Facebook-monográfia Ady Endréről

A kereső hang * Ha manapság körülnézünk a világban, úgy tűnik, a kereszténység sok helyen az ótestamentumi próféták indulatára egyszerűsödött, azzal a kiegészítéssel, hogy ma mintha a pedellus próféták kora jött volna el: mindenkire haragszanak, de senkit nem próbálnak meg megérteni, és a hitük sem igazi. A kereszténység leghangosabb hirdetői ma nem hallottak Jézusról, és főleg arról a részvétről, amely rá mindenkor jellemző volt.
Ady költészetében is az ótestamentumi hivatkozások vannak többségben, de az istenes versekben egy vívódó, tépelődő, szorongó beszélő szólal meg. Azt mondanám, Adyt nem lenne szabad az Üzenet egykori iskolámba című verssel kezdeni, mert ez a vers a kamaszokat irritálja, akik Adyt valami bús kedélyű osztályfőnöknek nézik, míg más versei viszont a dölyfös bohémet jelenítik meg. Ha ellenben az istenes versekkel kezdjük megismerni…
Isten tudja. Sok múlik az értelmezésen. A Krisztus-kereszt az erdőn-t is lehet úgy elemezni, hogy az ember kiszaladjon a világból, s azon tűnődjön, ugyan miért is nem fogadott mindig szót a felnőtteknek, és főleg a drága jó édesapjának. Holott a nemzedékek kíméletlen harca, a mindig dacos ifjúság, az élet melankolikus, nivelláló hatalma jelenik meg benne szerintem. A „megemelem kalapom mélyen” azt is jelenti: lám, ide jutottam, egyetértek veled; megértettem, hogy nincs mit tenni.
„Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. // Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon / De háborús éjjel. // És megvakultak / Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, / De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom.” Ez a hang az, amely a hívő, kínlódó, hitért epekedő Ady Endrét igazán képviseli. Ez a kereső hang szólal meg A Sion-hegy alatt-ban, az Álmom: az Isten-ben, Az Isten balján-ban, a Rendben van, Úristen-ben és a többiben. Ezekben a versekben fénylik fel az az Ikarosz, aki végre látja a napot, s akinek ez a látás mégsem a teljes boldogság. Több istenes vers van már Az Illés szekerén-ben, ebben az 1908-as kötetben, nem mondhatjuk tehát, hogy idős ember írta őket, még nem is abból a „szubjektív idős korból” valók, amely Adyra lecsapott végül. Az istenes versek mégis olyanok, mintha egy olykor még felhorgadó, valójában azonban már belenyugvó öregember írta volna őket. Olyanok, mintha nagy harcai közben itt, az Ószövetség apa-Uránál pihent volna meg röviden, de mélyen.