Elérkezett a dióverés ideje

(Beszélgetés a nyolcvan éves Cseke Gáborral)

Első olvasásra versei puritán egyszerűséggel közölt gondolatsoroknak tűnnének, ha a figyelmes olvasó nem érezné mögöttük az átélt, megszenvedett tapasztalatokat, melyek garantálják a felszínre bukkanó szavak hitelességét. Így jövünk rá, hogy Cseke Gábor életműve hasonlít némiképp a jéghegyre: nem láthatnánk a hófehér, hamisítatlan gyémántként csillogó csúcsot, ha azt nem támasztaná alá a nála kétszer nagyobb, láthatatlan alapzat.

                 Cseke Gábor ez év július 29-én lesz nyolcvan éves. Tudom, a közel hatvan évnyi írói-költői pálya, de még a korábbi, értelmiségi környezetben eltöltött gyermek- és serdülőkor is, bőven kínálna motivációt egy „átfogó” mérleg készítésére s az ebből levonható tanulságok összegezésére. Én  mégis inkább a mai emberre vagyok kiváncsi, aki hosszú, áldozatos élete során a riporter kíváncsi szemével kutatta a környező világot, hogy aztán a benne lakozó költő lelkén „átszűrve”, műveit szellemi táplálékul kínálja fel az arra éhezőknek.

Alábbi, hozzá intézett kérdéseimmel lényegében ezt a felszín alatti hatalmas tudást és tapasztalatot szerettem volna becserkészni. Hogy mekkora sikerrel? Azt döntse el e  „távbeszélgetés” olvasója.

1. Azt hiszem, hosszú és termékeny életed során számtalanszor faggattak származásod, szülőfölded, pályafutásod felől. Igy aztán nem kétséges, hogy a Téged olvasó és értékelő „irodalomfogysztó” megfelően tájékozott e téren. Én csak arra lennék kíváncsi, hogy érzed magad a bőrödben most, nyolcvan évesen, hogyan telnek napjaid, mit tartasz igazán fontosnak életed jelenlegi szakaszában?

– Köszönöm a megkeresést és a nyilvános vallomás lehetőségét. Ha te nem      kérdezel, úgy mindaz, amit ezután elmondok Neked, bennem rekedt volna.

Először arra gondoltam, hogy minden kérdésed látatlanban megér egy-egy prózaversbe öltöztetett választ, hiszen amúgy is azzal kelek s azzal fekszem, hogy miként lehet és illik fájdalommentesen elvarrni egy alkotásra tékozolt élet szálait.
A kezdet és a vég rövidre zárása történik most ezekben a hetekben-hónapokban, mindenféle filozófiai megközelítést nélkülözve, nyolcvan esztendős életem határmezsgyéjén, úgy lelépni a színről, hogy ne keltsen az ember fölösleges feltűnést maga körül, de meg ne is tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi.
Eltelt a kegyesen kimért idő, mással is megesett, lelkem rajta, hogyan sáfárkodtam vele, volt-e elegendő hozadéka mindannak, amit átéltem és saját tapasztalatomon tanulságként átszűrtem írásaim révén.
Egy, még megírandó, de már elkezdett kötet lebeg hónapok óta lelki szemeim előtt – egyes darabjai olvashatók a Káfé főnixen is -, amit magamban Dióverésnek titulálok, elvégre amikorra életemnek nyolcvanadik sorompójához érek, nagyjából a hagyományos dióverés ideje is elérkezik, mely a sok évszázados tapasztalatok szerint a nyár végét-ősz elejét jelzi, amikor is a természet csodájának számító csonthéjas gyümölcsünk annyira megerősödik és beérik, hogy begyűjtése komoly próba elé állítja a termesztésével foglalkozó emberiséget.

Hogy miért éppen a dió sorsa foglalkoztat?
Ez ötlött az eszembe nagy hirtelen, amikor alkotói búcsúmat elképzeltem, s okát nem tudnám egyetlen mondatban összefoglalni. Versekben, széljegyzetekben araszolva, nap nap után közelítem meg azt a pontot, ahonnan számomra problémamentesen búcsút mondhatok az írásbeliségnek, ami egy idő óta szenvedélyből sajnálatosan nyűggé kopott.

