Délcegen áll még / gyökerein a sziklák /
között, ahová született.

Néhány napja bő mutatványt, illetve Hadnagy József kommentjeit közöltük Székely-Benczédi Endre Szülőföldünk, szülőegünk c. űj kötetéből, illetve azok kapcsán. Az időközben befutott mutatványpéldány alapján most a szerkesztő Bölöni Domokos bevezető interjúját közöljük a szerzővel.

– Mondjon valamit világra jöttéről.
– Amikor Édesanyám Testében laktam, nem láttam semmit, de éreztem a kezét. Azt a szerető simogatást az ismeretlen világból, ahová végül eljutottam. Első szerepem az lett, hogy levegőt vegyek. Nem hiszem, hogy én kellett volna megértsem akkor, hogy mit akarok:
„Lenni, vagy nem lenni?” Anyám a létem mellett döntött. A bába adott két pofont, hogy észre térjek.
– Kérem, idézze fel valamelyik emlékét.
– Padláson tétlenkedik a bölcsőm. Ölében hasznavehetetlen limlomok. Valaki egyszer máglyára veti nagyapám keze nyomát, a szeretetét, amivel jöttömre várt. Arra nem emlékszem, ringatott-e, de arra igen, hogy csodatalicskát ígért, amivel arrébb taszigálhatom majd anyám közeléből a világ nehezebb felét.
– Egyébként pedig?
– Kilakoltatásra vár emlékeim zöme. Jobb lenne most, de halogatom, ameddig lehet. Még nem készült el a lista: ki az, aki már készülődhet, ki az, aki maradhat még, amíg bennem éri a vég…
– Hogyan értelmezi a létet?
– Magamat sem egészen. Hogyan érteném azt, aki nem akarja, hogynmegértsem?! Egész szófelhők gomolyognak körülöttem. Nem rajtam múlik, ha viharrá érnek. Letarolnak mindent, amit a múltból békeként őriztem.
– Hogyan viszonyul az emlékeihez?
– Múlt idők porát kapargatom homlokomról, ahol még meleg a bőr, de mélyek már az árkok. Csak remélni tudom, hogy nem marad körmeim nyomán semmi múltat-mérgező. Felszakítok néhány régi sebhelyet, ahol maradandó nyomot hagyott a kétely. Már nem fáj, de látszik…
– Rohamosan romlik a látása. Hogyan éli ezt meg?
– Amikor a fény nyugalomra tér, helyére kúszik a sötét. Ilyenkor az ember magába fordul, és keresni kezdi eddigi életét. Gyakran alagútba téved, ahol csak sodródik hajdani vaksága mentén.
– Készít-e valamiféle számvetést?
– Megszámláltattam, és híjával találtattam. Belőlem már sokan hiányoznak. Én is magamból sokszor, de vagyok még abban a testben, amelyikre gyakran fittyet hánytam. Mostanában gyakran suhintanak tarkón régen volt tévedések. Nem tiltakozom, de szédülök. Az emlékrostán fennmarad minden hulladék. Ezeket felejteném, de hasztalan. Ragaszkodnak a létezéshez, legalább álmaimban.
– Hogyan telnek napjai, éjjelei?
– A mai éjszaka elpocsékolt idő. Korábban jött a sötét, mint a vágyott álom. A reggel sem lehetett különb. Késett. A Nap valahol a hegyeken túl felhődunyhába bújt. Nem siette el a felkelést. Szeretnék korán ébredni, hogy értelmesebb legyen a nappalom –, mint forgolódni a sötétben félvakon, értelmetlenül.
– Van-e remény?
– Hógolyózunk az igazságainkkal. Fájnak a hideg találatok. Hiába fordítunk hátat a következő hólövedéknek, mégis létezik. A nagyhatalmak hidegháborúnak nevezték, mert így volt egyszerűbb… Mi szobahőmérsékleten vívjuk időnként. Hadüzenet nélkül…
– Mire juthat még idő?
– Az idő körénk merevedett. Tapintható, mint a falak. Érzékcsalódás is lehet, de azért várjuk, hogy mozduljon valamerre. Vagy visszafele, hogy emlékezzünk; vagy előre, ahol valamikor leszünk. Lehetséges, hogy eltúloztuk a Végzet jelentőségét. Elmaszkoljuk magunkat egymás előtt. Esetleg szemtől szemig mehet még üzenet. A vászon nem enged át semmit, ami elmefertőző lehet. Elmeállapotom romlására utal, hogy már nem emlékszem, mi történik holnap…
– Mégis, kinek ír, poéta úr?
– A csendnek írok verset, amikor egyedül vagyok. Ilyenkor kikap-
csolom a külvilágot. Minden képet, és minden idegen érzést. Ha zavart teremtenék magam köré, nem tudnám, hová kerülne a hangom.
– Ars poétikája?
– Az elindított verssor megáll a gondolat peremén, mint enyhülés
után fagyos hajnalon a jégcsapok.
– Van-e az éltén is túlmutató gondja, kérdése?
– Láttam láncfűrésszel ledöntött fenyőt. Délcegen állt még gyökerein a sziklák között, ahová született.
Legallyazták. Csak ágcsonkok maradtak a testén.
Láttam, ahogy láncokkal vontatják lovak lefelé a lejtőn.
Capinákkal térítgették a helyes útra, ahonnan véletlenül letért…
Láttam azt is, ami utána maradt: árkokat a földön végig a lejtőn, amiket ágainak csonkjaival kapart.
Nem tudom, hogy ránk mi vár. Milyen nyomot hagyunk magunk
után, ha elvontatják alólunk a szülőföldet, és fejünk fölül a szülőeget?!…

