Cseke Gábor – 80!
André Zsuzsa Cseke Gábort köszöntõ fotója
Én azt mondom, Gabi drága
– hogy jó korban éltünk. Nem volt semmi nekünk világháború idején születni, ki inkább az elején, ki inkább a vége felé, de ami az utódainkra vár, az sajnos sokkal rosszabb. Azért mondom…
Jó korban éltünk, mert mindenért meg kellett küzdeni. És mert tudtuk a kereteket. De nagyjából esélyegyenlőség alakult ki. Nagyjából ki lehetett válni a képességnek, a szorgalomnak. A matematikusnak, a művésznek, még az újságírónak és a szerkesztőnek is. (Amikor végeztél az egyetemen, én akkor mentem – életemben először – Kolozsvárra.)
Ide akartam elérni, ehhez a fogalomhoz, a szerkesztőhöz. A kiváló szerkesztőhöz, akinek lenni méltóztatol! Alkotónak, írónak-költőnek is fontos; de míg az alkotótól eltérően a szerkesztő nem mindig látszik – ahogy az ember az evolúciót vagy a földtörténeti korok váltakozását nem tudja „tetten érni”, a szerkesztésnek is más a „léptéke”; az alkotás egyedi, a szerkesztő munkája – mint a karmesteré, mint a rendezőé, a hadvezéré – abban áll főleg, hogy a rész(let)ek álljanak össze: úgy, ahogy kell. Mert az emberek, az olvasók ugyan szintén csak részleteket látnak, mozaikszerű kép a mentális térképük, de amikor összeáll… amikor összeáll, akkor fényesen felragyog vagy homályosan feldereng – mégis –, hogy a műegész: a nagy szervező, a szerkesztő kreációja.
Túl keveset találkoztunk eddig és túl keveset beszélgettünk is – nem keveset, de túl keveset –, de úgy érzem, ha nem mondtuk ki, akkor is sok mindenben hasonlítunk. A munkabírás, a részletekre való figyelés képessége… amiben erősen különbözünk, az a rendszerességed szemben az én szétszórtságommal (sem rendben tartani, sem eldobni nem vagyok képes semmit); de a legfontosabb mibennünk, azt hiszem, valamiféle teljességigény. Igény? Ezekben a korokban? Helyesbítek – teljességvágy. Tudod, Karinthy Enciklopédiája…
Jó korban születtünk és éltünk – ezt persze csak ironikusan lehet mondani és érteni. Már csak azért is, mert korunk a korunkon is nyomot hagy. Nem egyformán viselnek meg nélkülözések, frusztrációk, igazságtalanságok, ordas eszmék. Akadnak is, tudjuk, fiatalabbak, akik nem győznek emlékeztetni rá, hogy megbillogozott minket a korunk. És nem tudják,
hogy őket most milyen kor billogozza, mit süt beléjük a példátlan fő koreszme, a féktelen gyűlölet, ami a lelkekben tombol a vég előjeleként.
Úgyhogy mit kívánjak neked, büszke nyolcvanévesnek, kedves Gabi barátom? (Kint ítéletidő az éjszakában, villámlik, dörög…) Azt kívánom, hogy kilencvenévesen is köszönthesselek. Addig is: szerkesszük egymást!
Ui.
Apropó, tetszik az Új Hétben a rovatod, a Sötétkamra. De küldjél sok jó román verset is a fordításodban, én majd beosztom-ütemezem őket. A többit levélben.
Ölel Azagg
(Ágoston Hugó)
*
Szonda Szabolcs: Köszöntő gondolatok kerek születésnapra
Azon töprengek, hogy aki mindig talál önmagának értelmes elfoglaltságot, és következetesen, rendszeresen dolgozik, annak esetében az életkor bizonyos tekintetben, ahogy mondani szokták, csupán egy számjegy, az idősödés pedig lényegében rugalmas alkalmazkodás és utazás a következő feladat, teendő felé. Mindez Cseke Gábor kapcsán jut eszembe, aki a napokban tölti be 80. életévét, és ha rá gondolok, elsősorban – mint ismeretségünk, barátságunk kezdetének helyzetmeghatározója is – a nagy teherbírású, időtállóan jó munka ötlik fel bennem állandóként. Az a fajta munkálkodás, aminek a fortélyait tanítani lehet, és Ő igazán tudta, hogyan tegye ezt, a napilaphoz több rendben „inaskodni” érkező egyetemisták esetében is, akik között magam is ott voltam 1994 táján. Módszere a mélyvízbe küldés volt: miután a leglényegesebbekről felvilágosította a vállalkozó kedvű gyakornokot, hagyta, hogy igazodjon el a feladatban, találja fel magát annak megoldásában. Ha elakadtunk, kérdéseinkre mindig érkezett válasza, s bár egy szerkesztőségi főtitkár munkanapjaiban nemigen van fellélegezni szünet, arra mindig került idő, hogy kiértékelje, amit elvégeztünk, felhívja a figyelmünket arra, amire érdemes ráerősíteni.