2. Ha képzeletben lepörgetnéd a mögötted hagyott évek filmjét, milyen emlékezetes képek villannának fel?

– Filmet emlegetsz, nekem pedig ahhoz, hogy filmbe illő jeleneteket elevenítsek meg, anyagi támaszra van szükségem. Ezt a támaszt kényszerűségből teremtettem meg magamnak akkor, amikor a kétezres évek első évtizedének végén sziszifuszi erőbedobással összehordtam Jelentések magamról című önátvilágításom terebélyes anyagát. Azóta sem vagyok képes teljesebb és árnyaltabb szintézist teremteni leélt életemhez. Kérlek, érd be most ennyivel, no meg azzal, hogy a kérdéses írás szabadon elérhető a világhálón (https://mek.oszk.hu/11800/11887/), bárki hozzáférhet, ráadásul a szóban forgó dokumentum a könyv fogadtatásáról is tanulságos adalékokat tartalmaz.

Annyit még megjegyeznék, hogy a 2009-ben a kolozsvári Polis könyvkiadónál megjelent kézirat életemnek inkább csak az első hatvan esztendejével foglalkozott érdemben. Ami azután a további életemre, létezésemre rakódott, nem érdemel újabb különös, irodalmias feldolgozást, mert a hivatásos újságírás-szerkesztés mindennapi béklyóiból szabadulva, Csíkszeredába költözve, mondhatni egy igen csöndes öbölbe érkeztem, ahol a viharok inkább csak színházi kellékek, az élet drámái valahol láthatatlanul a mélyben zajlanak.

Tény, hogy életem meghatározó éveire a nagy fokú fegyelem, az igazodás és az állandó önösszeszedés kényszere nyomta rá a bélyegét, ugyanis előbbre valónak tartottam a szakmai kívánalmaknak megfelelni az egyéni szempontokhoz képest. Ennek egyik eklatáns példája az a közjáték, amikor is második gyermekem, Anna születésekor nyugodt lelkiismerettel, idegen bukaresti környezetben bíztam ismeretlen orvosok kezére szülni készülő feleségemet, hogy ezalatt másnap a távoli Szatmárnémetiben jelen lehessek az Ifjúmunkás soros Matinéján, amelyen Páskándi Géza Külső zajok című drámáját vittük színre, a helybeli színészek segítségével, országos premierként, 1968-ban. A siker eufóriájában úszva, ünnepi sörözés közben szólítottak telefonhoz,  bukaresti szerkesztő társam jelentette: hajnalban kislányom született, anya és gyermeke jól vannak, mihamarabb várnak haza… Az eseten inkább csak ma, felidézésekor hökkenek meg igazán, akkor az egész közjáték természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Magánéletem szempontjai sok esetben látványosan összemosódtak a hivatali kötelezettségekkel, ez utóbbiak az én olvasatomban mindig többet nyomtak a latban, s ennek később meg is fizettem az árát mind szakmai, mind személyes vonatkozásban.

                 3. Ugyan e „filmen” melyik volt életed legdinamikusabb, legtermékenyebb s egyszersmint legtöbb elégtételt kínáló időszaka? Vagy ezek a tapasztalatok, életérzések nem mindig járnak együtt?

– Határozottan az 1989-2010-es időszakomat dícsérném.
Hogy miért 89, ez nyilván érthető s nincs benne semmi meglepő. A rendszer bukása, a sokak által remélt, vágyott váltás fölpezsdítette az alkotó energiákat. Mindenki reménykedve látott munkához, próbált az új hétköznapok szelleméhez igazodni. Írók, újságírók különösképpen úgy éreztük, megszűntek az addigi kötöttségek. De vajon mi kerül a helyükbe? Ezt előre senki se tudhatta, csak vakon bizakodhattunk. Egy akkor született, hangulatomat kifejező versemet idézve:

Vezeklés

vakon hittem hogy veszély les reám
a hóban katona topog tova fegyver kelepel
a kinyomott újság kötegével a fejem alatt
egy íróasztal lapján szunnyadtam el

álmomban mindenki mindenkivel harcolt
torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok
aztán az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal
ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok

