A nyáran fogtam hozzá második mázsa drámám megírásához. Ebbéli termékenységem lehetségessé teszi, hogy drámáimat mázsájával számíthassam. Az első mázsát valami 250 színdarab tette ki, a hozzá való 250 kemény táblával együtt. Mert valamennyit beköttettem s a könyvkötőipart a fővárosban határozottan lendületnek indítottam. Az első mázsához már tizennégyéves koromban hozzáfogtam s egész passzióval írtam a színdarabokat. Más ember kártyázik, iszik billiárdozik s más egyéb szenvedélynek hódol: én drámáztam. Egyike az olcsóbbfajtájú passzióknak, bár a papiros és a tinta drága. Eleinte nem is sejtém, hogy a színdarab arra való, hogy színházban előadják. Azt hittem (mint diák), hogy inkább arra való, hogy a matematikai óra unalmait agyonüssem vele. Később jöttem csak rá, hogy a színdarab és a színház közt szoros összefüggés van s a színdarab ád a színháznak létjogot, a színésznek pedig kenyeret. Be kell vallanom, hogy erre nem a saját tapasztalataim alapján jöttem rá. Mert — s ezt büszkén elmondhatom, — 250 darabom közül egy sem került színre. Hogy mért, azt nem tudom biztosan, csak sejtem, hogy azért, mert — egyet se nyújtottam be.
Barátaim ugyanis azt mondták, hogy színdarabjaim úgynevezett könyvdrámák. Abszolút becsűek, de nem adhatók elő. Ebbe belenyugodtam s tovább írtam könyvdrámát, könyvvígjátékot, sőt könyvnépszínművet is s abszolút becsüket fokoztam még azzal, hogy beköttettem őket.
A világ egyetlen írója sem ült még olyan széken, mint én. Asztalomhoz gördítettem az első mázsát s arra ülve kezdtem hozzá a második mázsa legelső darabjához. Egy trón, agyvelőm halvaszületett gyermekeiből. Csak azt vártam, hogy az első mázsának egy szikra híja se legyen. A második mázsával már nem maradok titokban. Megírtam, a remény zöld színébe kötöttem s hónom alá vágva, megindultam a Népszínház felé. Ott a direktor jobban rá van szorulva a jó darabokra, mert nem kap szubvenciót sígy kegyesebb a fiatal tehetségek iránt. Meg már ismerős
is voltam, mert egyszer statisztáltam az «Ördög pirulád-ban. A negyedik alguazilt játszottam s az a szerepem volt, hogy nekilöktek egy dekorációnak, mely erre eltűnt. Utána én is eltűntem. Igen jól játszottunk. t. i. én és a dekoráció.
A színház hátsó kapuja előtt művészek és művésznők beszélgettek. Tűnődtem, hogy kinek is kellene voltakép a darabot átadni ? Sétáltam föl s alá egy óra hosszat, miközben kétszer majdnem elgázolt a lóvasút. Ez nem is volna rossz. Ezzel egyszerre magamra vonnám a Népszínház figyelmét. Nem, nem jó lesz, elvetem a lóvasút eszméjét, nagyon dísztelen. Várok egy elegáns magánfogatra.
De nagyon sokáig késett. Végre megszólítok egy ingujjban ott álldogáló, borotvált arcú urat s kérdem tőle, hogy mikor beszélhetnék az igazgató úrral ? Tiszteletteljes föllépésem nagyon meghatotta s barátságosan tudakozódott céljaim felől. Mindent bevallottam neki, az ingujjas úr minden jóval biztatott s én már azon a ponton álltam, hogy elkezdjem neki föl olvasni a darabot, mikor egy kemény hang kiszólt a színház kapuján :
— János, a ménkű üssön magába, már megint idekint diskurál. A díszletek még odafont hevernek egy rakáson.
János otthagyott … Dekorátor volt. Ó, én ügyetlen !
Gondolhattam volna, hiszen színésznek csak a színpadon szabad ingujjban megjelenni ! De miért is engedik meg dekorátornak a borotválkozást ? Elhatároztam, hogy merészen nekivágok. Az első ajtón már túl voltam. Ekkor megszólít valaki:
— Kit keres?
Megfordultam. A színházi tűzoltó volt.
— Idegeneknek tilos a bemen és ! — folytatá s az ajtón levő táblára mulatott, melyre ez volt írva : «kifelé nyílik» (t. i. az ajtó). Fatális egy fölírás ! Ez annyit jelent, hogy tessék nekem is «kifelé nyílni».
— Az igazgató urat keresem, — szóltam félénken. Tudtam, hogy a színháznál milyen nagy úr a tűzoltó.
