Facebook-monográfia Ady Endréről

Gnú és krokodil * „Nem volt humora, mert amit nem becsült, azt nem is szerette” – írja Márton László csodálatos Balassa-nekrológjában, és Adyt is így képzelem. Hogy Tiszát tulajdonképpen becsülte, még azt is kötve hiszem, hacsak nem benne látta a magyar arisztokrácia ikonikus figuráját, akiben ilyen módon mégiscsak van valami karizmatikus, mint ahogy mondjuk a gnút elkapó krokodilra is bizonyos tisztelettel néz az ember.
Különben valóban nem volt humora: túl terhelt ember volt ő ahhoz, hogy humora lehessen. Szerb Antal mondja Mikszáthról, tudta ő, hogy nincs minden rendben, de hát ki mondta, hogy mindennek rendben kell lennie? Nos, Ady nem tudott belenyugodni ebbe: a haját tépte, hogy fajtája ennyire vidéki, ilyen rangkórságban szenved és ennyire szűk látókörű. Fiatal korában még nyilván más is vonzotta a szemét, de az ostora is jobban pattogott – idős korára már csak a végtelen keserűség maradt.
A felosztás nem véletlen: gyorsan égő típus volt, amikor a Látó Ady-számát szerkesztettük, alig hittem el, hogy még 42 évet sem élt. Mint Petőfi, akire nem véletlenül hivatkozott, korán kezdett a halálról beszélni, és negyven éves korára megtört, szomorú fényű aggastyán lett.
A humort az üdeség helyettesíti nála, az a pompás tekintet, amely mindenkor a sajátja volt. Az Arany halála utáni időszakban akadtak jó költők, a nagy átlagot ellenben az a rímelős unalom képezte, amely a májusról szól, és EZÉRT szépnek tűnik: a Facebookon megosztott csilingelő vagy kattogó badarságok, költősködő verstelenségek igencsak hasonlítanak arra a korra.
Ha már május, beszéljünk egyik szép verséről, a Májusi zápor utánról – Latinovits mondja felejthetetlenül. „Nagymessziről ködölt a Bükk” – ennyi, és már benne vagyunk a legösszetéveszthetetlenebb Ady Endrében. Mint Pilinszky mondta, az első sor kegyelem: Adynak gyakran megadatott. Más költő így nem mondhatta volna, más költőnek nem érdemes így mondania. És benne vagyunk a természet lávázásában is, ahol gőzöl a sík, árad az Ér (ezek a kis modorosságok nem bántanak, ha HALLGATJUK a verset), minden csodálatos, csak az ismétlések lassítják és tompítják, állítják meg az ódát. És akkor hirtelen az erős és fiatal asszonyok, akik a mezőn kapálnak, „s a lábuk térdig meztelen”. Erotikusabb, érzékibb ez a látvány, mint száz héja-nász, mint millió videoklip, olyan mélyről érkezik az ember elé, olyan feszítő vággyal.
A versben van egy őrült hazugság is, mondhatnánk, ha nem tudnánk verset olvasni. „Káprázó városi szemem” – ugyan mikor volt ő VÁROSI? Legfeljebb lett, hiszen Érmindszent ma is olyan falu, hogy annál jobb se kell. Mégsem hazugság, hiszen a kötetek sokkal inkább tele vannak Pesttel és Párizzsal, mint a falvakkal: a szeme városi szem volt valóban, körutakhoz és színházakhoz, konflisokhoz és orfeumokhoz szokott, annál is inkább, mert feledni akarta szülőföldjét, ahová folyton vágyott.