Munkatársunk afrikai riportja IV.

A XIX. század derekán, amikor az első európai, dr. David Livingstone megpillantotta a hihetetlen méretű vízesést, a csendes vizű Zambézi óriási medertörlését, országa akkori királynőjének tiszteletére Viktóriának nevezte el. Pedig akkor már réges-régen megvolt a neve a természeti csodának.
Mosi-oa-Tunya. Az őslakók nyelvén: mennydörgő felhő.
Találóbb elnevezés aligha akadna!
A zambiai országos turistaellátó hivatal autóbusza maga mögött hagyja Livingstone-t, az ország „turisztikai fővárosát”, és 100 kilométeres óránkénti sebességgel röpít utazásunk legdélibb pontja felé, a rhodéziai határ irányába. Néhány mérföld után – az Európa-szerte használt mértékegységek (kilométer, kilogramm, liter stb.) itt ismeretlenek – valahonnan a távolból furcsa morajlás üti meg fülünket. Arra nézünk. Az azúrkék égen, a láthatár vonalán sziporkázó fehér felhőfüggöny. Egészében szokatlan látvány: pillanatok alatt formáit, körvonalait változtató ködképződmény, mint valami láthatatlan óriási gyárkémény fehér füstje, erős szélverésben: Ahogy közeledünk, nő a felhő, a morajlás dübörgéssé válik, az autó ablaka bepárásodik. Felettünk a tiszta ég és a tűző nap, de esik az eső. Kiszállunk a kocsiból, ferlvesszük viharkabátjainkat, már nem is halljuk egymás szavát, és afrikai vezetőnkkel az élen átvágunk egy liánokkal, indákkal benőtt sűrű erdőn. A fákról nagy cseppekben hull a víz; olyan ez, mint egy hazai eső utáni erdei kirándulás, amikor a szél megrázza a fákat és a bükkfalomb alatt váratlanul csuromvizes lesz az ember.

– Most nézzenek jobbra! – a fülsiketítő robajban, mint valami véget nem érő mennydörgés epicentrumában, alig halljuk vezetőnk szavait.
És ott az ágak között, a Viktória-vízesés elsőül szemünkbe tűnő képe..
A folyó szintje magasabban van, mint mi. A szakadék szemközti oldalán állunk, szemtől szemben a világ hét csodájának egyikével, Afrikának azon a pontján, ahol percenként 280 millió liter víz zuhan alá százhúsz méter mélybe. A „nagyokat” nem kell és taslán nem is szabad összrehasonlítani, mégis hadd monsjam el, hogy a Viktória-vízesés nyílásszöge, azaz a vízesés felső peremének hossza szinte 2000 méter, míg a Niagaráé „csak” 950-1000. A szintkülönbség itt 120, ott alig 50 méter…
Közeledünk. Mintha megindult volna lábunk alatt a föld. Előttünk a keleti oldal gigantikus, habzó, örvénylő víztömege. Mint valami megvadult leopárd ugrik egy kiálló sziklaperemről és széles ívben zuhan a mélybe. De mielőtt a forrongó katlanba leérkeznék, sziklafalakba, ormokba ütközik, onnan visszacsapódik, felfelé tör, vizei porladnak, óriási felhőt nyom a szakadék fölé; a levegőben úszó víztömegek az alulról táplált nyomás miatt nem zuhoghatnak vissza; a szó szoros értelmében szétrobbannak és örök esőfelhő formájában borítják be a szakadék túlsó oldalán levő „vízerdőt”. És ez csak a „keleti oldal”; e játék hol nagyobb, hol kisebb vízmennyiséggel ismélődik az „Ördög zuhatagnál”; a „Legfőbb vízfüggönynél”, a „Szivárvány szakasznál”.
Szivárvány. Ahonnan nézi az ember, ezt a természeti tüneményt, mindig szivárvány veszi körül, mint valami óriási glória. És nem is egy: mindenik zuhatag a maga szivárványával; a félkör-peremek keresztezik egymást, egymás fölé fonódnak, az egyikben a piros szín dominál, a másikban az aranysárga a harmadikban a sötétkék. És – sajnos, nem láttuk, a helybeliek viszont sokat beszéltek róla – tiszta, holdfényes éjszakákon nem ritka jelenség a „holdszivárváény” sem. Vajon milyen lehet?
A Zambezi egykori – sok-sok millió évvel ezelőtti – nyugalmát a harmadkorban lejátszódott nagy geológiai átalakulások zavarták meg. Ekkor történt, hogy belső, torziós erők nyomására megrepedt az afrika fennsík kérge, és a feltörő izzó láva utat tört magának a gigantikus hasadásban. A találkozás a nagy folyó hideg vizével (mint a csepfolyós fémre hulló hideg fürdő) megkövesítette a lávát, „kibélelte” a hasadék belső falait. A meredek falú szakadékban és az onnan kivezető szerpentinszorosban azóta is – amint itt szokták mondani – „élére állítva” folyik a Zambezi.
Mosi-oa Tunya. A mennydörgő felhő.

Livingstone, 1971. július 12.

Forrás: A Hét, 1971. 31. szám