbe,
Összekulcsolt kézzel tekintsünk az égre,
Küldje el nekünk is a várt szabadulást.
Minden szívből szálljon hű ima az égbe,
Mi Atyánk, Úr Isten, segíts haza végre.
Vedd el, Uram, tőlünk a keserű kelyhet,
A sok bánat helyett küldj egy kis örömet,
Hogy az életünk tovább örömteljes legyen,
És amit akarunk, sikerüljön minden.
Egész családunkkal hálát adunk neked,
Mi Atyánk, Úr Isten, áldott legyen neved.
Áldd meg otthon hagyott kedves szüleinket,
Apánkat, Anyánkat, kedves testvéreinket.
Hallgasd meg őket minden kérésükben,
Hogy boldogok lehessünk az egész életben.
A családban együtt áldjuk neved,
Mi Atyánk, Úr Isten, hála legyen neked, Ámen.
Szolyva, 1944 decembere
(Szolyva: a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa által 1944 novemberében felállítatott és 1945 végéig működő gyűjtőtábor, ahonnan a Kárpátok túloldalán fekvő Sztarij Szambor, Novij Szambor (Lvivi terület) elosztó táboraiba gyalogmenteben irányították a rabokat, majd tehervagonokba zsúfolva munkatáborokba szállították őket. Akárcsak Szolyván, útközben is nagyon sokan meghaltak.)
Balog Sándor: MORDVINORSZÁG DE SZOMORÚ!
Mordvinország de szomorú!
Csupa felleg, csupa ború.
Alacsonyan jár a napja,
Hősugarát gyéren kapja.
Népe csendes, révedező
Erdőmunkás. – Nincs itt mező.
Földje silány, laza homok.
Nyírerdei ősvadonok.
Szarka csörög ezerével,
De csalogány nem szól éjjel.
Nem illatos a muskátli,
Rozmaringot nem is látni.
Híre sincsen délibábnak.
Mindig hűvös szelek járnak.
Bús emberek milliója
Rabtáborok útját rója.
Itt hordozom keresztemet,
Húzom-vonom, ahogy lehet.
De bízom, hogy aki büntet,
Meg is segít még bennünket.
Balla Gyula: EGYSZER-VOLT NAGYAPÁM
Te is megszöktél, nagyapám!
Hallod-é? Siratlak káromkodva!
Harang zúg. Villamos csönget rám.
Orrán koszorú. Fölkúszik a Duna-hídra.
Bámulj csak, Gellért, öreg barátom!
Engem most felfelé görgetnek a hegyen.
Egyszer-volt nagyapám szól rám
Utolszor-borotváltan, fehér-ingesen…
1970
Bartha Gusztáv: ANYANYELV
Itt lót-fut, szalad
nyelvünk alatt,
csetlik-botlik ága-boga
morzsolja a fogkorona.
Gügyög, gagyog: elevenek
a selypítő gyermetegek,
kacajoddal ugrabugrál,
s dadog, ha már sírni nem fáj.
Szerelmed lesz, szép szemedben
súgva-búgva önfeledten,
ajnározd őt: kényeztetve
hagyd hűségét gyermekedre.
Lósson-fusson, hadd szaladjon
nyelvünk alatt megmaradjon,
csetlő-botló ága-boga –
morzsold tovább, fogkorona!
1984
Dupka György: SZIBÉRIÁBAN…
Fedák Lászlónak,
öreg barátomnak
Szibériában én is jártam
ott hol a tundra alatt
az örökfagy kuksol
ott hol a föld méhéből
gáz-fáklyák égig szökkennek
s lángjuk átvilágítja a szemhatárt
Szibériában én is voltam
ott hol minden cárok rebellisein
már örök fagy-koszorú ragyog
ott hol a száz-arcú Sztálinra
villám-szavakat zúdítottak
az ÁRTATLANOK SEREGEI
egy életre megcsonkultak
nyomtalanul elmerültek
örökre elszenderültek
Európa csillagai is kihunytak
a gyilkos tundra fagy-koporsójában
feneketlen gyomrú lápban
a történelem iszonyatos viharában
a fényes hősi múlt sugarában
Szibériában én is jártam
gyászba fordult gondolatban
kedves halottaimat újra eltemettem
sírt ástam a nagybátyámnak
csontjai valahol itt korhadnak
a csupasz fák kórusában
nagyanyám keserves jajját hallom
Gyere haza fiam
ANDRÁS
A-N-D-R-Á-S
Mikor lesz itt
FELTÁMADÁS
FELTÁMADÁS
Szibériát én is láttam
ott hol a tundra alatt
az örökfagy kuksol
– amerre nézek most –
hernyótalpasok nyergében hegyeket lapátol
erdőket
mocsarakat
barakkokat
tüntet el a sok munkáskéz
szemükben Kelet jég-csillag-sugara ég
sorsuk kék reményét
rajzolja ki a horizont
1976; 1987;
Finta Éva: MONTÁZS
Aztán már végül semmi sincs.
