Munkatársunk afrikai riportja II.

Tíz órai repülés után az első ember, akivel a Dar es Saalam-i röptér kijáratánál találkozunk, ránk néz, mosolyog – villan hófehér fogsora és mondja, majd megismétli a szót: – Dzsambó.

Bólintunk. Nyújtja a kezét. Amikor kezet fognánk, beleüt a tenye­rünkbe. Mond még valamit saját nyelvén, szuahéliben, de amikor látja, hogy csak vállunkat vonogatjuk, angolul folytatja.

– Dzsambó – így köszöntjük barátainkat; ti kezet fogtok, mi összeütjük tenyerünket… Csak a forma más, de értelme és értéke ugyanaz: barátság.

A repülőtér előtt taxiba szállunk. Másnap persze már bérelt kocsi kormányánál ülünk és felváltva mulatunk azon, hogy minden sebességváltásnál az irányjelző kart rángatjuk.

Itt vagyunk tehát Tanzániában. A legnagyobb kelet-afrikai ország mindenben szuperlatívuszokkal ékes. Itt van Afrika legmagasabb hegye, a Kilimandzsáró, legmélyebb és legnagyobb édesvizű tava, a Tanganyika-tó – nagyobb, mint a Fekete-tenger –, a világ legmélyebb és leghosszabb rezervátuma, a Selous őserdő, legváltozatosabb vadállománya, legnépesebb demográfiai kis csoportja, az egymilliónál több főt számláló Sukuna törzs.

A kelet-afrikai államok közül Tanganyika volt a legelső, amely kivívta függetlenségét. Hosszú gyarmati uralom, a történelem rémkora után (ez az ország volt az afrikai rabszolgakereskedelem hírhedt központja) 1961. december 9-én Dar es Salaam főterén bevonták a brit zászlót és felkúszott a magas árbocra a zöld-sárga-fekete-sárga-zöld, az új nemzeti lobogó. 1964-ben Zan­zibár és a part menti szigetek is csatlakoznak a független új államhoz, és a két terület nevéből, Tanganyikából és Zanzibárból alakul ki a mai Tanzánia Egyesült Köztársaság.

A főváros, Dar es Salaam, a régi arab hajósok nyelvén a Béke Otthona, a gyorsan fejlődő ország nagyvárosának minden jegyét magán viseli. Alig hagyjuk magunk mögött a külváros hepehupás utcáit, apró vályogházait, máris sok emeletes, modern épületek vesznek körül. A Kilimandzsáró szálloda teraszáról belátjuk az egész belvárost. Balra a kikötő – nagy óceánjárók várnak ki- és berakodásra, jobbra a nyílegyenes Füg­getlenség főutca, tömör forgalmával, nyüzsgő emberáradatával, árnyékos pálmafa járdaszegélyével. Egy magasdaru féltonnás betontömböt emel tizenöt emeletnyire a város fölé, itt tartanak a legújabb középület, a tanzániai tervezőintézet építésével. Nem messze föld­gyaluk egyengetik a régi szabadtéri piac helyét; ide üzletház és korszerű zöldség- és gyümölcseláru­sító központ épül. És ami talán a leglátványosabb: mindenfelé, járdaszéleken, árkádok alatt, útkereszteződéseknél utcai árusok sokasága kínálja portékáját; ébenfa és mahagóni famaszkoktól és szobrocskák­tól kezdve leopárdbőr díszműáruig minden megtalálható itt.

Az Indiai-óceán. A Silver Souds és Africana óceánparti üdülőkben most éppen holtszezon van. Június-július az afrikai „tél” – a hőmérő higanyszála alig mutat 30-35 fokot, egyszóval hideg van. De mi lesz majd itt novembertől februárig, a nyári hónapokban? Csütörtökön újból repülünk. Útirányunk: északkelet Tanzánia kisvárosa: Arusha. Ide terveztük szafarink támaszpontját. Innen indu­lunk a Kilimandzsáróhoz, a Ngoron-goro kráterhez, a Manyara-tóhozés az őserdő közepén lévő vadállomány-rezervátumokhoz. S Arushában találkozunk majd hazánk fiával, dr. Sáska Lászlóval is, azzal az enyedi származású orvossal, aki immár szinte ötven éve szolgálja az afrikai egészségvédelem ügyét… Minderről bővebben a következő tudósításban.

Arusha, 1971. június 6.

Megjelent A Hét II. évfolyama 29. számában, 1971. július 16-án