MITŐL JÓKEDVŰ TERSÁNSZKY?

Talán egyetlen igazán jókedvű írónk Tersánszky Józsi Jenő. Ő az. akit a francia „hilaire”-nek nevezne. Nem viccel, nem torzít, nem ironizál, nem szatirizál, nem bukfencezik, de az istenadta életöröm lobog benne; ez sugározza át történeteit is, amelyek önmagukban nem is vidámak, hanem szegény kis hús és vér emberek sorsát beszélik el az író lelkiismeretességével. Így válik legújabb könyve, a »Legenda a nyúlpaprikásról«, az ügyefogyott segédkanásznak, Gazsinak története is olyan kedvderítő olvasmánnyá, hogy az ember akkor is nehezen válik meg tőle, amikor már egy lélegzetvételre végigolvasta.
Jó barátom Tersánszky, meglehetős alaposan ismerem életkörülményeit is. Tudom, hogy csak az írásából él, és írásában a maga irodalmi eszméjét követi megalkuvás nélkül. Tehát amint azt meg a magyar irodalmi viszonyokban legtájékozatlanaibb olvasó is sejtheti: neki nincs magánpalotája a fővárosban, sem golfpályával körözött kastélya a vidéken, a tél elől nem szokott motoros jachtján a déli tengerek napfényébe menekülni, sőt még egy egyszerű kétmotoros repülőgépe sincs, amelyen egy kicsit a magasságokba röpdöshetne, ha írói szeszélye erre birizgálná. És azt is tudom, hogy e kívánatos földi javaktól nem a fösvénysége miatt fosztja meg magát. Egészen megbízható tudomásom van róla, hogy sem itthon, sem a külföldi nagy bankok páncélszekrényeiben nem őrizteti arany rúdjait.
Megkérdeztem hát tőle, hogy miért tud mégis olyan jókedvű lenni mindig. Rám nevetett, és kurtán felelte:
— Hát éppen ezért!

Nagy Endre

Színházi Élet, 1936/17