Facebook-monográfia Ady Endréről

Tőle tanultuk * Hogy legyek immár adys olykor legalább, hadd mondjam ki kereken: az ő istenes verseinek semmi köze ahhoz a borzalmas klapancia-áradathoz, amelyet sok fészbukoló megoszt és lájkol pusztán azért, mert „olyan szépeket” mond Istenről és főleg arról, aki hisz benne. A szépség: problematikus – ezt is Adytól tanultuk. A szépség nem az, amiért egy szalmaszálat sem kell keresztbe tenni, s aminek élvezéséhez elég folyamatosan a hagyományra hivatkozni. A szépség nem az, amikor békén hagyjuk a nézőt, hanem amikor bevonjuk valamibe. Sem Fellini, sem Mozart, sem Frida Kahlo nem azért szép, mert ahhhh és ohhh. Ady aztán végképp nem.
Az ő istenes versei tehát, hasonlóan Balassi, Pilinszky, Rilke, Nemes Nagy, Radu Vancu és akárki igazi alkotó istenes verseihez, nem azért szépek, mert nyugodtan tovább kavargathatjuk a köménymaglevest, és az után, hogy háromszor keresztet vetünk, megbékélten gyalázhatjuk a szomszédot. Ady istenes verseiben mindig érződik a harc, amely megelőzte a békét.
„Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke. // Nézd: tüzes daganat a szivem / S nincs ami nyugtot adjon. / Csókolj egy csókot a szivemre, / Hogy egy kicsit lohadjon.” Remélem, senki nem gondolja, hogy ez nem nagy vers, és mindenki látja, miről is beszél. Nem a szenteltvízről, Isten őrizz. Hadd segítsek: „Az ember mindent elfeled, / Élni, hazudni, halni, adni, / De csók-kérő daganata / A sírban sem fog lelohadni.” Ennek a versnek az a címe: Dal egy Ágneshez.
A motívumok összeakaszkodnak, másfelé mutatnak, mint ahogy megszokhattuk, rémületes nyíltsággal mondanak valamit, ami egy fájó ember. Sokaknak száz év sem volt elég, hogy ilyen nyíltsággal beszéljenek valamiről, ami: ők. És ezt a beszédet is Ady Endrétől tanultuk.