Freud a humorról

Sigmund Freud (Příbor, 1856. május 6. – London, 1939. szeptember 23.) zsidó származású osztrák neurológus és pszichiáter, a pszichoanalitikus iskola megalapítója. A humor című dolgozatát 1927-ben írta; a szerző helyett Anna Freud, a legfiatalabb lánya olvasta fel az év szeptember 1-én a 10. Nemzetközi Pszichoanalitikus Konferencián. Pál Katalin fordította, az alábbiakban a jegyzetek nélkül közöljük.

A vicc és viszonya a tudattalanhoz (1905c) című írásomban a humort tulajdonképpen csak ökonómiai szempontból tárgyaltam. Az volt számomra a fontos, hogy megtaláljam a humorban rejlő öröm forrását, és úgy vélem, sikerült megmutatnom, hogy a humoros örömnyereség a megtakarított érzelmi ráfordításból származik.

A humoros folyamat kétféle módon mehet végbe: vagy egyetlen személyben, aki maga humoros beállítottságú, míg a második személyre a néző és haszonélvező szerepe jut; vagy két személy között, akik közül az egyik egyáltalán nem vesz részt a humoros folyamatban, a második viszont ezt a személyt teszi humoros szemléletmódja tárgyává. Hogy az egyik legdurvább példánál maradjunk, ha a bűnöző, akit hétfőn az akasztófa elé vezetnek, kijelenti: “Na, ez a hét is jól kezdődik!”, akkor ő lesz az, aki kidolgozza a humort, egy személyben beteljesíti a humoros folyamatot, ami nyilvánvalóan bizonyos elégtétellel is együtt jár. Engem, a kívülálló hallgatót, bizonyos mértékben a bűnöző humoros teljesítménye távolról érint; én, talán hozzá hasonlóan, a humoros örömöt nyereségként érzékelem.

A második eset akkor forog fenn, ha pl. egy költő vagy narrátor humoros módon írja le valós vagy kitalált személyek viselkedését. Ezeknek a személyeknek maguknak nem kell humorosnak lenniük; a humoros beállítódás csak annak a dolga, aki előbbieket tárgyul választja, az olvasó vagy hallgató pedig – az előző esethez hasonlóan – újra csak a humor élvezetéből részesedik. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a humoros beállítódás – akármiben álljon is ez – az ember saját személye vagy mások ellen irányul; feltehető, hogy annak számára pedig, aki így tesz, örömnyereséggel jár. Egy ehhez hasonló örömnyereség jut a – kívülálló – hallgatónak is.

A humoros örömnyereség genezisét a legjobban akkor ragadjuk meg, ha a figyelmünket a hallgatóra és a benne zajló folyamatokra irányítjuk, arra a személyre, aki számára valaki más idézi elő a humort. Ekkor ő a másikat egy olyan helyzetben látja, amelyben az várhatóan egy affektus jelét produkálja majd: mérges lesz, panaszkodik, fájdalom látszik rajta, megijed, undorodni fog, talán még kétségbe is esik, és a néző/hallgató kész lesz őt ezekben követni, ugyanezeket az érzelmi rezdüléseket előidézni önmagában is. Ez az érzelmi készenlét azonban tévesnek bizonyul: a másik nem fejez ki érzelmet, hanem tréfálkozik; a megtakarított érzelmi ráfordítás ekkor a hallgatóban humoros örömöt idéz elő.

Eddig könnyű eljutni, de hamarosan azt is meg kell fontolnunk, hogy a másikban – a „humoristában” – lezajló folyamat az, ami nagyobb figyelmet érdemel. Semmi kétség, a humor lényege, hogy általa az ember azokat az affektusokat takarítja meg, amelyekre a helyzet alkalmat adna, és az ilyen érzelmi megnyilvánulások lehetőségén tréfával teszi túl magát. A humoristában végbemenő folyamatnak ennyiben kell a hallgatóéval megegyeznie, jobban mondva, a hallgatóban végbemenő folyamatnak le kell másolnia a humoristáét.

De hogyan hozza létre a humorista azt a pszichés beállítódást, amely feleslegessé teszi a számára az affektus megszületését? Mi megy benne „humoros beállítódása” során dinamikusan végbe? A probléma megoldását szemmel láthatóan a humoristában kell keresni, a hallgatóban ennek az ismeretlen eljárásnak csupán az utózengését, kópiáját feltételezhetjük.