Végeérhetetlen helyezkedés-játék indult be minden vonalon, amely részben ma is tart. A hátunk mögött hagyott, levitézlett kincstári múltat átélt, annak sarával bepiszkolódott emberek – mint magam is – kétféle módon reagáltak: vagy előre futottak, vagy meghúzódtak az árnyékban.
Magam az utóbbiak közé kívántam tartozni, s már-már röstelkedve fogadtam el – egykori előrésből romániai magyar szónál dolgozó kollégáim kifejezett bizalmát, miközben tudatában voltam annak, hogy valójában nem szolgáltam rá. Az írásba, a szerkesztés frissen megismert aprómunkájába temetkeztem, az informatikai technikát tanulva igyekeztem praktikussá tenni magamat az újságkészítésben, minden lehetséges műfajt és munkafázist kipróbáltam, ám az irodalommal hosszú időn át nem kacérkodtam. Nem zártam be, éppen csak nem tettem nyilvánossá a műhelyemet. Nem éreztem eléggé hitelesnek addigi írói szereplésemet, ambícióimat. Egy ideig óvatosan elkerültem mindenfajta irodalmi nyilvánosságot.
A jeget néhai jó Majla Sándor ügyködésének sikerült megtörnie, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy verseimmel jelen legyek az általa szerkesztett, az Ablak folyóirat égisze alatt kiadott néhány Fagyöngy (Kortárs Romániai Magyar Költők) antológiában. Így aztán benne maradtam az irodalmi köztudatban, anélkül, hogy különösebben visszaéltem volna a konkjunktúrával. Ekkor fogalmaztam meg keserű szívvel az alábbi vallomást:

Ilyenkor már a penzumon

járt az eszem
minden kényszerű sor le nem mosható szenny
az életemen
soha többé hozsannát senkinek
fogadom
és ez már nem az első
alkalom
minden magyarázatom csupa nevetség
holnapi énem hallgatom
soha többé tollat a kézbe
de hát tehetem-e
birkózik bennem a szégyen s a versfaragás
szelleme

mint aki elkártyázta minden pénzét
egyetlen éjszaka
fázik éhes
de tudja soha se mehet
már haza

Ekkor született munkáimat – versek, próza, emlékirat, publicisztika -vegyesen, az anyaországban nyílott új lehetőséget, a Magyar Elektronikus Könyvtár szabad nyilvánosságát kihasználva – tettem elérhetővé a világhálón, néhai Andrassew Iván budapesti író segítségével, akinek emberileg-szakmailag is igen sokat köszönhetek. Ekkor készült el, Iván támogatásával a Milos könyve című írói webnapló, amely aztán a Jelentések magamról című későbbi önvallomásom gerinceként szolgált.

4. Tudom, hogy rengeteget olvastál-olvasol, ami magától értetődő, hiszen minden író ember előbb szenvedélyes olvasó volt. Melyik az a könyv, melyet régtől el akarsz olvasni, de mindeddig nem férhettél hozzá s most úgy kívánod, mint gyermek a habos tortát?

– Ravasz kérdésedre nehéz egyenesen  felelni, mert rengeteg könyv forgott már a kezemben életemben, s még mindig akadnak szép számmal olyanok, amiket szívesen végigolvasnék, de valamilyen oknál fogva mindegyre halogatom az élményt.
Egy időben, emlékszem, rengeteg útleírást, kalandos történetet habzsoltam, s magam is szívesen utaztam idegen, még nem látott tájakra. Ezek közül például az Antarktisz kiemelt fontosságú lett volna, ha…, s mostanig azon voltam, hogy lehetőleg mindent elolvassak, ami fölfedezésével és kutatásával kapcsolatos. Továbbá, első szám első személyben megírtam egy fiatal bukaresti Déli-sark kutató ott töltött esztendejének általa tollbamondott, apokrif naplóját, majd az élmény nyomán versciklus is született az Antarktiszról. A  címe: Antarktisz oda–vissza, de csak az első darabját idézem itt:

 (Antarktisz felé)

gyere szökjünk meg antarktiszba ketten
ne töprengj sokat bolond ki visszaretten
a hosszú úttól a sarki hidegtől
jól megy ott majd a sorunk és hirtelen minden eldől
megszűnik a szorongó bűn a rejtezkedés
jégkristályként csörömpöl a bomló nevetés
egyéb se látszik belőlünk csak a szemünk
abból olvassuk le mi is történik velünk
én a tiédet faggatom te az enyémet lesed
tisztán látom benned jövendő gyermeked
vágyát ki most sejtjeidben lapul
feszengve várva sorsa hogy alakul
a sarki fagyban eltehetjük magunk
egy jobb korra amelyben majd szépen felolvadunk
s tobzódva éljük a rövid antarktiszi tavaszt
ma még csak jégtömbök egymás mellett
akiket csúnyán kikezdett a nap
gyere velem antarktiszba mintha haza
ez már a jég a fagyos szív szava.

