Barkó György 90. születésnapjára

Bohóckodik egy ember a színpadon, a legócskább ripacsot adja, „turkálok a gondolataimban”, válaszolja, amikor a partnere megkérdezi, miért vakarja kopasz fejét, székely ízeket érzek az akcentusában, olyan bácsis a humora, vándorszínészt alakít, holott színészvándor, aztán egyszer csak bejön a középső ajtón a nézőtérre, és énekelni kezd, a rivaldafényben botorkál előre, „ripacsnak, vén komédiásnak, csak így hívnak az emberek”, ülök a nézőtéren, kiskamasz vagy tán még kisebb fiú, és elszorul a torkom, úristen, mi ez, mit tud ez, az előbb még könnyű volt a nevetés, most már nehéz a sírás, fojtogat, de nem tör ki belőlem, máskor Hacsek ugyanez a színész, akkor meg olyan jól mafla, megint máskor Herse, a lócsiszár szolgája, az Isten is arra teremtette, hogy agyba-főbe verjék, kolozsvári gyerekkorom minden zamata ott van az alakításaiban, aztán hirtelen Pécsre távozik, eltűnik, hallom, remek Főinkvizítor, meglepni azonban nem lep meg, abban a rajzásban csak nagyon jó színészek születtek, Vitályos, Pásztor, Héjja, Nagy Dezső, Vadász, Czikéli, Kakuts, Bereczky Júlia – és Barkó György, aki most 90 éves lett, jaj, nagyi, nézd, még itt van közöttünk.

Forrás: szerző FB-oldala