Ideje, hogy megismerkedjünk a humor néhány jellemzőjével. A vicchez és a komikumhoz képest a humorban nemcsak valami felszabadító, hanem nagyszerű és felemelő dolog is van, amely vonásokat nem találjuk meg az intellektuális tevékenységből adódó örömnyereség másik két fajtájánál. A humor nagyszerűsége nyilvánvalóan a nárcizmus diadalában, az én diadalmasan hangoztatott sérthetetlenségében áll. Az én megtagadja azt, hogy a valóság rendelkezései sértsék, és erőszakkal szenvedést okozzanak neki, kitart amellett, hogy nem érinthetik közelről a külvilág traumái, ténylegesen megmutatja, hogy számára ezek csak örömnyereségre adnak alkalmat. Ez utóbbi mindenképpen a humor lényegi vonása. Tegyük fel, hogy a hétfőn az akasztófa elé vezetett bűnöző azt mondta volna: „Nem érdekel! Mit nekem, ha egy olyan fickót, mint amilyen én vagyok, felakasztanak, a világ ebbe még nem fog belepusztulni!” Ekkor úgy kéne megítélnünk, hogy ez a beszéd nagyszerű módon a valós helyzet fölé emelkedik, bölcs és jogos, de nyoma sincs benne humornak, a valóság felmérésén alapszik, amely éppen, hogy ellenkezik a humorral. A humor nem rezignált, hanem dacos, nem csak az én diadalát jelenti, de az örömelvét is, amely itt a valós viszonyok bosszúsága ellenére is igazolja magát. Ez utóbbi két vonás – a valóság követelményének elutasítása és az örömelv érvényesítése – által a humor közelít a regresszív és reakciós eljárásokhoz, amelyek minket a pszichopatológiában oly alaposan foglalkoztatnak. A szenvedés lehetőségének elhárításával illeszkedik azoknak a módszereknek a hosszú sorába, amelyeket az ember lelki élete annak érdekében fejlesztett ki, hogy kivonhassa magát a szenvedés kényszere alól; egy olyan sorban, amely a neurózissal kezdődik, az őrületben tetőzik, és amelyhez hozzászámítják a mámort, az önmagunkba való belemerülést és az eksztázist is. A humor ennek az összefüggésnek köszönheti méltóságát, amely például a vicctől teljesen idegen, mert utóbbi vagy csak az örömnyereséget szolgálja, vagy az örömnyereséget az agresszió szolgálatába állítja.

Miben áll tehát az a humoros beállítódás, amely által a szenvedést önmagunktól megtagadjuk, az én valóságos világ általi leküzdhetetlenségét hangsúlyozzuk, az örömelvet diadalmasan hangoztatjuk, mindezt azonban anélkül tesszük, hogy más, azonos szándékkal fogant eljárásoktól eltérően, a lelki egészség talaját elhagynánk? Hiszen a két teljesítmény összeegyeztethetetlennek tűnik. Ha figyelmünket arra a helyzetre irányítjuk , amelyben valaki másokhoz humorosan viszonyul, akkor magától értetődő az a nézet, amelyre a viccről írt könyvben már bátortalanul utaltam: eszerint ilyen esetben ez a valaki úgy viselkedik másokkal, mint ahogy a felnőtt teszi a gyermekkel, amennyiben a gyermek jelentősnek látszó érdeklődéseit és szenvedéseit semmisségként ismerve fel, mosolyog rajtuk. A humorista tehát abból nyerné fölényét, hogy magát – bizonyos mértékben az apával azonosulva – a felnőtt szerepébe juttatná, és a többieket gyermekké fokozná le. Ez a feltevés alighanem megfelel a tényállásnak, de nem tűnik kényszerítő erejűnek. Csak találgathatunk, hogy a humorista ezt a szerepet hogyan meri magára vállalni.

De emlékezzünk csak a humor másik, valószínűleg eredendőbb és jelentősebb esetére, amikor humoros beállítódásában az embersaját személyéhez viszonyul humorosan, hogy ilyen módon hárítsa el magától a szenvedés lehetőségét. Van-e értelme azt mondani, hogy valaki saját magát gyerekkéntkezeli, és ezzel egyidőben eljátssza vele szemben a fölényes felnőtt szerepét is? Úgy vélem,hogy e kevéssé plauzibilis elképzelésnek erős támasszal akkor szolgálhatunk, ha mindazt figyelembe vesszük, amit az énünk szerkezetéről a patológiai tapasztalatainkból tanultunk. Ez az én nem egy egyszerű, hanem egy különös instanciát, a felettes-ént mint az én magvát fogadja magába. Az én a felettes-énnel néha egybefolyik úgy, hogy a kettőt nem vagyunk képesek megkülönböztetni, míg más körülmények között élesen elhatárolódik tőle. A felettes-én genetikusan a szülői instancia öröksége. Az ént gyakran szigorú alárendeltségi viszonyban tartja, és őt még valóban ahhoz hasonlóan kezeli, ahogyan tették azt a szülők – vagy az apa – a gyermekkel valaha a korai években.

A humoros beállítódásról akkor kapunk tehát dinamikus képet, ha feltételezzük, hogy a humorista személye elvonja pszichikus hangsúlyát énjéről, és felettes-énjére helyezi át. Az ilyen mértékben felfuvalkodott felettes-én számára az én most már aprónak, érdekeltségei pedig jelentéktelennek tűnhetnek. Ebben az új energia-eloszlásban pedig könnyű lehet a felettes-én számára elnyomni az én reakcióinak lehetőségeit. Megszokott kifejezésmódunkhoz hűen a pszichikai hangsúly áthelyezése helyett majd a nagy megszállási energiamennyiségének eltolásáról kell beszélnünk. A kérdés ekkor az: vajon elképzelhetünk-e a lelki apparátus egyik instanciájáról a másikra ilyen mérvű eltolásokat? Ez újabb ad hoc feltevésnek tűnhet, de emlékezzünkcsak arra, hogy a lelki történések metapszichológiai leírásával próbálkozva újra és újra, ha nem is elégszer, de számoltunk egy ilyen tényezővel. Így feltételeztük pl. azt, hogyabban állna egy megszokott erotikus tárgymegszállás és a szerelem közti különbség, hogy utóbbi esetben a tárgy sokkal erősebb megszállás alá kerül, az én ennek megfelelően mintegy kiürül.

