Facebook-monográfia Ady Endréről

A tragikus mese *A szerelem összetettségére a két múzsa és a nekik ajánlott versek puszta léte mellett jó példa az Elbocsátó, szép üzenet és a Valaki útravált belőlünk verspár. Az első kíméletlen, sőt irgalmatlan borzalom – emberi szempontból legalábbis. A vers azonban gyönyörű, és sokkal kevésbé lenne az, ha Ady szelídített volna a fogalmazáson. Írtak megértő verseket a kedveshez, de azokat mások írták, nem az Ady Endre címkével ellátott költő.
És itt is már az első sor, hogy nekiront: „Törjön százegyszer százszor-tört varázs”, hát ez iszonyú és fenséges. „Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor” – ez fokozhatatlan, ennél szebben nem lehet. Senki ne polgári szokásokra gondoljon (az Édes Annában a szerencsétlen lányt megejtő és a pácban hagyó Patikárius Jancsi a legpolgárabb polgár – mire megyünk ezzel?), hanem egy nagy szenvedély hullámzására. Itt nem arról van szó, hogy ez a nő miben segített és hogyan az életben, hanem arról, hogy hogyan érzi sebezve magát ez a fájdalmas fenevad. És hát nagyon szépen őrjöng, Lammermoori Lucia sem csinálhatná szebben.
A Valaki útravált belőlünk ellenben minden jámbor léleknek megfelel, vagy legfeljebb abban nem, hogy a költő mintha ebben is magát siratná inkább: „Mint elárvult pipere-asztal, / Mint falnak forditott tükör, / Olyan a lelkünk, kér, marasztal / Valakit, ki már nincs velünk, / Ki után ájult búval nézünk. / Egy régi, kényes, édes dámát, / Kegyetlen szépet siratunk, / Bennünksarjadtat: asszony-részünk. / Valakit, kiért hiúk voltunk, / Apródok s cifra dalnokok / S kit udvarunkban udvaroltunk.” Ez annyira őszinte, amennyire sokan nem mernek lenni azok közül, akik az elmaradt szerelem után sivalkodnak. A hasonlatok halmozásával és a figura etimologicákkal panaszolja panaszát, de közben tisztán látja, hogy a saját hiúsága is nagy sebet kapott.
Ady nem ment el a találkozóra, melyet Brüll Adél kért tőle utolsó neki írt levelében. Ki tudja, mi történt és hogyan, ki vétette a nagyobb hibát: mindketten súlyos, sebzett, domináns személyiségek voltak. A versek azonban tisztán, szépen, páratlan költői rangon beszélnek egy szerelemről, amely nem volt mesebeli, csak tragikus. Egy ilyen költőnek, egy ilyen lírának semmi sem használhatott volna jobban.

Szunnyadt lelke ezer évig * A legnagyobb őrültségek Ady szülőföld- és magyarság-versei kapcsán hangoznak el. Jártam már olyan évfordulón, ahol hosszan elemezték, hogy mennyire magyar volt, és mennyire kikérte magának, hogy Európa megmondja Magyarországnak, hogy mit kell tennie. Ez körülbelül annyira pontos olvasat, mint József Attila öngyilkossága ellen azzal érvelni, hogy a verseiben semmilyen szuicid hajlamot nem lehet felfedezni.
Ady folyamatosan bírálta Magyarországot és a magyar fajtát, ahogy ő nevezi, mindennel elégedetlen volt, és ami a legszomorúbb: hogy nagyon sok mindenben igaza volt, és nagyon sok mindent előre látott. Pontosan látta a magyar gőgöt, amelybe bele fog fulladni Magyarország, amely tragédiához fog vezetni, ezzel azonban a tisztánlátása mellett csak a gőgjét szegezhette szembe, és azokon, akik szabadoknak képzelik magukat, de a méltóságosok és tekintetesek óhajait lesik, ezzel természetesen nem segíthetett.
A falujáról, a Szilágyságról persze írt szép, problémátlan verseket, és egészen érthető, hogy ezeket a mai napig nagy becsben tartják a környéken, bár az már kevésbé, hogy bizonyára a rémületes szilágysági dilettáns is Ady valamiféle utódjának képzeli magát. Noha éppen a Hepehupás, vén Szilágyban című versben azt kívánja, bár ne született volna meg, csak ezer év múlva. A Séta bölcső-helyem körül pedig valóságos kísértetjárás, semmi megnyugtató nincs benne.
A hazájával az veszekszik folyamatosan, aki a szüleivel sincsen békében. Köztudomású, mennyi feszültség gyülemlett fel Petőfi és Petrovics István között – úgy gondolom, Adyban még több a saját apja ellen, hiszen alkatilag is más volt, és a korszak is békétlenebb, mint amikor még hinni lehetett valamiben. Az apja, aki mint Ady mondja egyik vallomásában, azt szerette volna, ha szolgabíró lesz valamelyik faluban, legalább annyira visszahúzta, mint a provinciálisnak érzett magyarság.