NÁSZÚT, 1936

Az új nászutasok úgy állítják össze az úti programot, hogy lehetőleg ne érintse azokat a városokat amelyekhez akár a férjet, akár a feleséget legalább is pillanatnyilag időszerűtlen emlékek fűzik. Vannak, akik például Gorizián és Udinén keresztül, nagy és fáradságos vargabetűvel érkeznek Milánóba, csak azért, hogy elkerüljék Velencét, ahol a fotográfus kirakatában esetleg még ott fakul a néhány év előtti felvétel, egy azóta csődbe ment boldogság tapintatlan mementójaként. Bizonyos,
hogy Velence fölöttébb megsínyli a válási járványt: miután először mindenki Velencében volt nászúton, másodszor érthetően megpróbálja elkerülni a reminiszcenciák csapdáját, azonkívül tart a rossz kabalától is, amely egyszer már nem hozott szerencsét. De azért vannak gátlástalan párok is, akik nem félnek a múlttól: egy vörös hajú szépasszony-ismerősöm eddig már három nászfelvételt csináltatott a San Marco előtt, ugyanannak a zászlórúd-tartónak a tövében. A fotográfus régi ismerősként üdvözli, a tavalyi galambok, amelyek a vállára és a mindenkori férj szalmakalapjára szállnak, vidáman turbékolják meg egymásnak a jó hírt: megjött X-né Pestről, az új férjével, megint lesz dosztig kukorica és kendermag, és otthonosan rájuktelepednek, mint a törzsvendégek a kávéházi asztal mellé.
A fotográfus megcsinálja a felvételt, aztán megkéri a hölgyet, álljon egyedül a lencse elé. Az előrelátó, ökonomikus fényképész a jövőre gondol? 1937-ben már csak a következő férjet kell lekapni, és egyszerűen rámontírozni a permanens nászutasnő lemezére. Mint a régi katonafényképész, aki az állandóan egyforma baka- vagy huszártörzsre váltakozó fejeket illesztett, úgy dolgozza rá majd a vöröshajú menyecske »űrképére« az eljövendő férjeket! Ilyesmi is előfordul 1936-ban, sőt valljuk be, hogy az 1936-os nászútra ez a kissé eltúlzott karikatúra majdnem jellemzőbb, mint a régi fajta bájos, pikáns, banális idill. De mert Olaszország 1936-ban is jóságos a nászutasokhoz, egyik vám olyan gyengéden adja őket tovább a másiknak, mintha tudná, hogy drága és üvegérzékeny poggyászt visznek magukkal: a boldogságot, amellyel manapság különösen óvatosan kell bánni, mert a legkisebb zökkenőtől, véletlen, ügyetlen érintéstől eltörik, s a trieszti gyors már csak a cserepeit szállítja hazafelé.

Zsolt Béla
Színházi Élet, 1936/28