Cseke Gábor nyolcvan éves…

Ez bizony sok. Nagyon sok! Én ugyan nyolcvanhat vagyok, de az nem sok. Inkább mindegy. Annyi, amennyi. De a nyolcvan, az sok! Remélem, emlékszel még, Gáborom arra, amit öt évvel ezelőtt írtam, az akkori születésnapodra. Hogy mit is írtam a hetvenötödik születésnapodra? Röviden: azt, hogy nem jó, ha túlságosan tökéletes az ember. Az nem jó! És fölidéztem neked, amiket Nichita Stanescu a tökéletességről mondott egy bukaresti kocsmában: „A tökéletességnek semmi köze nincs a művészethez. Ha csinálsz egy tökéletes kockát, az egyik sarkából le kell törni egy darabkát, hogy mindenki csodálkozzék, miért nem tökéletes az a kocka. Milyen tökéletes volna, ha nem lenne összetörve az egyik sarka! Márpedig ha tökéletes lenne, senki észre sem venné.”
Te tudod, mi az a fitty? Persze, hogy tudod! Na, azt hánytál te erre az egész filozófiára. Mert ma már egy jó arasszal tökéletesebb vagy, mint öt évvel ezelőtt!
Fél évszázadnál több ideje, hogy barátok vagyunk, tudom, hogy eddig a mozdony füstjébe voltál szerelmes, (Moldova Gy.) most pedig egy sokkal tökéletesebb valamibe, a dióba! Legújabb verseid róla írtad, a dióról!
A sors úgy hozta, hogy amikor kilépek az udvarunkról, egy hatalmas diófa lombjai alatt megyek végig, hogy kijussak a térre, minden lépésnyire ott fénylik a földön néhány lehullott dió. Amint megpillantom őket, te jutsz eszembe Gábor! És azt mondom magamban, jól tetted, hogy eldobtad magadtól a tökéletességről szóló filozófiát. Jól tetted! Mert a filozófia legtöbbször csak arra jó, hogy eldobjuk magunktól, ha nem válik be, de a dió, az bizony valamire mindig jó.
Most pedig mit is mondhatnék erről a kerek esztendőről, a nyolcvanról?
Talán csak annyit, hogy gurulj tovább épségben és egészségben e megbolydult világban, légy továbbra is tökéletes, mint egy dió!