Egyébként az említett apokrif antarktiszi útinaplóm címe Jégmadár, s a Fehér titok című riport kötetben olvasható a MEK-en (https://mek.oszk.hu/07700/07778/html/#10) Ha valaki kíváncsi lenne rá, olvashassa is el.

Furcsa, de egy alapvető déli sarki úti beszámoló, a Vivian Fuchs és Edmund Hillary: Az Antarktisz meghódítása. Gondolat, 1962. Budapest.  A Brit Nemzetközösség 1955-1958. évi délsarki expedíciójának története még olvasatlanul hever a polcomon, úgy, ahogy azt az atikváriumból néhány hónapja hazahoztam. Potom áron jutottam hozzá, s vigasztal a tudat, hogy bármikor kinyújthatom érte a kezem és akkor olvashatom el, amikor akarom,  annak ellenére, hogy több ízben nekifutottam már, de talán a stílusa, tudományossága taszított s tétette vissza velem a polcra a nem könnyű, bár fordulatos olvasmányt.
Megjegyzem, egy útirajz olvasásához általában türelem szükséges és  a rendelkezésemre  álló szabad idő az, aminek mostanában valahogy híjával vagyok. Azzal áltatom magam, hogy egyszer így is, úgy is alkalom nyílik még, hogy élményszerűen megnyíljon előttem a nem túl vastag úti beszámoló, s magam is részese lehessek egy emberpróbáló, megismételhetetlen világfelfedezésnek.
Vannak könyvek, amelyek nem egykönnyen adják meg magukat, de ha sikerül legyűrnünk a tartózkodás gátját, valódi élvezettel szolgálnak Hillary úti beszámolói ilyenek. Kíváncsian várom a pillanatot, amikor érdemben egymásra találhatunk: én és a Mont Everest legendás hőse.

5. Ha alkalmad adódna, melyik városra, vidékre, természeti    ritkaságra vagy műkincsre lennél kíváncsi?

– ellenállás című, 1980-ban a Kriterionnál megjelent verskötetemben van egy rövid szöveg, ami történetesen kérdésedre van kihegyezve, anélkül, hogy tudtam volna, hogy egyszer majd a mellemnek szegezed.

mennyi mindent

                  nem láttam még az északi fényt

                  az északi fény se látott engem

                  nem láttam még a dzsungelt az óceánt

                  ők se láttak engem

                  mennyi mindent nem láttam én

                  pedig az északi fény a dzsungel az óceán

                  számítanak reám.

S ha már itt tartunk, azt is hozzátenném, hogy szívesen meglátogatnám még Izlandot, no meg a Kaukázust is. A glóbusz többi titokzatos helyeit pedig nagylelkűen átengedném másoknak.

6. Lap- és könyvszerkesztő, költő, közíró, fordító (hadd ne soroljam tovább) voltál, egyszóval azon kevesek közé tartozol, akik teljes felnőtt életükben kenyérkereső szakmaként művelték az irodalmat. Ha anno nem az írást választod, milyen szakterületen szeretted volna kipróbálni magad?

– Az 1989 előtti áldatlan romániai sajtóviszonyoknak köszönhetően egy újságírónak, szerkesztőnek gyakorlatilag mindenhez kellett értenie ahhoz, hogy  a mesterségéből éljen meg.
Az, hogy kamaszkoromban atyai nagyapám, ezermesterkedő földrajztanárként jónak látta, hogy kitűnő asztalos, méhész- és könyvkötői tudását áttestálja rám, érdeklődő unokájára, az én prívát szerencsém volt, s a tőle kapott leckék csöppet sem ártottak meg nekem. Így, bár már régóta nem gyakoroltam, rövid idő alatt képes lennék akár gyakorló könyvkötőként is megkeresni a betevő falatot, amennyiben szükség lenne rá. Ráadásul kedvelem is ezt a mesterséget, s akár a könyvkészítést magát, kreatív szelleműnek tartom.
Számodra talán idejét múltnak tűnhet ez az univerzalitás, a reneszánsz, mindenhez értő embertípus és kultúraeszmény anakronikussá  vált, a mai kor mindenkitől azt várja el, hogy kőprofi legyen a maga szűk szakterületén és hogy lehetőleg ne zavarjuk egymás köreit. De mondd meg, mi rossz van abban, ha egy író ember szeretne lehetőleg mindenféle élethelyzetet, munkakört, szenvedélyt kipróbálni, hogy legalább fogalma legyen, miként bújhat az általa elképzelt, teremtett figurák bőrébe? Nem részletezem, hogy verseimben mily sűrűn foglalkoztam az egyik minőségből a másikba való áttűnés jelenségével, a mímeléssel, ami az átélést, mint olyat, lehetővé teszi. A már említett  Fehér titok című riportkötet épp ezt  szemléletet hordozza.

