Cseke Gábor – 80!
André Zsuzsa Cseke Gábort köszöntő fotója
Kedves Gábor!
Arra kértek, írnék-e a születésnapjára egy-két gondolatot, és én kapva kaptam rajta. Már olyan régen szeretném megköszönni, hogy váratlanul betoppant az életembe, és kicibált a csöndből, hogy „látva lássanak”. Emlékszem, amikor Szabó Zoli barátomon keresztül eljutottak Önhöz a verseim, és Zoli elküldte, mit is írt rá- és én azt gondoltam: talán mégis van bennem tehetség. Ismeretlenül keresett meg bátorító szavaival, adott helyet egy „noname” -nek a Főnix lapjain, és talán nem is tudja, milyen forró szélvihar söpört végig a szívemen minden egyes levele után, amelyben biztatott.
Éppen újra lemondtam az írásról, hiszen a drámámra, amely váratlan sikert hozott, sem színház, sem kiadó nem volt kíváncsi. Akkor Ön elolvasta, megszerette, és megjelentette, előszót írt hozzá, és elhitette az én ambíciótlan lelkemmel, hogy ne hagyjam abba. És én – csakis emiatt- nem tettem. Soha nem hagyta válaszolatlanul az elküldött verseimet, fordításaimat, írásaimat, akkor se-, ha – mert volt ilyen is- nem tetszett. Elmondhatatlan élmény volt a nevemet látni a Főnix lapjain, ahol annyian mások is ott voltak, nálam százszor elkötelezetebbek és lelkesebbek. Én tehetséget tudtam- talán adni, a motivációt, lendületet Ön adta, Gábor. Mondhatnám, volt olyan- nem is egyszer-, hogy csak azért írtam, hogy legyen ürügyem levelemmel megkeresni, kedves, korrekt, bölcs szavait olvasni, és aztán persze az emberi hiúságtól vezérelve megosztani az írásaim a facebookon, és – hiába, így volt, számolni a lájkokat.
Különös érzés volt évekig levelezni valakivel, akivel személyesen sosem találkoztam- és nem tudom, fogok-e. Mégis mélyebben és bensőségesebben vallottam Önnek, min bárki másnak- és mindig tudtam, hogy ha megérdemlik. akkor továbbítja ezeket a vallomásokat. Hogy egy drámám és egy regényem ma a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető, csakis azért van, mert segített nekem.
Hadd köszönje meg mindezt most egy még csak nem is igazán lelkes amatőr, aki már régen felhagyott volna az írással, ha nincs Ön. „A lét elviselhetetlen hiábavalóságá”-nak suttogását csak az Ön rendületlen biztatása tudta elnyomni. Csakis magának köszönhetem, hogy emléket állíthattam a szüleimnek oly módon, hogy azt bárki elolvashatja., hogy Marwell verseket fordítottam, filmekről gondolkodhattam, vagy versekkel próbáltam enyhíteni az árvaságot, magányt…-egyáltalán: elkapni a múló időt.
Mostanában elcsendesedtem, és nem sokat tudok arról, hogyan él, Gábor. Úgy képzelem, bölcsen, csendben. Áll az ablaknál, nézi a fákat, verssorokat mormol, olvas, tűnődik, s talán nem akar már „kimenni” ebbe a világba.
Azért szeretném, ha tudná, hetekre vagyok attól, hogy befejezzek egy regényt. és az első, akinek el fogom küldeni, Cseke Gábor lesz. Kinek is küldeném másnak?
Isten éltesse, kedves Gábor. Boldog vagyok, hogy a digitális térben rám talált.
Szeretettel:
Albert Csilla
*
Gergely Tamás: Gabi meg én
Tizedikes voltam, amikor brassói iskolánkban megjelent az Ifjúmunkás riportere. Egy vékonydongájú fiatalember, bemutatkozott, és közölte, hogy aznap velünk jön a közmunkára. Olyan idők jártak, hogy minket, gimnazistákat vittek ki ingyen munkára a mezőre, hogy takarítsuk be a termést. Aznap éppen a földből frissen kifordított krumplit voltunk hivatottak zsákolni.
Cseke Gabi, mert ő volt a riporter, elszaladt még dohányt vásárolni, majd kint a termőföldön fel-felbukkant a csoportunknál. Nem emlékszem, hogy olvastam a riportját vagy sem, nem sejtettem, hogy az az ember olyan fontos szerepet kap majd az életemben.
Aztán a sors Szatmár megyébe vetett el: Tamásváralján voltam tanár, Túrterebesen laktunk, onnan ingáztam. Ott talált meg Cseke Gábor levele, melyben felajánlotta, hogy legyek magam is az Ijúmunkás munkatársa. Én mentem volna azonnal, de közbejött katonaság, káderezés, körülbelül egy év múlva, vagyis ’79-ben kerültem fel a román fővárosba. Nagy dolog volt számomra, az ötszáz lelkes Váralja meg az ötezres Túrterebes után. Volt tehát lelkesedés, bár kételkedés is, hogy mire vállalkoztam: akkori lelkiállapotomról az Egy szál gitárral című szövegem elég beszédesen vall. Az volt a próbaszöveg, annak alapján vettek fel. Hogy az az optimistának nem mondható szöveg ott megjelent, relatív bizalomra adott okot.
Történtek azután bizonyos dolgok: én ’87-ben elhagytam az országot, ’89-ben a diktátor bukott, bejött életünkbe a számítógép majd az internet, kapcsolat teremtődött kettőnk között újra. Interjúvoltam Gabit, aki olyan aktív volt a neten, hogy követni is nehéz volt: magyar és csángó költők tára, naplója a világhálón (Milos könyve), önéletrajzi könyvét recenzáltam… Gabi meg közölt tőlem. Hogy fotóimból albumot készített, az meglepett. Az is, hogy a Bódog című kisregényem közölte, előbb papír formájában, míg a Romániai Magyar Szó meg nem szűnt (remélem, nem a szövegem miatt) azután meg digitálisan a MEK-ben, jólesett. Majd Vadmalac félperceseim közül válogatott, s a válogatást digitalizálta, ami nemcsak a gesztus miatt kedves nekem, hanem mert mutatja, hogy ért engem, szereti, amit írok. Végül egy honoldalon találtunk egymásra igazán: a sok bonyodalmat megélt, többször változott Káféról van szó, ahol én arra kértem, fotók szerkesztője legyen. De verseket, verselőket is hozott a laphoz, egyéb anyaggal, sőt, új profillal töltötte meg a Káfét – főleg amikor a lap ankét rovata, a Café Drakula, s azáltal a lap a magyarországi társadalmi klíma zordabbá válása miatt elbizonytalanodott – és hát a maga képére formálta a Káfét, láthatóan jól érezte magát benne, az otthonává vált.
Létezik egy különös eredménye is ennek a Káfé kapcsolatnak: közös könyvünk. Amelyik Kóválygások a Hyde Parkban/Vadmalac meg én címre hallgat. Én abban a többnyire Gabi által a Káféban közölt félperceseimet magyarázom, ő meg az utóbbi évei nagy poémáját adta, annak a végén magam is szerepelek, nem is tudom, megérdemlem-e a figyelmet.
Szóval ezt a barátságot köszönöm ezúttal, hogy a születésnap erre alkalmat szolgáltat.