A paranoia tanulmányozásának néhány esetében megállapíthattam, hogy az üldözési téveszmék korán megképződnek és hosszú ideig fennállnak anélkül, hogy észrevehető hatásuk lenne, amíg aztán egy meghatározott alkalommal meg nem kapják azt a megszállási energianagyságot, ami dominánssá teszi őket. Az ilyen paranoiás rohamok gyógyítása ezek szerint kevésbé a téveszmék feloldásában és korrektúrájában állna, mint inkább a nekik kölcsönzött megszállási energia megvonásában. A melankólia és mánia – úgy, mint az én felettes-én általi kegyetlen elnyomása és az én ilyen nyomás alóli felszabadulásának váltakozása – bennünk a megszállás átalakulásának benyomását keltette, amelyet egyébként be kéne vonni azon magyarázatokba is, amelyek a normális lelki élet jelenségei egész sorára vonatkoznak. Azt, hogy ez eddig ennyire kis mértékben történt meg, csak az általunk gyakorolt – inkább dicséretre méltó – visszafogottság magyarázza. A lelki élet pszichopatológiája az a terület, ahol biztonságosan mozgunk. Ezen a területen végezzük megfigyeléseinket, itt teszünk szert meggyőződéseinkre. A normálisról úgy engedhetünk meg ideiglenes ítéleteket, amennyiben arra a beteges jelenségek elkülönítéséből és torzulásaiból következtethetünk. Ha ezen a félénkségen egyszer felülemelkedünk, fel fogjuk ismerni, milyen nagy szerepet játszanak a lelki folyamatok megértésében a megszálláskor használt energia mennyiségének statikus viszonyai és dinamikus mennyiségi változásai.

Úgy vélem tehát, hogy érdemes észben tartani azt az itt javasolt lehetőséget, miszerint egy bizonyos helyzetben a személy hirtelen maga szállja meg az eddig őt megszálló felettes-énjét, és most ebből a pozícióból módosítja az én reakcióját. A humorral kapcsolatos sejtéseim figyelemre méltó analógiáját megtalálhatjuk a vicc ezzel rokonterületén is.

A vicc keletkezésekor fel kellett tételeznem, hogy a tudat előttes gondolat egyetlen pillanatra a tudattalanban lejátszódó folyamatok hatása alá került; a vicc tehát a tudattalan hozzájárulása a komikumhoz. Ehhez egészen hasonlóan: a humor a komikumhoz való hozzájárulás lenne a felettes-én közvetítése által. A felettes-ént máskülönben szigorú úrként ismerjük. Azt mondhatnánk, ezzel a karakterrel nehezen fér össze az a kegyesség, amely az én számára akár csak egy kis örömnyereséget is lehetővé tesz. Igaz, hogy a humoros öröm sose éri el a komikum vagy vicc felett érzett öröm intenzitását, és sose adja át magát szívből fakadó nevetésnek. Az is igaz, hogy amikor a felettes-én előidézi a humoros beállítódást, tulajdonképpen a valóságot utasítja el és egy illúziót szolgál. De ezt a kevéssé intenzív örömöt – anélkül, hogy tudnánk, miért – egy kiváló karakter számlájára írjuk, és különösen felszabadítónak és felemelőnek érezzük . A humor által előidézett tréfa nem lényegi jelentőségű, pusztán egy kísérlettel ér fel; a fő a humor által kifejezett szándék, függetlenül attól, hogy ez az énre vagy egy másik emberre irányul. Azt akarja mondani: „Idenézz, hát ez lenne az a világ, amely olyan veszélyesnek tűnik? Olyan, mint egy gyerekjáték, ami arra jó, hogy tréfát űzzünk belőle!” Ha valóban a felettes-én az, amelyik a humorban ilyen szeretetteljesen vigasztalóan beszél a megfélemlített énhez, akkor figyelmeztetnünk kell magunkat arra, hogy sok mindent meg kell még tanulnunk a felettes-én mibenlétéről. Egyébiránt humoros beállítódásra nem minden ember képes. Pompás és ritka adomány ez, és sokakból még az a képesség is hiányzik , hogy élvezzék a számukra közvetített humoros örömöt. És végül, amikor a felettes-én a humoron keresztül arra törekszik , hogy az ént vigasztalja és megóvja a szenvedéstől, ezzel még nem tagadta meg a szülői instanciából való származását.

Forrás: ujhet.com

Sigmund Freud: A humor

2021. július 22.

Szóljon hozzá!