„Na, kérlek szépen, ha te meg akarod mégis csinálni azt az izét, akkor ugyebár a piktúra teteje a freskó.”

Ez a mondat bukkan elő egy régi jegyzetfüzetből, amely a Nagy Alberttel folytatott egyik riporteri beszélgetésem vázlatát tartalmazza. Nehéz, kényelmetlen és rendkívül hosszas volt ez a jegyzetekkel kísért eszmecsere, amelyben szerencsétlenül keveredet a festő filozofikus kifejezési módja az én plasztikus és figurális szemléletemmel. Csak miután a riportot végképp nem írtam meg, jöttem reá a sajnálatos szerepcserére.
Nagy Albert szelíd érzékenységgel igyekezett úgy beszélni, mint egy újságíró, én pedig abban fáradoztam, hogy úgy hallgassam, mint egy festő.
Nagy Albert: Béke. Így jegyeztem föl a legfeszélyezettebb szavakat a tárgyak, lelkek és magatartásformák természetességéről.
Talányos füzetemet azóta is őrzöm, még ha a rendkívüli művész a szavak közben cserben is hagyott.
Talányosnak érzem a jegyzeteket, mert nincs reá magyarázat, hogy a mi igaz festőnk ennyire ne legyen bennük. Valahol – sejtelmem szerint – most is ott bújócskázik velem. Ha máshol nem, amikor képeiről szűkszavúan vall.

Úgy emlékszem, először 1947 tavaszán szólított meg László Gyula, tisztelt és szeretett kollégiumi igazgatóm:
– Jöjjön, mert meg kell ismernie Nagy Albertet.
Ma sem tudom, mi indokolta a fölszólítást. Addigelé főként templomi festményeket láttam, palástos szenteket, sugárzó arcú vértanúkat. Elgyalogoltunk a Dohány utcába és ott László Gyula a padlásra kalauzolt. Igaz, mesterhez illően, halkan meg is nyugtatott.
– Ne lepődjék meg, Nagy Albert azért lakik a padláson, mert több fényt kap a tetővilágításon keresztül…
És ez igaz is lehetett: a fák koronája is a padlások szintjéig törekedik, nagyjából hasonló elgondolással.
Nagy Albert leültetett bennünket a székre és a zsámolyra. Ezután képeket cipelt be padlásszobájába, ahol ennyire jó volt a tetővilágítás.
Építő, falrakó munkások serénykedtek a vásznon, békéjükre egy vöröskatona őrködött. A készülő ház mellett, a vihart ígérő ég alatt egy fácska nőtt, erős tetővilágításra törekedett – és közben betöltötte fénnyel a padlásszobát.
Egymás után tűntek föl a képek, jövő-menő falusiak és trombitáló arkangyalok.
– Ez van – jelentette ki Nagy Albert.
László Gyula semmit sem szólt a tárgyhoz. – Köszönjük, Berci – mondta és búcsúzott. Nekem pedig csak annyit fűzött hozzá:
– Csakugyan ez van. Nagyon örülök, hogy látta.
Meg kell mondanom: vegyes érzelmekkel tértem haza a szintén festői pincevilágításba.
Különösen a művész téglái nyugtalanítottak. A képre festett téglák valóságosabbaknak tűntek, mint az igaziak.
A ruhát teregető asszony kosara is kísérteties volt. Igazabb volt, mint egy ruhaszárító kosár. Ebből teregette a tisztaságot, mint egy óriás, mert valahogyan a tetőt is tartotta és a tető felett kinnrekedő fényt.
Ez a különös világ – anélkül, hogy törvényeit értettem volna, vonzani kezdett.
Mint kamasz – akár Andersen meséjének diákja, aki a sajtot látomásra cseréli fel – magamtól is kezdtem be-beállítani Nagy Alberthez.
Ilyenkor a székre ültetett, mintha összetévesztene László Gyula mesterünkkel.
Szó nélkül szedte elő képeit és szembeállította őket a tetővilágítással.
– Hát ez van – fűzte hozzájuk magyarázatképpen.
Egy ízben – nála szokatlan ceremóniával – egy nagyméretű vásznat hozott be.
– Ezt csak neked mutatom – jelentette ki, ami nem vallott a helyzet pontos felmérésére. Ugyanis egyetlen szemlélő voltam a padlásszobában, még ha akarta volna, úgyse mutathatta volna másnak.
Egy erős öreg paraszt nézett reám a képről, és villogó lámpájával szemünkbe világított.
– Na, mit szólsz hozzá?
Fészkelődtem. – Pikturális – mondtam, tudva, hogy Nagy Albert szereti ezt a szót.
– És azonkívül?
Azonkívül is, fészkelődtem.
– Nem a legkellemesebb, amit a vén paraszt művel… De azért pikturális!
Nagy Albert örült a válasznak.
– Ez Diogenész . . .

