Lehet, hogy a tegnap véglegesítődött a Brexit. Anglia elvesztette az Európa Bajnokság döntőjét Olaszország ellen. Igaz, csak tizenegyesekkel, de hát az ország Európai Unióból való távozását sem erőltette senki más, csak maguk az angolok.

Akik mintha tegnap este is maguk ellen játszottak volna. Az a csapat, amelyik alig utazott az EB-n, szemben más csapatokkal, amelyek esetleg többezer kilométert tettek meg; az a csapat, amelyik otthon játszott, a saját stadionjában, a saját királyi családja tagjai előtt – nos, ennek a csapatnak nyernie kellett volna, ám ez mégsem sikerült neki.

Kétségtelen, hogy az angolok egész menetelése kissé nyögvenyelős volt, az ember ritkán látott tőlük igazán szép játékot, s a dánok sem indokolatlanul reklamáltak az elődöntő után. Küzdöttek, hogyne, Harry Kane maga volt a megtestesült értelem: ahogy Mészáros Márton Busquetsről mondta az ankétunkban, hogy végtelenítve tudná nézni, úgy én Kane-t figyeltem hosszan, jobb pillanataiban egészen Zidane-ra emlékeztetően játszott – az angol csapat mégsem keltette pompás, összeérett, kivételes egyéniségekből összekovácsolódott együttes benyomását.

Holott Gareth Southgate igazán jól kitalálta. Addig sakkozott, amíg csiszoltan működő szerkezetet hozott létre, bár mint Bozsik Péter is megjegyezte, a 70. percbeli Trippier-Saka cserét nem lehetett megérteni. Mindamellett az angolok mintha megbénultak volna az első félidő vége táján, s úgy tűnt, mintha szándékosan hosszabbításra játszanának. Az a vitalitás, amelyről Roberto Mancini, az olaszok szövetségi kapitánya azt mondta, feltétlenül szükség lesz rá a döntőben, teljesen hiányzott a lényükből.

Fáradtak lehettek, persze – de ugyan mivel lehettek az olaszok kevésbé fáradtak? Mintha inkább valamiféle egzisztenciális fáradtság vett volna erőt a briteken, a végsőkig srófolt nyomás éppen akkor fosztotta meg őket minden energiájuktól, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

Valahogy szabadság kérdése is ez: folyton a királynőre függesztett szemmel nem lehet szárnyalni. Az angolok mintha mindent robusztus hátvédeikre és Sterling gyorsaságára bíztak volna, ez azonban nem volt elég. Az olaszoknál egy Chiesa mélységben is veszélyeztetett, nemcsak fáradhatatlanul szaladgált.

Aztán elérkeztek a tizenegyesek. Mindig a pótvizsga jut eszembe róluk, mikor az ember bevánszorgott a terembe, ahol az unott és már semmi jóban nem reménykedő tanár várta. Én is így voltam vele, de legalább az olaszok nyertek.

Forrás: lato.blog.hu

1. Skandikamera:
   2021. július 13. 08:14

   – Már csak 88 percre van a medve bőre – gondolták az örömmámorban úszó angolok, amikor a szivárványon besurranó labda kikötött az olaszok hálójában.

   – Ebből baj lesz – mondta Arnold bácsi.

   Arnold bácsi az utóbbi hatvan évben nem szalasztott el egyetlen fontos mérkőzést. Ült a lelátón – látta cselezni Dobrint, Flórit, Varga Zolit és táncolni Törőt – és fotósként a kapu mögött – lencsevégre kapta Messit, Ronaldot, Ibrát, Neymart és Ronaldinhot – de legtöbbször a TV előtt.

   Az olaszok tíz emberrel támadtak, és tízzel védekeztek. – Nincs új a nap alatt. Ez volt a hetvenes évek holland válogatottjának a taktikája – bólogatott Arnold bácsi. Az angolok Helenio Herrera „betonvédelmére”, a catenacciora rendezkedtek be, és kilógó nyelvvel futottak a labda után, amit az olaszok gondosan eldugtak előlük.