Nem tudom, ki volt az a barátaim közül, de valaki azt a tanácsot adta, hogy két pár cipőt vigyek magammal Olaszországba. Nekem szeget ütött a fejembe, hogy valaki nyugodt, komoly arccal ilyen, az ostobaságig egyszerű tanácsot merjen adni, olyan embernek, mint én vagyok, aki sokat is utazik és meg is üti az ország okossági átlagát. Hisz mindenki két pár cipővel utazik, én is annyit szándékoltam elpakkolni, hát mért tanácsolja? Vagy ő szamár s csak ilyen tanácsokat képes adni, vagy engem néz szamárnak, hogy még ilyen tanácsokat is be mer nekem adni. Az első eset kedvezőtlen fényt vet rá, hogy én ilyen ostoba embereket számíthatok barátaim közé, a második eset meg kedvezőtlen fényt vet rá, hogy ilyen ostoba embereket, mint én, számíthat barátai közé.
A föntebb említett szeg addig forgott ide-oda a fejemben, míg végre elhatároztam, hogv azért is csak egy pár cipőt viszek olaszországi utamra. És ezt az egy párt is a lábamra húzva fogom magammal vinni.
Úgy tettem. És most jön a történet.
Szicília keleti tengerpartján robogtam végig Katániából Messzinába a hetedik számú gyorsvonaton. Egyedül ültem a kupéban s pokolian szenvedtem a hőségtől, mert nem tudtam, hogy ilyen esetben mi a helyi szokás. .Taorminában beült egy elegáns úr, aki, alig indult el a vonat, levetette a kabátját, azután levetette a cipőjét, majd lefeküdt aludni. Hála Isten, tehát a szicíliaiak ép úgy tesznek, mint a magyarok. Levetettem a kabátomat, lehúztam a cipőmet, — de nem feküdtem le aludni. Úgy tudom, az alvás nem kőtelező hőség esetén. Így már kellemesebb volt az utazás.
Egyik állomáson nyílik az ajtó s egy szurtosképű ember szól be, egyúttal a két pár cipőt összeszedi.
Nem tudok ugyan olaszul, de a szicíliai dialektust nem értem. Másrészt szégyenlem, hogy nem tudok olaszul s ha valaki megszólított, mindig helybenhagyó!ag szoktam biccenteni.
Most is így tettem. Ez bizonyosan egy repülő csizmatisztító lesz, aki a vonaton rendezte be üzletét. Otthon is mindig támogattam a kisipart, miért ne tegyem Szicíliában?
A szurtos alak eltűnt a cipőkkel, halkan betette az ajtót, a vonat tovább robogott, útitársam tovább aludt.
Valami három-négy állomást elhagytunk, a cipőtisztító nem jelentkezett.
Egyszerre felébredt az útitársam. Nagyot ásított, megevett egy narancsot és rágyújtott egy cigarettára. Azután gépiesen a cipőjéért nyúlt. Nem találta. Kérdőleg nézett rám.
— Elvitték tisztítani, — mondám nyugodtan és francia nyelven.
— Kicsoda ? — kérdé ő bámulva.
— Egy ismeretlen, aki azt mondta, hogy vasúti cipőtisztító.
— Ostobaság. Ilyen mesterség nincs a világon. S ön engedte a cipőket nyugodtan elvinni ?
— Mért ne? A magam cipőivel tehetek, amit akarok …
— Igen, de az én cipőim ! — kiáltott az idegen.
— Bocsánat, ön nem mondta nekem, hogy ne adjam oda, ha bejön valaki értök …
— Hallatlan szamárság ! — kiáltott az útitárs, ezúttal olaszul, de én mozdulatlan maradtam. Oly kellemes, ha az emberrel idegen nyelven gorombáskodnak. Nem köteles megérteni.
Még néhány állatot említett, ha jól emlékszem, a bivaly és az ökör is köztük volt és nem kellett sok fantázia annak a kitalálásához, hogy ezeket a szarvasmarhákat velem kapcsolatban emlegeti. Ugyanezeket az állatneveket én magyarul intéztem hozzá s ezzel az ügy lovaglásán el volt intézve.
Most azonban kínos jelenet következett.
Az idegen kinyitotta a táskáját, elővett egy második pár cipőt és a lábára húzta.
— Hogyan, — mondám rámeredve, — önnek még egy pár cipője van ?
— Persze ; ki olyan ostoba, hogy egy pár cipővel utazzék?
Én meg tudtam volna neki mondani, hogy ki olya ostoba, de hallgattam.
Ha az ember mezítláb van a melegség miatt, az egészen kellemes állapot, de ha mezítláb van azért, mert nincs cipője, ez nagyon kellemetlen.
Csinos szürke utiruhában voltam. Fejemen fehér angol sipka. Karomon egy drága esőköpenyeg. A kufferem angol vörös bőr, acélcsattokkal, — de mit ér mindez, mikor mezítláb vagyok?
Az idegen kiszállt, magam maradtam gondolataimmal.
(Szép kis társaság !)
Hirtelen határoztam. A legközelebbi állomáson kiszállok, cipőt szerzek s úgy utazom tovább. Nem vonulhatok be mezítláb Messzina városába !
Mielőtt a vonat megállt, még egy ötletem támadt. (Mert ötletem nekem mindig több van, mint cipőm.) Ha férfi vagy, légy férfi, ha mezítláb vagy, légy mezítláb. Millió és millió szegény paraszt jár mezítláb, de harisnyában senki. Tehát levetettem a piros harisnyámat is s mikor a vonat megállt, a perronon termettem. Intettem, a hordár kihozta a pakkomat.