Nagy Albert: Paraszt Diogenész

– Diogenész görög volt – mondtam, mint egy leckét.
– Igen – felelte Nagy Albert -, de most ilyen Diogenész. Idevalósi. Paraszt.
Meg kell mondanom, hogy azóta sokszor éreztem a paraszt Diogenész szigorú szemét, hunyorogtam a lámpásától.
Diogenész – fehér hajával, éles szemével – nem kérdezett, csak világított. Bele az arcomba, körülöttem a világba.
Ez a kép volt az, amely nem hasonlított sem az áhítatos templomok, sem a meghitt otthonok festményeire.
Kérdést fejezett ki. Nem is kép volt, hanem jelkép.
Ha régen a festőt képírónak mondták, Nagy Albertet jelképírónak kell neveznem.
A valóságban megfigyelt egyéniség, tartás és környezet csak alkalom volt arra, hogy rajtuk át szólaltassa meg azokat a hősöket és hősi gondokat, amelyek festői képzeletében éltek.
Ijesztő volt, amikor megmutatta Kőműves Kelemennét. A festő nem szólt, csak nézte arcomat, ahogyan ezt magyar Diogenészéből eltanulta.
Az óriási vásznon a növekvő homály uralkodott, belülről nézte a jelképíró a befalazottat; téglasírboltból kelt életre a látomás.
– Nézd a kezét – intett, amikor ijedelemmel hallgattam. Kőműves Kelemenné mészbe mártotta mutatóujját és börtönére fölrajzolta a béke jelét. Az emberiség galambját, a vízözön végét hírül hozó elevenséget hívta segítségül.
– Ettől leomolhat az asszony börtöne – tette hozzá Nagy Albert, ami szokatlannak tűnt, mert nem szerette a magyarázatot.
Ha mégis beszélt a képekről, mindég a piktúrát emlegette, talán azért, mert hangsúlyozni akarta jelkép-látomásain túl is festő mivoltát.
Pontosan azért törekedett arra, hogy mindég anyagszerű legyen, mert ez hitelesítette eszméit.
Amikor a modern Párisnak választania kell a nőies nő és a démoni között, kezében valóságos az alma és mögötte hiteles minden épület.
Nagy Albert képeinek nagy többsége elképzelhetetlen otthonunkban. Bikát láncoló meztelen emberei, véresen győztes ökölvívója, görcsben vergődő Ariadnéja nemcsak nem ékíti nyugalmunkat, de a társbérletet se viseli el.
Ha van hely, ahol ezek illő otthonra lelhetnek, úgy az az emberiség temploma volna, amelyben valamiféle új pontifexek végső kérdéseinkről emlékeznek szertartásaikban.
Elképzelhető, hogy az Apokalipszis alatt, vagy a Kőműves Kelemenné képével szemben két küldöttség tárgyaljon a békéről vagy a leszerelésről.
Talán távol vagyunk már a középkortól, amikor két békeküldöttség nem tudott addig megegyezni, amíg csatajelenetet ábrázoló kép lógott a fejük fölött.
A ma embere már képes elvonatkoztatni az életét kitöltő esetlegességektől.
Ennek ellenére Nagy Albert még így is nyugtalanító és igehirdető, mélyen kérdező művész. Képeinek inkább van helye az égbolt falán, a megszokott tetővilágításban, mint nyugalmunkban.
Hűséges látogatója voltam, mígnem eltávolított a közeléből egy kibogozhatatlan félreértés.