Nagy, kettévált szív a világ.
Csurgatja egyre apróbb cseppben
egyre feketébb gyöngysorát.
Sok Dalí-képből, földrengésből,
Picassóból kididereg
a dolgok mobil lánchalála
és Attila, a kisgyerek.
Pöfékel még, pipáját tölti
vulkán, gyárkémény, kályhacső,
de már csak füstje van és fénye:
egyre kevésbé hihető.
Aztán már végül semmi sincs:
a világ mobil lánchalál,
hidegen olvadnak a fémek,
Peer Gynt csak rézgarast talál,
Elektra élettelen arca
még mint sziréna, felsikolt:
kell lenni valami Igaznak,
hisz már elérhető a Hold.
Aztán már végül semmi sincs.
Akvárium, aranyhalak
imitálják a tágabb létet
és Kőmívesnék a Falat –
aztán már végül semmi sincs.
Nagy, összevarrt szív a világ.
Már csak a fájdalom dobog,
és csend mutatja fogsorát –
aztán már végül ennyi sincs.
1980
Füzesi Magda: KÜZDELEM
Nehéz páncél szorítja lelkem,
mégis futnom kell rendületlen.
Vagyok, kit megvert bíbor átok,
hogy keressem a szabadságot.
Éget a nap, tépnek az ágak,
az erdőn bősz vadak tanyáznak.
S bár vízesés dübörög bennem,
szomjan halok e küzdelemben.
1982
Kovács Vilmos: A TENGER
S most elmondom neked milyen a tenger
a tenger sima és rideg
mint a kihűlt beton
melybe beledermednek a városok
a tenger mérhetetlen
mint a folyékony idő
fenekén milliószám temetkeznek az évek
a tenger névtelen mint a tömeg
roppant hátán egyforma megadással cipel
sirályt és hadihajót
a tenger szürke mint a közöny
parttalan mint a nihil
és sisteregve alszanak ki benne
a beleszédült csillagok
őrizkedj a tengertől Kedves
és ne higgy azoknak akik zöldnek festik
Leningrád, 1964
Tárczy Andor: KÜSZÖBÖN
Öreg barátomnak
Évek. Aranyban? Feketében?
Zászlót bontunk? Vagy tort ülünk?
Kétszernőtt fogaink kihullnak.
Marad a tejbegríz-öröm.
Szívünk zihál, tüdőnk elvásik.
Jöhet a múlt morfiuma.
Emlék-tűk enyhítő szúrása…
Hörgő, fojtó az éjszaka.
Egyre nehezebben tart el
A soványodó képzelet.
Fohászkodunk morzsáiért
Tört testünk romjai felett.
Évek. Immár csak feketében.
Tályog redőzi életünk.
Már semmit, semmit nem remélünk.
És mégis kétségbeesünk.
1988
Vári Fábián László: BOSZORKÁNYIDÉZŐ
….Adjon az ég
….még több esőt,
….hajlongj, suhogj
….arcom előtt!
Jössz, tudom, az éj felével.
Pusztulj, tűnj a derengéssel.
Hét éj múltán újra jöjj el
veszejtéssel, puha köddel,
evilági lángolással,
tisztátalan tisztasággal.
Kar karoljon, öl öleljen,
szem mélyéről hajnal keljen.
Égesd a szám igaz vérrel,
szőjed ingem minden éjjel.
1975
ADY ALKONYA
Elhagy az árnyam, elmegyek,
Csillag sincs velem,
E homályt át nem ütheti,
Megpihen szemem.
Sorsomhoz szabott síri ágy
A felnégyelt Haza,
Testemnek tüzét csillapítsd,
Tisza és Duna.
