az ember versbe szedi magát
kivasalja a ráncait
nem hiszi már ezt is meg azt
mélyedésekkel bajlódik

az irány mindennap arra vezet
– nyugtató bizonyosság-
ahol a tegnap ösvény volt még
útjelzőnek marad a kőszél
behunyt szemmel kitapogatja
lába alá csúszik az út
nem téved el, ha azon járva
nem keres szélesebbet

az ember mindig rendezett
életre vágyott és miért ne
mikor bármikor csúcsra érhet
akár gyűrten vagy ránctalan
honnan komolyan visszanézve
érteni vél majd ezmegaz-t

a csúcs fölé (akárhogy is)
a felhők gyorsabban kúsznak
s a feledés ölelése
köddel borítja be mit benő
a fű is, nem csak a szív fala

jaj, csak meg ne vastagodna
hogy már meg se dobbanna egyet
szálfa alakom görbedni látva
s vakulni akaró szemem se bánja

csak annyira ne dermedne meg

2021-07-04