A művész kevésbé tudta írásban kifejezni gondolatait, bizonyos megnyilvánulásai legalábbis ezt bizonyították. Ha alkalmam volt, továbbra is megszemléltem képeit, melyeket – bár ismertem meghökkentő erejüket – az új címeik miatt is meglepetten szemléltem.
Diogenészünk, falusi Párkáink, Járókelőink címet változtattak, számomra is érthetetlenül.
Különös helyzet volt, hogy egy mélységesen modern festő közérthetőbb legyen festményeiben, mint szóban. A tünemény fordítottját tapasztalhatta eddig a modern világ.
De Nagy Albert, akinek formáin eszmék, gondok, sőt félelmek és rossz sejtelmek üzentek, nem változtatott látásmódján. Legfennebb szélesedett érdeklődési köre: képein föltűnt Picasso, Hemingway, a tengerparti nyaralók és az élet anyagi gazdagsága.
Lassan visszaszelídültem a festőhöz.
Régi ismerősként szedegette elő vásznait és végül megjegyezte, hogy „Ez van”. Nem festményeit értette rajta, hanem a meglátott valóságot.
Ekkortájt kértek föl az interjúra.
Nagy Albert különös szertartásossággal fogadott, és elmondta a képzőművészet történetét. Csak néhány sort menthetek ki jegyzeteimből: a festő epigrammaszerű vallomásait.
KAKAS „Láttam egyszer egy kakast a nagy esőben. Akkor jutott eszembe, hogy a nagy időt állni kell.”
LIBÁK „Keresztúron láttam, hogy a libák megmeredtek és várták az esőt, mint a mannát. Nekik az volt a manna.”
ZÚZMARA „Gyalun voltam és láttam, hogy minden tele volt zúzmarával. Szálakból állt a mindenség. Jött egy anyóka, az is font. Bizony, így készül a világ.”
ARIADNE „Akartam foglalkozni az akttal. Azért csináltam meg, hogy segítsen, vezérelje a fonalakat.”
BÉKA ;,A béka: béka, és alászolgája. Ahol pocsolya van, ott mindég van béka.”
KARIATIDA „Az eget tartják és persze, anyagot is. Mint Petőfi, Arany, Ady: ők is az eget tartják.”
RUHATEREGETŐ „Mosónő és alászolgája. Ahol mocsok van, azt el kell mosni, tisztaságot kell teremteni, és ezt csak az ember képes csinálni.”
DIOGENÉSZ „Itt probléma van, hogy kire világít. A téma önként adódott és kész. Talán ma már nincs mit keresni? Megrajzoltam az igazat kereső parasztot: olyan, mint Medgyesi, tehát fajtájának jellegével. Ennyi.”
BOHÓC „Problémák vannak a cirkuszban is, korbács is van a cirkuszban.”
FEKETE MALAC „Az ember beülteti a kertjét, mire bejön a malac, ugyebár, és feltúrja, amint tudjuk: ez van.”
Nagy Albert tulajdonképpen képei mögé rejtezett a kérdéseim elől. Jól tette. Azokban élt, és azokban él tovább. Főnixének újjászületését még látni fogja a nemzedékünk. Képein kívül nincs mondanivalója. De az a teljesség. Ezért dolgozott örökké, rajzolt halálos ágyán is. Amikor ceruzáját kiejtette, a keze már kihűlt.

* Részlet Bajor Andor Betűvetők becsülete című, a Gloria Kiadó és a Kriterion Könyvkiadó gondozásában 1996-ban megjelent kötetből.

(Forrás: Milos könyve)