„Erdély határszélén születtem, Erdélyben csak egyszer jártam, harminc éve, tíz napra. Történelmi drámáim közt mégis öt van, amely Erdélyről szól, az első a Bethlen Kata volt, aztán a misztótfalusi Kis Miklósról az Eklézsia megkövetés, majd az Apáczai, s utolsó a két Bolyai dráma: az Apai örökség és A két Bolyai.”

A Németh Lászlótól kölcsönzött, írásunk jeligéjeként Veress Dániel: „Benned rovom erdélyi adómat” című kötetből kiragadott idézet kijelöli azokat a koordinátákat, amelyek klasszikus írónkat Erdélyhez kötik: Nagybányához, születési helyéhez; az 1935-ben tett romániai utazáshoz, melyet a sokat és sokszor vitatott Magyarok Romániában című útinaplójában örökített meg; az öt csodálatos drámához, melyek ihletforrásául az oly nagyon szeretett Erdély művelődéstörténete szolgált.
Mi sem természetesebb, ha, róla emlékezve, fölemlítjük: szülővárosa három – 1991, 1995, 2001 – szép megemlékezéssel idézte/méltatta emlékét, keresztelésének színhelyén, a Híd utcai református templomban, Tőrös Gábor szobrászművész alkotta domborművel adózott emlékének, továbbá a kilencvenes években újra önállóvá vált nagybányai magyar középiskola az Ő nevét vette föl, a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődés Egyesület In memoriam Németh László kötettel tisztelgett az író halála huszadik évfordulóján; a marosvásárhelyi Mentor Kiadó az útinapló 2001-es újrakiadásával és a hozzá fűződő vitaanyag társításával tisztelgett előtte; az erdélyi magyar színházak műsorán – sok esztendővel ezelőtt – ott szerepeltek jeles drámái: a Villámfénynél – Kolozsvár, 1942, Temesvár, 1970, Szatmárnémeti, 1977; Papucshős – Sepsiszentgyörgy, 1969, Nagyvárad, 1987; A két Bolyai – Marosvásárhely, 1970; az Iszony monodrámaként történt feldolgozása/feldolgozása – Szatmárnémeti, 1991.
Az erdélyi témájú drámák keletkezési ideje viszonylag rövid időintervallumhoz köthető: Bethlen Kata – 1939; Eklézsia megkövetés – 1946; Apáczai – 1955; Apai dicsőség – 1960; A két Bolyai – 1961.
A művek gondolatcsírája megfogamzása nem a véletlen műve. E drámák esetében is érvényes, hogy a bennük megtestesült gondolatot és eszmét nem valamilyen öncélú sugallat szüli, hanem, mintegy válaszként, önmaga védelmére, egy–egy nemes idea megtestesítésére írja azokat.
a)Tekintsünk a Bethlen Kata keletkezési időpontjára: 1939. Súlyos esztendő Németh László életében: a Kisebbségben és a A minőség forradalma című kötetei nyomán rá zúdult össztűz ideje. Miként védekezik? Bethlen Kata sorsának, lelki/szellemi függetlensége védelmezésnek, az igazáért vívott keserű küzdelem megidézésével. A dráma jobb megértését szolgálja az azt megelőzően írt, mondhatnánk a dráma problematikáját is megelőlegező írást: Sziget Erdélyben, amelyben a hősnő „protestáns Antigone”–ként küzd a rá kényszerített házasság ellen, a hitét megtagadtatni/elhagyatni kívánó erőkkel szemben. Önéletírása – Életének maga által való rövid Leírása – végtelen és elkeseredett küzdelem a „maga vallásá”–ért és az „idegen vallás” rákényszerítése szándékával szemben, „az Erdélybe beömlött: német világ, békanémító csont, világias fény, hiten vett erőszak, »a lelkek megmocskolása« ellen”.
