KOMIKUS KÉMKUS

Emlékezem, egy időben a Műegyetem vegyészeinek társaságába jártam vasárnap délutánonkint. Valamennyien folyton csillogó szemmel, magasztalva beszéltek egyik társukról. Hogy a Miskának nincs párja szellemességben. A Miska minden szava csupa vicc. Ha a Miska megszólal, az embernek meg kell pukkadni a nevetéstől. Olyan mulatságos egy ember az a Miska. Alig vártam már, hogy én is élvezhessek valamit belőle. Végre megszólalt és harsányan kiáltotta:
— C2, H3, O!
Aztán diadalmasan körülnézett, és leste a hatást.
Nohát a hatás elképzelhetetlen volt.
Egyszerre kirobbant a nevetés, tapsoltak, a hasukat fogták, az oldalukat tapogatták, a könnyeiket törölgették. Úgy szórakoztak, hogy az már-már szinte kínszenvedés volt. Jaj, ez a Miska, ez a kifogyhatatlan Miska!
Már megint milyen jót mondott, hahaha! Csak én álltam ott az általános vigasságban bamba fa-arccal. Végre bosszankodva megkérdeztem az egyiktől, hogy mi az istencsudáját mulatnak olyan nagyon. Ő aztán a röhögésével küszködve megmagyarázta:
— Hahaha ! Hát nem érted? Pompás viccet mondott a Miska már megint! Hahaha ! Azt mondta, hogy C2, H3, O! Hahaha! Ho-ho-holott az oxigén csak két vegyértékű, és így nem tud há-há-három atomhi-hi-hidrogént lekötni! Hahaha!
Be kellett látnom, hogy a vicc valóban elég komikus, csak én nem vagyok hozzá elég kémikus.

Nagy Endre
Színházi Élet, 1936/39