Az állomásfőnök köszönt és mylordnak szólítva tuda kolta, hogy nem parancsolok-e fölvilágosításokat. A lába mat mintha észre sem vette volna.
Rövid habozás után elmondtam neki az esetemet és cipőt kértem tőle. Ő kijelentette, hogy neki csak egy pár cipője van, több hivatalnok itt nincs, a bakternek meg a szolgá nak pedig sohse volt cipője életében.
— Hát húzzon papucsot, míg én a városba megyek az ön cipőjében, cipőt venni magamnak.
— Nincs papucsom se.
— Még csak papucsa sincs? — mondám megvetőleg, ami meglehetős impertinens dolog egy olyan embertől, aki hazájától kétezer kilométernyire van — mezítláb. — így csak nem mehetek be a városba?
— Miért ne ? Az angoloknak mindent szabad.
(Nem mondtam meg neki, hogy magyar vagyok. Hátha azoknak nem szabad minden.)
Az lett a vége, hogy elindultam a városba, a Hotel du Globe felé. Elől ment a fakino a podgyászommal, utána én sétapálcával, fehér angol sipkában, szürke esőköpe nyeggel, úri grandezzával — de cipő nélkül.
Az emberek megálltak és mutogattak rám. A gyerekek csoportosultak és utánam sorakoztak. Az asszonyok kötényük mögé bújtak és úgy nevettek.
És az egészben az volt a legmulatságosabb, hogy mindnyájan mezítláb voltak.
A Hotel du Globe tulajdonosa földig hajolva fogadott, mylordnak szólított s legszebb szobájába vezetett, melynél csúnyábbat keveset láttam. Amint a szobában voltam, így szóltam hozzá :
— Padrone, kerítsen elő nekem egy susztert.
— Susztert ? Minek ?…
— Minek … teringettét … még azt kérdi, hogy minek?… Hát tudja, egy pár goromba cipőt akarok tőle
venni… Sajnálom itt a hegyek közt a finom londoni cipőimet …
— Helyes, mylord, de Sirrondóban nincs suszter.
— Mit beszél? Nincs suszter?
— Nyomorult fészek ez, uram, itt harminc-negyven em bert kivéve, mindenki mezítláb jár egész esztendőben…
Vegyen Messzinában, mi is ott veszünk.
Le voltam sújtva. Székre hanyatlottam. Kopogtattak az ajtón. Három fekete kabátos úr vonult be. Mind a három mezítláb .
— A polgármester és a tanács tagjai, — súgta a ven déglős, — ők is kint hagyták a cipőiket.
Ezek a derék polgárok úgy okoskodtak, hogy ha a mylord az utcán is mezítláb jár, mennyivel inkább megkövetelheti, hogy a látogatók az ő szobájában fedetlen lábbal jelenjenek meg.
A polgármester azért jött, hogy az előkelő idegent üdvözölje s meghívja a municipióba fekete kávéra.
Lábamra nem is került a sor. Ők elfogadtak így, ahogy vagyok, sőt alkalmazkodtak hozzám. így már elő sem mertem hozni, hogy ez nekem nem rendes állapotom, hanem kivételes balesetem.
A fekete kávé, Erven Lucas Bols-féle szeszneműekkel keverve, kitünően sikerült. Az egész intelligencia mezítláb jelent meg. Oly szeretettel néztem rájuk, mint Krisztus az ő tanítványaira. Oly fogékony hívekre még nem találtam.
A vasútra is kikisértek, persze (a fiakker nem lévén Sirrondóban föltalálva) gyalog és mezítláb. Ott érzékenyen elbúcsúztam tőlük s az állomásfőnök szobájába siettem, mert megint ötletem támadt.
— Uram, Örömmel látom, hogy Ön fekete cipőt visel.
— Azt.
— Tehát suviksz is van a háznál.
— Van.
— Uram, hívja be a hordárt és suvikszoltassa ki a lábamat.
— Szívesen.
De mialatt a szolga a lábamra kent suvikszot kefélte, lelkifurdalások kínoztak s úgy éreztem, hogy Sirrondo derék intelligenciáját elárultam. Ők lelkesen sorakoztak a cipőtlenség zászlaja köré s én ime dezertálok.
De mit törődtem vele. A messzinai vonat berobogott, fölugrottam és tovarobogtam. Végigfeküdtem az üléseken s boldog voltam.
A kalauz jött be.
— Kérem, mylord, ha végigfekszik az ülésen, vesse le
a cipőjét. Ez a szabály.
Hogy vessem le a cipőmet ? Könnyű azt mondani. Bután nézhettem rá, mert így folytatta :
— Parancsolja, hogy lehúzzam ?
Erre magamhoz tértem.
— Soha ! Távozzék ! — kiáltottam energikusan s a kalauz megdöbbenve ki hátrált.
Ülve elszundikáltam s csak Messzina előtt ébresztett föl
egy kínos álom. Azt álmodtam, hogy kis fiú voltam, Mikulás estéje volt és anyám fölszólított, hogy a cipőmet tegyem az ablak közé … majd Mikulás bácsi reggelre megtölti cukorral … A cipőmet … Ah…

Forrás: Rákosi Viktor (Sipulusz): György úr mandulái, Révai, 1924. MEK