Miként jelenik meg mindez a drámában? Sűrítetten, a lényegre koncentráltan, immár éleslövészet módjára, hajlíthatatlan konoksággal törve a tragikus végkifejlet felé. „…énbennem nem kell ettől a mostani világtól még az oltalom sem, s ha kövenként szedik szét a régi Erdélyt, én az utolsó szegletkövön akarok gubbasztani és fohászkodni.” E szavakban Bethlen Kata hithűsége szólal meg, de azt is mondhatnánk, hogy általa/benne Németh László elvhűsége, tántoríthatatlansága, kitartása kap hangot. Bethlen Kata engedni kényszerül, de önfeladásra semmi áron! Férje, Haller László szavaiban mintha Németh László ellenségeinek a fenyegető hangja szólalna meg: „Nem találhatok addig a veledlétben nyugvást, amíg az ellenem lázító vallást el nem hagyod”. Az elegyítés lehetetlen, hisz az önfeladást jelentene, lehetetlen akkor is, ha Bethlen Kata súlyos átka beteljesedik.
b) 1945 korfordító esztendő Magyarország életében, egy új éra kezdetének ideje. Németh László remélhette, hogy előtte is megnyílik a tér, a szabad alkotás, véleménynyilvánítás ideje, a nemzetépítés munkája. De nincs megbocsátás! Őt, akit a Korunkban, a harmincas években az „irodalom fasisztájá”–nak címkéztek, a hatalomra törő kommunista ideológia „kútmérgező”–ként kívánja elszigetelni, kiűzetni az irodalomból. Vissza akarják vonatni, megtagadtatni eszméit. Válasza? Az Eklézsia–megkövetés s a Husz János színmű „…baráti felszólításokra volt a válasz – írja Németh László a drámái elé tűzött írásában –, hogy írásaim megtagadásával vásároljam meg nyugalmamat. Misztótfalusi Kis Miklós megtette, s mi lett eklézsia–megkövetésének a következménye? Husz nem tette meg, s a magunk fejében kialakult igazsághoz való ragaszkodás korszaknyitó példájává vált.” Németh László „az igazságszeretet” darabjaiként hagyta ránk örökül, a példamutatás erkölcse jegyében.
Németh László az Eklézsia–megkövetés című drámájában Misztótfalusi Kis Miklós életpéldája megidézésével kívánt választ adni. A XVII. századi erdélyi peregrináció – nyugati egyetemjárás – kínálta az esélyt Erdély szellemi felzárkózására. A nyugatról hozott új eszmék felpezsdítették a fejedelemség szellemi életét. Ám korántsem a kívánt hatással, hisz adott volt egy társadalmi réteg, amely szemben állt minden újjal, ami kiváltságait sértette, amitől hatalmát félthette. Misztótfalusi Kis Miklós kiváló tudással, nyomdával és egy csodálatos művel – az Aranyos Bibliával – tért haza, amely mívességével, megújhodott nyelvezetével kívánt újat hozni, abban a reményben, „hogy könyvekkel bővítsem és olcsóitsam e hazát”. A klérus azonban ellenszegül: őt hitvány vasművesnek nevezte. Pedig mit kívánt? Arany János szavaival: „egy kis független nyugalmat”. De nem adták meg neki. „Nagyon megkeserítette a kolozsvári klérus az én életemet.” Pápai Páriz Ferenc szavára Kolozsváratt, 1698. esztendőben írja meg M. Tótfalusi K. Miklósnak maga személyének, életének és különös cselekedetinek MENTSÉGE melyet az irégyek ellen, kik a’ közönséges jónak ezaránt meggátolói, írni kénszeríttetett című művet, a maga becsületének, jó hírének védelmére. Az eredmény: minden addiginál vehemensebb támadásoknak lett kitéve, melyből csak úgy nyerhetett feloldozást, ha akkor szokásai szerint nyilvános eklézsia–megkövetésre áll a gyülekezet elé. És ha – Husz János példájára – nem teszi? Bethlen Miklós inti a lehetséges következményekre: „A mi harmatos börtöneink elcsendesítettek már néhány szókimondó szájat.” Ő kéri: tegye meg. Megtette. Mégis „…széttépték az agyarkodó prédikátorok”. A következmény: agyvérzés, ami élete, pályája tekintetében tragikus következményt, a fizikai ellehetetlenülést vonta maga után, mintegy példázva: járhatatlan út.