— Párisban van.
— Akkor a titkár urat.
— Az Rákos-Palotán van. (Ahán, már közeledünk !)
— Hát az ellenőr úr?
— Az a Bányainál lesz. (Erősen közeledünk a színházhoz : a Bányai-vendéglő már ott van a tőszomszédságában.
Kezdtem hinni s folytatám.)
— Kérem, miféle hivatalnokok vannak még a színháznál ? — kérdém a tűzoltót.
— Rendező kettő, pénztáros kettő, ügyelő, kellékes …
— Ezek közül itt találok valakit?
— A pénztáros urat megtalálja a kasszánál.
Előre kerültem, a pénztárhoz, azzal az elhatározással, hogy annak az úrnak, aki ott ül, átadom a darabot. Sokan voltak a jegyváltók, végre rám került a sor, zavaromban először is egy zsölleszéket váltottam egy forint nyolcvan krajcárért s aztán a pénztáros kezébe nyomva a színdarabot, el akartam osonni. De nem sikerült. A pénztáros stentori hangja megállított.
— Kérem, tisztelt uram, nekem semmi közöm ehhez, én csak pénzt fogadok el.
— Akkor se tetszik elfogadni, ha egy páholyjegyet váltok?
— Semmikép.
— Legalább azt mondja meg, uram, melyik színházi hivatalnál kell átnyújtani a színdarabokat?
— Erre nincs még eddig külön hivatal. De átnyújthatja az igazgató vagy a titkár úrnak.
Tessék ! és épen ők vannak most külföldön. Csak nem utazhatom most Párisba, vagy pláne Rákos-Palotára ? Be sem várva a legközelebbi vonatot, elutaztam Bányai sörcsarnokába s onnan lestem a színházat, mintha attól féltem volna, hogy az is elutazik.
Estére megjött a tikár úr és én fölmentem hozzá. Ezúttal meggyőződtem, hogy az ajtó kifelé nyílik ugyan, de befelé is lehet menni rajta. Bemutattam magamat s át nyújtottam a darabot. Borzasztó közömbösen vette át, semmi izgatottság se mutatkozott rajta, — pedig első nyilvánosságra szánt darabom volt. Átvette, kinyitott egy óriási szekrényt s beletette a darabomat. Belenéztem: csupa színdarab volt ! Jézus Mária ! Mennyi konkurrens, hány
fog ebből a nagy temetőből föl támadni ! Azután elővett egy óriási könyvet s kérdé:
— Mi a címe ?
— A «patkószeg.»
— Szerzője?
— Meg muszáj mondani ? — kérdém szemérmesen.
— Akármit mondhat.
— Csorvási Ákos.
Mindezt beírta a nagy könyvbe, aztán becsapta, a szekrényt becsukta s ajánlotta magát : de nem ment el. E szerint tehát nekem kellett elmennem.
Rá két napra a következő sorokat olvastam a lapokrövidhírei közt :
«Csorvási Ákos úr fölkéretik, hogy a Népszínház titkári hivatalában jelentkezzék.»
El vagyok fogadva ! Az igazgató úr bizonyosan megjöttPárisból, elolvasta s rögtön elfogadta előadásra a darabot. Kitűnő lehet, hogy ilyen gyorsan értesítik a szerzőt. Sietnek minél hamarabb a színrehozatallal. Kivel játszassam Jucit, aki szereti Petit ? Blahánéval ? Hegyi Arankával ? Igen, Jucit Blahánéval, Katit Hegyi Arankával …
Van még ott egy szerep Pálmaynak is… Emelt fővel mentem a színházhoz. A színészek, úgy látszik, még nem setették, hogy egy eleven szerző jár köztük. A tűzoltó igen udvarias volt. Áhán, ez már mindent tud. A sötét színpadon keresztül lépkedtem a titkári hivatal felé s kéjjel dörgölőztem a színfalakhoz … Ott álltam végre a titkár úr előtt.
— Kérem, én vagyok Csorvási Ákos, a «Patkószeg» szerzője, — mondám némi büszkeséggel.
— Örvendek. Uraságod tegnapelőtt itt jártában elvitte újdonatúj kalapomat s itt hagyta a magáét. Tessék.
Hátra tántorodtam.
— Ezért tetszett hivatni ?
— Ezért — s ezzel ruhaujjával elkezdte kefélni általam visszahozott kalapját.
Elrohantam. A «Patkószeg»-ről azóta sincs hír. Elhatároztam, hogy darabjaimat ezentúl hajadonfővel fogom benyújtani.

Forrás: Rákosi Viktor (Sipulusz): György úr mandulái, Révai, 1924. MEK