Tükörterem című versemben például azt próbáltam elhitetni, hogy a költői játékoknak az életben teljesen más szabályaik vannak, és komolyan kell venni azokat, mert aki egyszer írásra adja a fejét, az egyszerre lehet minden és semmi is egy személyben.

Tükörterem

játékhajót hajtogatok és játékrepülőt
játszom a nyugodt bölcset s a játékos szülőt
játszom hogy élünk s nem is rosszul talán
játszottam azt is hogy lógok egy szikla falán
majd játszom a nyeglét ki mindent hall és lát
játékaim megtöltenének egy egész bazárt
még akkor is ott is játszótársakat keresnék
ha a sírkövön rég megkopott a festék
világom lelkem ne komolykodj de nevess hahotázzál
akkor is ha elgyötörtek vagy ha csúnyán eláztál
játsszuk hogy mindjárt fellibbenünk szél hátán elterülve
kerülgetjük a fák hegyét a tornyokat is messze kerülve
és akkor hirtelen egy roppant tükörteremben
leszállnánk mint egy hópehely annál is szelídebben
s meglátnánk magunk sokszorozva libegni a tükörragyogásban
míg bolondozva el nem olvadunk játékos elmúlásban

7. Véleményed szerint, lehet-e ma újat írni a magyar költészetben, és itt nem stílusra vagy formára gondolok, hanem a szerzői üzenetre, az összegyűjtött tapasztalat megosztására ?

– Válaszom amilyen rövid, olyan bizonytalan is egyúttal: nem csak lehet, de kell is mindig újat írni. És nem csak a magyar költészetben! Amennyiben a magad üzenetét írod, az új(nak helye)  van mindig a nap alatt.

8. Egy alkotói pálya és főleg az élet befejezéséről nem mi döntünk. De ha rajtad múlna, hogyan szeretnél pontot tenni szerteágazó és jó-rossz tapasztalatokban  bővelkedő pályádnak?

– A búcsú olykor fájdalmas, de szükséges gesztus az életben. Verseimben számtalanszor felbukkan motívumként, belőlük merítek befejezésként néhány lehetséges megközelítést :

a) Csonkig hegyeztem…

csonkig hegyeztem minden ceruzámat
nap nap után mindig csak keveset faragva le belőle
csupa ceruzacsonk az életem
hányat eldobtam mégis itt vannak velem
tovább szolgálnak hűségesen
hányszor megcsaltam őket álnokul
tintákkal pasztás vegyszerekkel
kopogó írómasinákkal
éles eszű kompjúterekkel
csonkjaim hűsége tartós töretlen
várnak reám számkivetetten
dobozban fiók mélyén zsebemben
örök tanúim híveim
sok megkopott szerelmem
már csak ti maradtatok
kezemügyében
s írunk mint régen
meg-megállva eltűnődve
csonkok végét csókolgatva
festett fáját simogatva
araszolva csak előre
megugorva kőről kőre
egyre feljebb a tetőre
utam végén ti árva csonkok
odaátra is velem osontok?

tudom nem telik jobbra másra
kell a sok pénz az elmúlásra

b) Mint aki búcsúzik

és sajnál mindent amit itthagy
mindenkit akit nem lát majd
úgy simítok végig a dolgokon
az életemet övező látványon
hajzatokon arcéleken nyakhajlatokon
szökdelve emlékről emlékre
ahogy kőről kőre a patakon átal
félve nehogy az örvénybe csússzak
nehogy elmerüljek a mélyben a távozást
szabad akaratból magam kívánom megszabni
az utat az órát a percet
az útravaló batyu súlyát
a magammal lopott olthatatlan
életszerelmet…

c) Feloldódni, akár a jég

A legjobb lenne feloldódni, akár a jég.
Este még ott van, az orrunk előtt – nagy, beláthatatlan tömbökben – , reggelre meg már csak sűrű, fémszínű, szennyes víz locsog a helyén. 