c) Az ötvenes évek közepe két jelentős módosulást hoz Németh László életében. Egyfelől: elhagyja Hódmezővásárhelyt, „a nyugalom szigetét”; másfelől: ekkor észleli az életét megnehezítő hipertónia jelentkezését. Vége szakad a fordítás évekig tartó gályarabságának, írótársai alkotásra buzdítják: „a magyar irodalom s főleg a gondolkozó magyarság tőled többet vár”. (Veres Péter) Bár több ízben is szóvá teszi, hogy „írói pályám, nagy megkönnyebbedésemre, véget ér”; „az írói mesterségem nem folytatom”; „új dolgot már nem írok többet”. A magyar irodalom nagy–nagy nyeresége, hogy fogadalmát önmaga írja fölül – többek közt – az Apáczai című drámájával. Az alkotói légkör most sem felhőtlen. A hatalom érzi, hogy például a Galilei dráma, s nemcsak a múltra, „a jelenlegi rendszerre is érthető”; a sajtó sem feledi a „kútmérgező” bűneit. Később, 1969-ben, így emlékszik vissza az adott helyzetre: „Az író mit tehet itt? Fölvetíti a helyzetet, megmutatja az erkölcsi harc kikerülhetetlenségét s példát ad rá, kétségbeesett helyzetekben is hogy lehet győzni vagy legalább méltóságunkat megőrizni.” Példaként hivatkozik Apáczai Csere Jánosra: „ez a makacs idealista minden vereségre új, még merészebb pedagógiai tervvel felel, akárki megértheti”. 1955-ben megszületik a mű: „búcsúm a pedagógiától”, „egy öreg pedagógus búcsúja volt legfőbb örömet okozó foglalkozásától”.
A drámában mégsem a foglalkozás öröme testesül meg, hanem a nemzete javáért küzdő pedagógus keserves küzdelme, ama nemes szándék, mely őt a biztos jövőt ígérő nyugatról haza hozta: „mosdassuk ki a mi szegény hazánkat abból a tudatlanságból, amin a napnyugati országból jövő ember csak elborzadhat”. De itt gyanakvás, irigység fogadja. Magával hozta a presbiterianizmus új eszméjét, Descartes tanait – külön–külön is veszélyes gondolatok az állóvízben fürdőző maradi szellemnek. S ez már főben járó bűn. Nemcsak az egyház, hanem a fejedelem is ellene fordul: nyílt disputára szólítja, tanai megtagadására. Megfenyegeti: „vagy azt tanítja a skolában, amit én parancsolok, vagy a Marosba rekesztem, vagy a torony tetejéről vettetem le”. A fenyegetés másik alternatívája: „egy jóravaló fogarasi tömlöc két hónap alatt úgy megszárítaná nyirkosságával, mint az aszalóba tett gyümölcsöt”. A súlyos ítélettől, jótevői közbenjárására, a porrá égett kolozsvári kollégium tanári meghívása menti meg. Ott mondja el második programbeszédét – Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról –, melynek jeligéje is lehet az abból kiragadott mondat: „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép!” (Mikor mondja ezt az író? 1955-öt írt a naptár!) Ott és akkor születik meg – ismételt ellenszélben, a tatárbetörés vészt jósló árnyékában – az újabb magasztos gondolat: az akadémialétesítés terve. Megálmodója: „…gyertya ember, aki teste fogyásával egymaga akarja a nagy erdélyi sötétet oszlatni”.
