A japáni tengerekben él egy csigafaj, az ugynevezett «szazaje», melynek nagyon erős, vastagfalu és teljesen elzárható kagylója van.
Egy ilyen csiga hevert egyszer a tenger homokjában, amikor odauszott hozzá egy piros aranyhal és igyen szólitotta meg:
– Milyen boldog is vagy te, hogy ilyen erős házban lakol. Minket bizony nem véd ilyen kemény fal gonosz támadások ellen.
Hallották ezt a többi halak és mind igazat adtak az aranyhalnak. A tengeri csigát azonban elbizakodottá tette a sok dicséret.
Most már ő kezdte magasztalni önmagát s lenézően bánt a többi vizi állattal.
Egyszer éppen dicsekedett az ő nagy erejével, amikor óriási csattanás hallatszott. – A halak gyorsan elusztak onnan, de a csiga nem volt fürge, összecsukta hát kagylóját s úgy gondolta, hogy őt semmi veszedelem nem érheti. Csak az aggasztotta egy kissé, hogy erős rázást érzett, de ez is elmult, a csiga megnyugodott és óvatosan fölnyitotta kagylóját.
De hol volt ő? Már nem a tenger vizében, hanem egy sima deszkán, több más tengeri csigával együtt és egy teleirt fa-lapocska volt közöttük.
Igen, a tengeri csiga egy halkereskedésben volt, a fatáblácska pedig azt mutatta, hogy mi az ára.
E fölfedezésre a csigát szörnyü rettegés fogta el és nem ok nélkül. Alig pár percz mulva egy napszámos lépett a boltba, megnézte a fatáblácskát, lefizette, ami rá volt írva, aztán fölkapta a csigát s vitte haza, hogy megfőzze vacsorára.
Ez lett a vége a kérkedő csigának, amely azt hitte, hogy őt semminemü veszedelem nem érheti.

Forrás: Japáni mesék. Az ifjúság számára átírta Akantisz Viktor. 1901. Kiadja a Szent Istvván társulat, Budapest. Magyar Elektronikus Könyvtár