CSEKE Gábor – 80!
Fadgyas Tibor felvétele. „A felhők hasonlóak az életúthoz.”
Fadgyas Tibor
Cseke Gábor az, kinek a fotós eredményeimet köszönhetem, Bartha Árpád bátyám inditott el az úton… Hálás vagyok ezért fotóművész tanítómnak, az Előre újságot szerkesztő mecénásomnak. Isten éltesse Gabi bátyámat, fotósként mindent neki köszönhetek.
*
Kedves Cseke Gábor! Nyolcvan évest a hetvenötös már ne bátyámozza, inkább árvalányhajas lélekkel csendben simogassa. És lássa be, hogy a születésben (is) alul maradt. Korábbi írásommal szeretnélek köszönteni, azért is, mert nincs benne semmi tanulság, csak annyi, hogy még sokáig szépek lehetünk, ha gyermekek maradunk.
Isten éltessen!
Bölöni Domokos: Mikor van a költészet napja?
– Mikor van a költészet napja?
Kérdi közvetlenül, ám felvillanyozva.
Láttam már itt. Fél egyig felhajt valamit, aztán átballag a zebrán, a megállóba. Jön a kisbusz, és hazaviszi. A magaféle derék atyafiak látogatás nélkülin diplomáznak kommunikációból, „az élet egyetemén”.
– Mikor van a hogyishívják? Na….
Hát, mondom, az attól függ. A magyar költészeté április 11-e, József Attila születésnapja (1905). A román költészeté, gondolom, január 15., akkor született Eminescu 1850-ben. A költészet nemzetközi napja március 21., már nem tudom, miért.
– Még mire kíváncsi?
– Hát én semmire.
Kortyol söréből hosszan. Busa feje meg-megbillen.
– Csak azért kérdezem, mert az imént itt ült, ahol maga most, egy ember, aki azt mondta a másiknak: költő. Nem világos, melyikük; az-e, aki mondta, vagy akinek mondták.
Azt beszélték, készülődni kell.
És hogy ki mikor találkozott először életében a költészettel…
Nálunk a farkas vagy a medve ilyen nagy téma, hallja-e.
– És? Mikor találkoztak?
(Sejtem, kik lehettek, azért kérdezem.)
– Mármint a költészettel…
– Hát azt csak részletekben, zúgott az az izé. Nehezen fogtam. Mint amikor nincs a mobilhoz jel.
Térerő, javítom ki.
– Az. Bekapcsolta a nő a ventillátort, zúgott, mint a mikszerelő.
– Mixer.
Szemléltetem két mutatóujjammal.
– Iksszel.
– Ixxel.
El a pulthoz, újabb sört, nekem is.
– Mégis, mire jutottak?
– Kik?
– Azok. A két költő.
– Hát, emlegettek mindenfélét. Idegen neveket, szavakat. Érdekes, egyik se mondott bár egy verset. Pedig hát az ember mit várna. Bezzeg a tévében örökké csak felolvasnának.
– Ha magát kérdeznék?
(Köszönöm a sört, de én bort iszom. Nem baj, hoz ő azt is.)
– Igazán kedves magától, de az enyém ki van kérve. Mikor érkezem, rendelek két palackkal, kifizetem. Ilyen szép fehér csészéből iszom. Amint a hölgy észleli, hogy kifogyott, kijön a pultból, viszi a bögrét, majd telve hozza…
– Cö, cö. Törzsvendég törzsvendég.
– Na, de ha magát?
– Ha engem kérdeznének? De hát én nem vagyok költő.
– Nem is akart az lenni? Soha?
– De.
– Na látja.
– Isten éltesse! Most már sörrel is lehet.
Koccintunk, érkezik a hölgy, viszi, hozza. A sörivó elismerően csettint. Törzsv., törzsv. Működik.
– Egyszer akartam én is.
– Na, ugye.
– Harmadik osztályosok voltunk, és egy reggel Sirató Sanyika akkorát jelentkezett, hogy előre bukott a padból. „Tanítónéni, tanítónéni, kitaláltam egy verset!”
Nagy dicsőség kiállni az osztály elé, hallja.
És mondta a saját versét:
„A mi macskánk, a szürke,
Tegnap este besurrant a csűrbe.
Reggel lássatok csodát:
Hat kiscicát!”
– Na, mit szól hozzá? Jó vers, ugye.
– Az. És maga akkor szintén?…
– Hát, másnap én is költöttem valamit. Jelentkeztem, és engem is szerepeltetett a tanítónéni. Kiálltam az asztal elé, és szép csengő hangon eléadtam:
„A mi kutyánk, a Bodri,
Kölykedzett vagy kilencet.
Egy tarkát megtartottunk,
Levágtuk a farkát,
Mert a gulyafarkú harapósabb,
A többit a hídlás alá dobtuk,
Egyenest a ganélébe.”
– Hát ez nem valami szép…
Sörébe sóhajt, az itala kámforrá válik.
– Nem szép, nem szép. A jóindulat, az megvolt bennem.
– Aztán megtapsolták-e legalább?
– Megdicsért a tanítónéni, de jegyet nem adott, azt mondta, sokat kell olvassunk. És amikor mentünk haza, adott egy-egy könyvet a könyvtárból.
Na, az volt aztán a boldogság, hallja-e.
Petőfi a János vitézzel, Arany János a Toldival.
Ma is tudom egyik-másik versszakát.
Legjobban az tetszik, amikor Jancsi odapörköl a gonosz boszorkának: „Úgy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglévő fogai!”
Ezt egyszer felmondtam az anyósomnak is, még az elején. Azóta is én vagyok a legjobb veje. Igaz, hogy lánya is csak az az egy.
– Na de – firtatom. – Többé sosem próbálkozott?
– Mivel?
– Hát a versírással.
Legyint. Sokáig semmit sem szól. Aztán.
– De Sirató Sanyikából se lett poéta…Igaz, hogy a torban az imádság után rendesen ő köszöni meg a papnak, amért odakinn elprédikálta a halottat: „Hosszú életet, erőt, egészséget, kitartást kívánunk a tiszteletes úrnak; hogy mindenkit s münköt is, tudjon majd ügyesen eltemetni!”
Pusztai Péter rajza