Az alkony bíborszínre vált,
Hitem erősítem.
A pokol az, mely így üzen,
Nem az Úristen.
Kegyetlen szél kerekedik
Holnap ilyenkor,
Kidőlt serlegből elfolyik
Az úrasztali bor.
Ím, most e vers is meggyötör,
Alig létezem.
Áldani készül s visszahull
Ölembe kezem.
Írhatta volna magyarul
Akárki fia,
Parancsba kapván, hogy házát
El kell hagynia.
1988
Zselicki József: HAMISAN
hamisan játszik
most
a brácsás
hiába zöldell
a prímhegedű
toporzékol
bomlik
a csárdás
rétjét e táncnak
nem ropom én
jégbetört tánc ez
nem járom én
félre a brácsást
sutába lépni
nem tudhatok
ősz van
bámulom a csöndet
hét hegedűre
sárgából pirosba
hull az idő
a fehérbe
füttyöm virít
halunk
meg sem tanultuk
énekelni
magunksirató énekeink
Bagu László: MADÁRKABÁTBAN
én is úgy szeretnék élni mint szomszédom
Kes aki átjön a falon megmutatja sebeit arról
kezd beszélni hogy szíve könnyű csónak es-
ténként a levegőégen szokott vele kikötni
furcsamód nem szédül nem émelyeg evező-
tollai viszik hajnalig repül beleszáll a Napba
igaz mióta Nova elhagyta egyre ritkábban s
ha néhanap vele gondol olyan erő költözik
ujjaiba hogy meg tudná fojtani a vak embert
is és olymód gyűlöli a világot ahogy kis kövér
gyerek tudja csak ezen aztán sírni kezd s az
sem vigasztalja hogy Isten se tudná ki-
mosni kabátjából a szivárványszagot
Mester Magdolna: TETSZHALOTTAK BALLADÁJA
fakófehér uszályos
sóvárgó arcú bánat
jövőbelátó aznap és
visszanyúló máshol
karbénító a látszat nem
biztat változással
kávészagúba olvadt
morgással múló reggel
lazultan körbejárva
csalódó arcot rajzol
és ragaszkodón szorongat
a fájdalom hiánya
Bakos Kiss Károly: ÚTLEVÉL
(vers vendégszöveggel)
Az útlevélben nem lakom
A kép se rajt’ nem én vagyok
Ha visszahoz mi el se hajt
A sorompó se végtagom
A pult mögött nem áll az őr
Nem kérdi merre mért megyek
És nem vigyázza puskacsőr
Sem ide-oda léptemet
A négyzetek betétlapok
Aggálya engem nem kerít
Kitölti bár a megszabott
Időhatárt a létem itt
S hogy meddig szól a vízumom
Azt halandó nem éri át
Csak önmagamnak mormolom
Te bolond hány hét a világ
S ahány a hét hát annyi táj
Akár ha el sem mozdulok
Mert szól a szív és szól a száj…
De az útlevél nem én vagyok.
Nagy Tamás: FORGALOM NÉLKÜL
A szívem sarki kisboltja
gyakran szünetel. Hiánycikk a boldogság.
Kulcsra zártam az ajtót, és ha résnyi
visszavágyás tölt el, ahogy gondolattöredékek
egy platánfa árnyéka alatt nyáron;
ha maradt még hely, nem sok,
egy egérútnyi, hogy emléked besurranjon:
akkor megvendégelem, mint a messziről jöttet.
Nem is sejted: elnyűtten,
de emlékedhez tapadok,
az időt hibáztatni…
Tóth Dominika: TÖRÉSEK
mint az egymás felé nyújtózó fák,
úgy próbáltalak elérni. hová tűntél?
szavaim levelek – ősszel lehullnak
lila kalapom alá bújtattalak, hozzád
beszéltem, útközben a város felé.
néha elhagytalak, de sosem végleg.
elkorhad bőröm, belülről pusztítasz.
olyan törések ezek, amiket azért
okozol, hogy fájjon, de nem tudod,
hogy tavasszal mindig kivirágzom.
*
A kötet Dupka Györgynek, az antológia szerkesztőjének alapos, eligazító tanulmányával (MAGYAR IRODALMI ÉLET KÁRPÁTALJÁN A TRIANONTÓL NAPJAINKIG), illetve bő szerzői adattárral zárul.
Pusztai Péter rajza