Kis curriculum

Székely-Benczédi Endre 1949. február 2-án született Erdélyben, a Maros megyei Csokfalván. Szovátán érettségizett, a marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán szerzett tanári képesítést matematika szakon, 1971-ben, majd feleségével együtt a nyárádmenti Csíkfalva iskolájában tanított. Otthonuk a szomszédos Nyárádszentmártonban van. Első verse 1968-ban jelent meg a Maros megyei napilapban. 1972- ben a titkosrendőrség zaklatása miatt elhallgatott, és csak 1986-tól kezdett ismét írni. Verseit folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, Népújság, az Előretolt Helyőrség.
Kötetei: Kökényvár a senki földjén, Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2007; Szívmeleg ujjak arcomon, Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2018; Begyűjteném szavaidat, Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2019.

*

Újabb mutatvány a kötet verseiből:

A SZÍNÉSZ UTOLSÓ FELLÉPÉSE

(Veres László színművész emlékére)

Egy gyalogátjárón történt.
Egyszerű háttérfigurának hitte még
magát a városképben, amikor
csattanást hallott, ahogyan a nézőtéren
a fergeteges tapsolás
kezdődni szokott.

EZ ITT AZ ÍGÉRETEK FÖLDJE

Rajta taposunk naponta,
és rajtunk az ígérgetők…
Ami biztos, az a naptár.
Szerda után jöhet a csütörtök.
Közöttük nincs akadály.
Legfennebb egy újabb ragály
vagy rendelet, ami sürgőssé
vált. Sajnos, nincs időnk
a jelen idő végére kitenni
a pontot.

VOLTUNK KAPTATÓN

És voltunk lejtőn. Vagyunk
valahol. Leszünk egy
síkon, ahol a fű se nő.
Barátságtalan szél
süvített sokszor
a hátunk mögül. Túléltük,
mert összeért a kezünk.

FÜLESBAGOLY

Fülel. Ez a feladat.
Minden nesz, minden hang,
minden zörej értékessé
válhat…Nincs egyedül.
Többen is vannak. Állása
biztos, ha kerül elegendő
áldozat. Ő sincs biztonságban.
Vadászik rá is valaki,
aki a közelében van –
és láthatatlan…

NEM VOLT JOGOM

Tiltakozni fogantatásom
ellen, ahogy a fiaimnak sem.
Nem választhattam anyát,
apát, de megszülettem.
Megszoktam, hogy levegőt
egyedül kell vennem,
de jólesik, ha valaki fogja
a kezem, amikor járni akarok,
és alattam ez az egész bolygó
imbolyog…

NEHÉZ FELMÁSZNI

Az uborkafára, de nem
lehetetlen: csak neki kell
támasztani a szamárlétrát,
amit a barátok keményen
tartanak. Közben ők is felfelé
néznek. Látnak egy duzzadó
farzsebet: a pénztanyát, ahol
majd ők is megpihennek.

MA NEM CSINÁLTAM

Semmit. Csak gondolkodtam.
Tulajdonképpen mi az a semmi,
amit nem csináltam?
A Világegyetem tele van valamivel,
amiről csak gondolkodni lehet,
nem tapintani, de hisszük,
hogy létezik. Valahol valaminek
lennie kell. Akkor is, ha az ember
nem csinál semmit, csak
gondolkodik…

---

Forrás: Székely-Benczédi Endre: Szülőföldünk, szülőegünk. Magánbeszéd tétova mondatokban. Juventus, Marosvásárhely, 2021.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