Cseke Gábort köszönti verssorozatával Jóna Dávid

A város

Hópelenkájában csörtet a város,
a cserbenhagyásos teremtés helyszíne,
ne kapargasd,
amit látsz, az úgyis csak a felszíne.
Széppé teszed, azzal, hogy szépnek látod,
ez a Te teremtő beavatkozásod,
mivel igazítasz egyet az elszabott ruhán,
azaz a lét alap-algoritmusán.
Felülről millió ólomgolyócska,
de ha belenézel valamelyik Sorsba,
ha benyitsz valamelyik kapun, látod,
a valóságos sánta nyomorúságot.
Azért mondom, ne kapargasd,
a nemtudás adta nyugalmat találsz,
mert miért jó, ha a közöny pofonokat osztogat,
Te meg hősiesen odaállsz?
Alattad a város, fáradt közöny,
ugyanazon az áramkörön
a tompa keserűség és a reménytelen való,
tessék továbbmenni kérem,
nincs itt semmi látnivaló….

*

Álmatlanul

Papírtájakon unatkozó erőlködések,
arra, hogy megértsék: hogy működik a véletlen.
Hűvös van. Kérem a kabátom.

*
Az utolsó zserbó

A társaságban évődött valaki, gúnyosan kacarázott,
miközben az utolsó zserbó szelet az asztalon figyelt,
épp a csokimáz repedéseiben eveztem,
amikor az egyik felhangosodott, magából kikelt.
Bólogattam, hogy igen, és hát persze,
de közben a zserbó isteni lekvárját néztem,
azt gondoltam, hogy egy gyors mozdulattal veszem el..
Illik ezt? Úgy döntöttem, mégsem.
Az utolsó szelet, már ötöt ettem…
De persze – mondd, ki számolja?
Az asztalon egy mécsesláng
a zserbómnak táncol, játékosan körül udvarolja.
Szép szelet, formás, és főleg
tökéletes benne az arány,
a házigazda felkapta a tálat, körbe kínálta,
s majd letette az asztal túloldalán.
Micsoda tapintatlanság,
miért nem a pogácsát kínálja? Attól porzik a szám.
Szemüveg nélkül, háttal állva is jobbat sütött
apám testvére, a keresztanyám.
De legalább a zserbó megmaradt,
túlélte a kört, mint az utolsó a tálon,
az egyetlen örömöm ma a zserbó,
édes, ízes bizonyosságom.
Megállítanám itt az időt,
s míg beléjük fagyna a szótag, átnyúlnék az asztal felett,
csukott szemmel enném,
s a boldogsággal látnám az egyenlőségjelet.
És akkor megtörtént, aminek nem szabadott volna:
Elvette, elvette az egyik rosszéletű galád,
ott ültem kisemmizve, elveszve,
és még csak meg se rebbent a szentéletű vendéglátó család.
Vitatkoztam, érveltem, már nem számít semmi,
ebben persze jó vagyok,
nem láttam mást, csak hogy ők a garázdák,
és az álszent zserbó-tolvajok.
És akkor jött egy újabb tálca,
egy zserbó-piramis – délután sütöttem mondta,
s a tálcát az üvegasztal széléhez
egy picit odakoccintotta.
Kínáltak, vettem, a tányéromra tettem,
néztem, mint a bűnt, a jóvátehetetlent,
jóllakottan és megszégyenülten ültem ott,
de az étvágyam már elment.
Mennyiszer volt már, hogy jött,
de nem akkor, amikor kértem.
Elgurult a sezlon alá,
egy jó pár rózsafüzér-szem.
Zserbóban látom mindazt,
mit éltem tőlem elragadt,
az egyetlent, mit elvittek,
s egy tálcányit, mi megmaradt.

*

Ha eső lennék

Ha eső lennék, könnyebb lenne,
minden fátyol fellebbenne,
könnyeimmel áztatnálak,
szíved ázott gyufaszálak.
Ha eső lennék, jobb is lenne,
eltűnne a város szennye,
tükörfényét hozzád vinném,
lelked lyukas páncélingén.
Ha eső lennék, arcod mosnám,
féltett vágyam elsuttognám,
hagynád, hogy az eső érjen,
csókot adnál villámfényben.
Préselt virágok esnek ki a könyvből – Jóna Dávid
elejtett szirmok
őrzik a titkot
elfakulásig
kicsúszva könyvből
sóhaj a csöndből
hopp itt egy másik
emlékek hamva
földre zuhanva
múltjukat vesztik
a padlóra esvén
elporladt eszmény
halottan fekszk

*

A felhős felvétel Fadgyas Tibor fotója

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