d)„Egy fiatal tanárnő, erdélyi származás, fejébe vette, hogy Bolyai–drámát kell írnom.” Ihlető, munkára buzdító ingerként elküldte neki a marosvásárhelyi Teleki Téka birtokában levő, kiadatlan Bolyai-levelezés anyagát. Bennük „a csodálatos mód összeakaszkodott emberpár drámáját láttam” – olvashatjuk A Bolyaiak drámája című műhely–tanulmányban. A naplóban elárulja, hogy a mű „egyik hibája, hogy csak Farkast írtam igazán belülről; őhozzá megvolt a kulcsom: a pedagógus apa, aki másba tette át becsvágyát s rettentő élességű tükröt kap neveltjében”. Azonban „a példátlanul heves apa–fiú viszony” tanulmányozása/értelmezése ennél tovább, messzebb vezetett. Ennek kulcsát az 1965-ben írott Negyven év című pályatörténet adja kezünkbe: a sötét családi történet „egyszerre idézte az itteni s otthoni emlékezetbe Erdély két legnagyobb fiát, s az egymást rágó összeférhetetlenséget, mely nézetem szerint e tehetséges nép romlásának egyik fő oka volt”. De, áttételesen, ebből sem hiányozhatott az őt oly mélyen, vissza–visszatérőleg foglalkoztató apa–gyermek közti viszony sokrétűsége: „…ez lett az Apai dicsőség, egy érzés fél évszázadot átfogó története”, mondhatnánk: kettős tükörben. Egyik, a naplóban idézett bírálója szerint: „minden mondat egy–egy kis remekmű”, amihez Németh László hozzáteszi: „éppen csak a színpadon nem áll meg, inkább dramatizált regény, mint színdarab”.
A történésnek, cselekménynek irányt szabó, apa és fia viszonyát, a köztük kialakult konfliktus forrását két egymásnak feszülő mondatban találjuk: Bolyai: „Ha a magam kontinuációját nem látnám benne, nem lenne erőm, ezt a poklot, amelyben élek, elszenvedni.” János: „Én egy új világot teremtettem a semmiből, s édesapám ezt ötletnek nevezi?” Kinek lehetett igaza? Nehéz lenne megfejteni, igazságos, méltó ítéletet mondani. De a sérelem magva szárba szökkent és megnyugvást a halál sem hozhatott a két sértett, megcsonkult élet számára. A János házasságához szükséges kaució megkésett letétele sem hoz békét köztük. Az elöregedett, magányos, a sír szélére sodródott apa keserűen fakad ki tanítványának: „sose csináljon, Lajos öcsém a gyermekéből bálványt magának”. Utolsó szavaival mégis őt, a fiát szólítja: „János, fiam!” Ő, pedig, a sok viszontagság, sértettség dacára sem fordít hátat apja emlékének. Új művét, az Üdvtant, neki kívánja dedikálni: „Annak, aki a magasabb valóságok világába engem bevezetett, s akit én is magammal emelek az emberi emlékezetből ki nem fonnyadó nevek közé. Ez lesz az ő dicsősége.”