Csíkszereda, 2021. július 4-6.

                                                                          Lejegyezte, B. Tomos Hajnal

************************************

2 hozzászólás érkezett
Szente B. Levente:

1. július 15. 15:18 edit
   Kedves Gábor!

Jó volt olvasni titeket! Ugyan van néhány nap még születésnapodik, akkor is: Isten éltessen!

Adjon egészséget, ertőt, hogy mégis folytathasd azt a nagyszerű munkát, amit eddig is…

Ezúton is megköszönöm azt a sok segítséget, jótanácsokat, amit 1992-94-től az egykori Romániai Magyar Szóban az Előszobás rövid, de annál szebb és tanulságosabb időszak alatt kaphattam. Köszönöm szépen a bizalmat, a közléseket. Akkoriakat, maiakat! Örök hála Cseke Gábor!

B. Tomos Hajnalnak köszönet az összeállításért, a jólirányzott kérdésekért.

Reméljük, hogy lesz folytatás…

Nagy tisztelettel, barátsággal: Szente B. Levente

Nászta Katalin:

1. július 15. 17:11 edit
   Cs. G.

(Lábjegyzet köszöntő versemhez, amit ezután olvashat, és amit napokkal ezelőtt írtam, ahogy ezt is még a reggel.)
1.

Én már annyiszor ‘szerelmet’ vallottam, versben, prózában, interjúban ennek a drága, fegyelmezett és rendszerető, saját lelkiismerete által agyonhajszolt irodalmárnak, hogy úgy érzem, már terhére lennék egy újabbal. Ezért is olyan a versem, amilyen. Pedig még lehet sok éve hátra – ki tudhatja azt. Nekem az volt – és azért a múlt idő, mert egyre inkább kivonul a távkapcsolatból is, mintha zavarná bármiféle közelebbi, baráti szó –, akire minden embernek szüksége van: egy értő, jól tájékozott, megbízható ízlésű, és szabad íróra, aki túllépett saját árnyékán, és megengedhette magának a nagyvonalúság minden mozdulatát. Bármennyire igyekeztem, nem sikerült behatóbb baráti közelségbe kerülni vele, mintha készakarva nem nyitna ajtót, csak ablakot, azt sem túl gyakran: megnézni, ki kopog már megint a szerkesztőségi szobaajtón.
Nagyon remélem, hogy ezzel a bűvös nyolcvanadikkal nem zárja be véglegesen irodája ajtaját, és folytatja kávézója működtetését. Én elmondhatatlanul, giccsesen hálás vagyok, hogy ihattam teraszán többször is a jó feketét, amitől felpezsdült “íróiságom”.
Köszönöm :// :// ://
Isten áldja és tartsa meg még nagyon sokáig!

2.

Kellett nekem várni, most már senki nem mossa le rólam, hogy plagizálok, pedig istenbizony csak most olvashattam a Hajnival készült interjút vele.
De, amit elbújtatott az utolsó soraiban, azért:

hogy megvernélek, hogy megvernélek
hogy megölelnélek, hogy megölelnélek
ha tudnám, hogy leolvadna rólad a hó
s a jégcsapok mind kiengednének
hát szabad ilyet, szabad ilyet írni
hogy te fejeznéd be, te vetnél véget
csak fejezd be, amit elkezdtél mindet

1. Cseke Gábor:
   2021. július 16. 09:36

   Köszönöm mindkettőtöknek!

2. Para Olga:
   2021. július 18. 09:34

   Kedves Hajnalka, köszönet az interjúért, jó volt olvasni, csemegézni, és arra gondolni, hogy milyan jó, hogy még köszönhetjük Cseke Gábort.Isten tartsa meg még az egészségét Mindnyájunk örömére!

3. Tomos Hajnal:
   2021. július 18. 10:58

   Kedves Olgi, igazi élmény volt „elbeszélgetni” Cseke Gáborral, aki sokunk szellemi támogatója és mestere volt s nagyon remélem, hogy még sok-sok éven át az is marad.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