Már akkor feltűnt számomra, hogy nem a sok beszéd híve. Eligazításai mindig a szükséges és elégséges, pontos szavakat tartalmazták, ha pedig valamit meg kellett vitatni, akkor alaposan meghallgatta a vélekedéseket, és mindig úgy tűnt, időközben lefolytatja fejében a saját benső vitáját is az adott témáról. Ugyanazzal a rendszerességgel és következetességgel, ahogyan ma is dolgozik. Sietni kellhet, főleg egy napilapos taposómalomban, határidők és lapzárta szorításában, de elsietni semmit se – ezt sugallta magatartása és munkamódszere már akkor, nekem, az újoncnak is.
Aztán idővel sokat beszélgettünk, miután a szerkesztőség tagjává váltam, naponta részt vettem annak munkájában – mondhatni, párhuzamosan kijártam ezt az „egyetemet” is a Hungarológia mellett, elsajátítva a lapkészítés, a szerkesztés csínját-bínját. Akkor fedeztem fel szinte székelyes, ezért számomra nagyon otthonos humorát, a kultúrában, irodalomban való jártasságát, azt az átfogó figyelmét, amellyel kísérte és kíséri ma is az erdélyi, romániai magyar irodalom alkotóit, rang- és besorolás nélkül, különleges érzékkel a valamilyen szempontból sajátosabb, esetleg eléggé (el) nem ismert szerzők iránt. Ha most nézem aktuális munkásságát is, amellyel nemcsak saját, gyakran régről érlelődő alkotásait, önmagával szembeni szerzői adósságait írja meg, hanem értékes, időtálló szerkesztői és antologizálói munkákkal gazdagítja főleg az internetes magyar irodalmi könyvtárat, arra jövök rá, hogy Cseke Gábor még a legsűrűbb napilapos szerkesztőségi iramban is egy nagyméretű mozaikban gondolkodott, amelynek bizonyos részeit létrehozni és helyükre tenni meggyőződése szerint az Ő életfeladata. Nagyon átéreztem azt a szorítást, amiben volt a nyugdíjazása előtti időszakban, fejben már a sajtós mókuskerékből való, vágyott szabadulás utáni lélekfeladatokat görgetve, rendszerezve. Erősen szurkoltam Neki, hogy úgy alakuljon ezek megvalósítása, ahogyan szeretné, legyen hozzá energiája és lelkesedése, és fölöttébb örültem, amikor azt láttam: lett is, van, Csíkszeredába való áttelepülése elhozta számára a nyugodt alkotás idejét.
Rengeteget tanultam Tőle, szakmát is, de igényességet, körültekintést és bátorságot is, amellyel saját tévedéseinkkel, hibáinkkal, döntéseinkkel szembe kell néznünk, tisztességes helytállást nehéz körülmények között is, mert érdemes, álságosan csillogó szerepek elutasítását, ha azok nem találnak alkatunkkal, bensőnkkel, nem lehetünk hitelesek bennük. Most is annyira hálás vagyok neki, mint akkoriban, ezért is, de azért is, hogy barátjává fogadott, a sorsnak pedig azért az együttgondolkodásért, amelynek mentén több, számomra emlékezetes projektet teljesítettünk ki közös munkával, mint például a Romániai Magyar Szó Előszoba-pályázata utóéletének, hatáskörnyezetének felmérése, a Hajónapló József Attilával című verses „párbeszéd”-sorozat, illetve – ami talán mindkettőnknek a kedvence – a Periszkóp Pál & Bakter Bálint szerzői neveken futó, „verset a napilapba” célzatú „feleselésünk”, amelyből aztán kötet is lett Robogni örök úthengeren, avagy mit vétettek a dáliák? címmel.
Utóbbit úgy tizenöt éve idéztük fel egyszer egy internetes beszélgetésben, amit valamiért elmentettem, most szemem elé került, olvasom, hogy abban egyeztünk meg ennek a rímes dialógusunknak az időszakára visszagondolva, hogy „volt annak az egésznek egy olyan emberi, alapos, jókedélyű íze, amit egyszerűen ma már nem lehetne megteremteni ebben a felállásban”. Azt hiszem, rendben az, hogy bizonyos dolgoknak megvan a rendelt idejük, nem ismételhetők meg ugyanúgy, de talán akkor jó ez, ha valamiképpen van folytatásuk.
Két verset ideidézek ebből a dialógusunkból (Bakter hangján Cseke Gábor hallható, Periszkópén jómagam):
Győzőből lett legyőzőtt
Győzni vagy nem győzni,
a kérdés botor.
Aki győz, nem győzi
megtartani, amit kotor
magának; jön egy más,
erős, harcos – kifekteti.
Győzőből lesz a legyőzött.
Vagy ahogy sorsa engedi.
Bakter Bálint
*
Újabb ezer
Még csecsemő, de hangja nagy,
száll magzatvizen, hanton át.
Mitől bolydul a hangya-lak,
a létnek habzó samponát
ő hozza vissza e partra –
újabb ezer év tébolya
nevetést küld égi harcba:
minden csak egy szál ibolya,
tövén a gonosz elvérzik,
miközben mindenki nézi.
Periszkóp Pál
*
Átpillantok Csíkszereda felé lelki szemeimmel, és azt látom: Cseke Gábor most is dolgozik, életmunkát és kulturális „betakarítást” is végezve.
Kedves Gabi Bátyám, egészséget, erőt kívánok szeretettel, munkakedvet és örömöt a teendőidhez, és azt is, hogy ne lankadjon vonzódásod a szellemi kísérletezés, az értelmes játék iránt se. Isten éltessen sokáig!