e)  A Németh László drámaköltészetében nincs még olyan darab, amely az életműben nagyobb figyelmet kapott volna, mint a Bolyaiak drámája, az a tükör, amelyet, ő állított elénk, melyben „az egymás felé tartók is elkerülik egymást”. Az Apai dicsőséget követően írta meg A két Bolyait, sűrítettebben tárva elénk azt a drámai küzdelmet, amely közös életüket jellemezte. „…keletkezésének esete, ahol a levelekből megismert apai szenvedély ért le fúró gyanánt lelkem artézi rétegéig, kivételes, s az Erdélynek szánt ajándék sarkallása is közrejátszott benne…” Tömörebb, kamaraváltozatnak szánta, melyben a két ember első nagy összecsapását írja le János hazatérése után. Ez esetben is találunk az életműben utalást arra, hogy mennyivel több annál: „…a darabnak van nemzeti oldala is. Itt ül több mint ezer éve Európa szélén egy nemzet, amelyet ha okosnak nem is, de tehetségesnek talán elfogultság nélkül mondhatunk. Mi az oka, hogy ez a nemzet még lélekszáma arányában sem tudta az emberi kultúrát gazdagítani…” (Képzelt beszélgetés)
Bolyai Farkas fiát, Jánost, felismerve tehetségét, a maga kontinuációjának tekintette: „belőle nagy tudóst neveltem”. A remélt harmónia azonban megtörik. Előbb azzal a döntéssel, hogy János nem kíván örökké Appendix lenni. „Semmiféle apai érdem nem lehet jog a holtig tartó gyámolításra.” Aztán annál is tovább megy: a megtagadott kaució ellenére, vállalva annak minden ódiumát, Rózával kezd új életet. Súlyos döntés. Súlyának Róza ad valós hangot: „Hol van egy sziget, ebben az átkozott Erdélyben vagy az egész világon, ahol nem ér utol az emberi megvetés.” Jánosban a kitaszítottság új kitörési pontot keres. Nem a geometria terén, hanem annál egy tágabb cél keríti hatalmába. „…ama tanok tana, amelyről nemcsak egy morális személy, de az egész embertársaság már itt a földön üdvre juthat.” A dráma végkifejlete nyitva hagyja a kérdést, a két csillagpálya találkozásának lehetőségét. Marad az apa reménye, hogy egy újabb lipcsei pályázat visszatéríti Jánost a tudományos pályára. A színházi igény felülírja ezt, ráveszi a szerzőt a módosításra, pozitív kicsengésű záróakkordra: apa és fia külön–külön pályázzon. János nem önmaga dicsőségét keresné benne: „a tudomány ne csak játék legyen (…), hanem a tudós elmékben, mint egy költői fészekben felnőve: az emberek boldogítására használja erejét.” Ennél is tovább lát: „a Gondviselés engem szemelt ki az üdvre vezető tant az emberiségnek megjelentetni.” A gondolatban nem nehéz felismerni Németh László életművének egyik alapvető ideáját: az emberiség üdvösségének szolgálatát.
x x x
Az erdélyi tárgyú drámák közül ez utóbbi az egyetlen, amelyet Romániában bemutattak – Marosvásárhelyen, 1970. február 20-án –, Kovács Ferenc rendezésében. A bemutató értékét/rangját emelte, hogy ezen a szerző is jelen volt. „Nem tudtam megállni, hogy el ne jöjjek.” Nemcsak udvariassági gesztusként. „Olyan számomra ez a mostani erdélyi utazás, mint egy nászút. Kár, hogy már nem vagyok vőlegény” – mondta Marosi Ildikónak. A bemutató „ünnep volt a színházban” – írta Nagy Pál. Hozzátehetjük: ünnep lett egész Erdélyben, hisz a színmű, vendégjátékok révén, minden nagyobb városba eljutott. Apa és fia, Lohinszky Lóránd és Ferenczy István „párviadala” s a többi színész játéka megható emlékként él a nézők emlékezetében. A kritika egybehangzó elismeréssel méltatta. Németh László és kísérete erdélyi látogatását Veress Dániel Téli utazás címen írta meg az Igaz Szó 1970. márciusi számában, továbbá az In memoriam Németh László kötetben: Ami a téli utazásból kimaradt című írásában.
Az erdélyi magyar színházak mulasztása/adóssága, hogy e csodálatos drámafüzérből csak ez utóbbi került színpadra. Annak is ötven éve. Fényképmellékletünk– a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata vezetőségének köszönhetően – épp erre emlékeztet. Köszönet érte.

(Megjelent az Irodalmi Magazin 2021/1. számában)

1. Nászta Katalin:
   2021. július 3. 05:14

   Jó volt olvasni ezt a cikket. Micsoda elme volt Németh László! Nem véletlenül ajánlotta nekem őt apám olvasmányul… Mindig is vonzott a szintézis tudománya. Máriás József szolgáltatta ezúttal – köszönöm, hogy olvashattam.