Mikor azt hittem, bennem egy kisgyerek kacag,
már gyűlt fogamban a halott anyag,
mikor őrülten zongoráztak fölöttem
egy fehér, esős éjjelen,
mikor a kihalt utcán falka vicsorgott
s minden ablak zárva volt,
mikor arcom, mint festett maszk
függött egy átlátszó zsinegen
és saját hangom lett idegen,
mikor futás közben lopták el a célt
s kiderült: Kánaán is csak hímér-tünemény,
mikor a kétségek absztrakt grafikái,
mint élősdiek kusza peronoszpórái
csírázták a sötét misztériumokat
s neveltek bennem izzó hajlamokat,
mikor a teljes századot félfedélre építették
s a gyemek tejét tűzön felejtették,
mikor egész múltam elnyelte egy bőrönd
s takarónak nem volt csak a bőröm,
mikor mint sakálok, üldöztek a rémek,
parázzsal kínáltak a kémek,
mikor égtem kinn és benn,
s rám omlott a végtelen,
akkor tetted
vállamra hűs kezed
s már mondanod sem kellett
a szót, hogy „jövel”!

1. Pusztai Péter:
   2021. július 28. 05:49

   OLVASVÁN VERSED ELHATÁROZTAM, HOGY MAGÁZNI FOGLAK