Demény Péter (Ivan Karamazov:) Versből szőtt ember
Kántor Péter halálára
Ma nem horgonyoztam le semmi mellett, percek múlva félretettem a telefont. Aztán megint elővettem, netezni kezdtem. Az első hír, ami szembejött velem a Látó hírfolyamán, az volt, hogy meghalt Kántor Péter.
A névnapunkon felköszöntöttem, leveléből szeretet és reménytelenség áradt. Barátok voltunk, bár ha a közösségi média fogalmazásai közül választanom kellene, azt írnám: „bonyolult kapcsolatban”.
Évekkel ezelőtt torkomban dobogó szívvel és izzadó tenyérrel felkerestem néhány olyan embert, akire kíváncsi voltam. Már nem is emlékszem, hogy történt, de egyszer csak ott ültem náluk, a kedves és önzetlenül érzékeny Vali sürgölődött, vörösbor és sajt került az asztalra, beszélgettünk.
Mindig kirobbant köztünk valamilyen vita, de visszagyűrődött a beszélgetésbe, összesimultunk megint. Nagyon hasonlón gondolkodtunk sok mindenről, de nagyon eltérően például a határon túliak és az anyaországiak viszonyáról, vagy még hétköznapibb dolgokról, például arról, hogy mi illik. Az angol urakat emlegette.
Mégis ő hívott fel a Svábhegyről, meglepődve vettem fel a telefont Kolozsváron. Melegük volt, kirohantak ide, eszébe jutottam. Én is viszonoztam, de nem mechanikusan, hanem váratlanul, mint ő, nem kirándulásból és nem közvetlenül az ő telefonja után, hanem egyszer, valahonnan, csak úgy.
Nagy költő volt. Most is nagy költő, de nagyon hiányzik mögüle ez a könnyen felpaprikázódó, zenerajongó, nyugtalan, oroszos kis ember a gombszemével és az orrhangjával. Értelmes tekintete pásztázott, világlott; versből volt szőve a drótinge a szíve fölött. Ma már úgy gondolom, az idegessége is abból származott, hogy nagyon nem számlák és miniszterelnökök közé kellett volna születnie.
A költészetében azt szerettem, amit a Nádasdyéban is: hogy a mindennapi kis semmikből vitte fel egy ég fölötti tájra. És közben Schuberttel, Lucian Freud-dal, Trójával áradtak a szövegek, ahogy az ember elképzeli egy szellemi Közép-Európa lakóját. A Holmiban olvastam a verseit, szíven ütött a Kétezer, nagy fehér kutya vagy a Minden időben. „Üres út, poros út, szegélytelen” – ezt is ő írta.
A minőségérzéke hibátlan volt. Ha visszagondolok, mindig pontosan azt mondta valakinek a verseiről vagy az attitűdjéről, amit mondani kellett. „Hát nem remekmű” – egyeztünk meg egy agyonhájpolt közéleti vers kapcsán. „Mindenkinél kiszedheti magát, csak nálam nem” – jegyezte meg egy elkurvuló íróról.
Esterházy azt írja valahol Kurtágról, hogy jót tesz egy városnak, ha egy ilyen jár benne. Pestnek, Marosvásárhelynek, a Svábhegynek, a Stollárnak jót tett, hogy Péter ott van; a Dunát is másképp nézem ezután.
Forrás: https://latoblog.blog.hu/
Kántor Péter: Megmerülünk majd
Amikor eljön az ideje
majd amikor eljön az ideje
amikor eljön, eljön
ha eljön
Megmerülünk akkor a folyóban
olyan folyóból csak egy folyó van
s mi minden jön le rólunk, rólam
amikor megmerülünk a folyóban
Augusztus vége lesz, este
fölöttünk a nap narancsgerezdje
semmihez, semmihez se lesz hasonlítható
de vajon jó lesz-e?
(Forrás: Hogy nő az ég. 1988.) DIA
Pusztai Péter rajza