Cseke Gábor, a Káfé szerkesztõje ma tölti a 80-at. Kéthetes „minifesztivállal” kedveskedtünk neki, ahol legközelebbi munkatársai köszöntötték verssel, vallomásokkal, rajzzal. Viszont arra gondoltam, hogy ezek mellé hadd gyûjtsük egy helyre „dióverés-verseit”, amirõl a sorozatot bevezetõ interjúban olyan nagy kedvvel beszélt, s amit szotyogtatva a Káfé már közölt, de így együtt többet mondanak, az egésznek külön aurája lett. Megkértem Cseke közeli munkatársát, Hajdú Mónikát, hadd illusztrálná ezt a válogatást a saját fotóval. Vers és fotó együtt, ez, amit itt lennebb talál az olvasó. (G.T.)

 

 

Két konok fej

markomban két kemény dió

összeszorítva

recsegés-ropogás

közepette

feszülnek egymásnak

mint erejüket fitogtató

legények

két konok fej zúzódik be

ujjaim között

felsebzett

sajgó

tenyeremben

Őszi nyitány

Az ősz hoz mindent, ami földi jó:

érik a szilva, az alma, a dió.

*

töröm a fejem és közben

töröm a diót.

körül a méla csönd:

hallod a világ-rádiót?

Szüreti láz

a nagy diófa alatt kicsi ház

lombját rázza a vad szüreti láz,

s a cserepekről lepereg a szó:

kemény dió, csupa kemény dió!

*

(Ana Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba)

Füvekből font,

pecsétnyi levelekkel záros

láncaim maholnap fonnyadtan

lehullnak.

Úgy tör reám a szabadság,

mint a fogvacogás,

és semmivé foszlanak bennem

az addig tanultak.

Ha ki valaha egy dióban élt,

mutogassa meg a cellákat rendre,

melyikben húzhatom meg magam?

A világmindenség úgy is

csak egy hodály, amelyben

birsalma fénye pillog álmosan.

Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,

zöldes homályuk illatos nagyon,

csodálkozik egy künnrekedt tücsök –

régi vágyam ily őszi oltalom,

borítson be sok-sok zörgő levél,

s madárrajok örökös nyár felé

verdeső vágyának röpke árnya,

hogy a föld örömeiből majd szabadon

tudjak választani,

álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

(Fordította Cs.G.)

Falu népe, szétszéledtél…

Őszi derű harcos képe:

diót ver a falu népe,

hull a dió, mint a jég,

menekül a falunép.

falu népe, szétszéledtél,

véneknek már csak emlék lettél,

diód íze sejtés, álom,

talán kifog a halálon.

*

diófának dióverés a veszte

nekem gyümölcsöm terhe már halál.

(A virágzó gyümöcsfa, Janus Pannonius, 1468, A Duna mellől)

 

Álmom sátrán…

álmom sátrán ma

dió koppan

egyre sűrűbben

egyre jobban

mintha jégeső

verne váltig

sok vedlett dió

gurul a házig

pereg a dió

ritmusát hallom

s lassan kúszok

a dióhalmon

*

vigyázat, a végén még kitudódhat,

hová rejtetted a világ szeme elől

diódat,

mogyoródat!

Járőr a padláson

Kegyes volt hozzánk az ősz

és sok lett a dió.

Leverve mind egy szálig.

Ott szikkad a padláson.

Macska ügyel, hogy

egér meg ne rágja,

idő meg ne tépje,

tolvaj meg ne járja.

Éjjelente lépte zörög,

a macska-járőr éjfélkor feldübörög.

Sarki hidegben…

Akár egy fantasztikus regényben,

állunk sarki hidegben, sarki fényben,

diót majszolunk, két pofára,

erőt gyűjtve az éjszakára,

sandán lesve egy könnyű felhőt,

mely fejünk fölött tornyosan felnőtt

Dióverés…

dióverés

szemmel verés

falhoz verés

gyerekverés

asszonyverés

törökverés

diótörő

diós laska

nagy tó mélyén

csöpp halacska

Diófa alatt

Diósadi Ady Endre

diósadi diót enne

s fog egy dióverő rudat

– tovább ismeri az utat

a legnagyobb diófához,

mely az erdővel határos.

Hull a gyümölcs, Ady gyűjti,

s mindjárt a szájába gyűri.

Mikor ráun a dióra,

jöhet a szieszta-óra.

Nagy diófa árnyékában

hever Ady egymagában,

Diósy Adélt igézi,

Lédának hívja, becézi

s elnézi: az őszi lombok

között a fény mint bolondoz,

alig pillog, már csak álom,

diósadi

szeptemberi délutánon…

Dióhéjban

Ne szaporítsad a szót,

csak dióhéjban mindenről:

röviden, velősen,

hogy mindenki értse,

szavad senki lelkét

ne sértse

Diót csörgető nagyapám…

Nagyapám diót csörgetett,

s jöttek a mókusok

mind versenyezve csörtetett,

iromba koldusok.

Ültek, bűvölve eres kezét

mely dióit pörgeti,

azt hitték, hogy egy perc alatt

eshetnek is neki

ám csalafinta nagyapánk

csak incselkedett velük,

a diót köztünk osztotta szét,

s vígan majszolt velünk.

Diótalan

Korán alkonyul, ősz lesz újra.

Csatáit a nyár rég lefújta.

Jön október szín-légiója,

s megverten susog a diófa.

(Simon István: Ősz felé)

Lábadozik a szél

közel-távol:

kirázza a diót

zakójából.

(Pákolitz István: Dió)

Hátadon, diólevélen,

vess, habom, hát ágyat itt!

Habon és diólevélen

aki könnyű, nyughatik. –

Ember, a tengert ne célozd

megbékózni: nem lehet!

Hiu hittel ne acélozd

vak teherrel ne páncélozd

habra hányott lelkedet.

(Babits Mihály:Egy perc, egy pille)

Diót ropogtat, kinek foga van

Akinek nincs, marad diótalan…

Zöld-dió-szemek

diófán

zöld-dió-szemek

hívogatnak

kísértenek

nincs tőlük nyugtom

s a pillanat

lelkembe égve

megmarad

Dióolaj-álom

Áttetsző, csatakos

dióolaj-álom

hulláma csap le rám

néhanap

könnyíti a

halálom

Lesz, ami lesz

Lesz, ami lesz!

Most megkóstolom

a diólikőrt!

Mindig utáltam az édeskés

nyúlós, ragacsos-tapadós-szirupos

leveket

nincs menekvés

bele kell dugnom a nyelvemet,

ízlelgetni, fontolgatni,

fintorgatni, mímelni,

mintha ízlene

minél rosszabb, annál jobb

minél rosszabb, annál jobb

minél rosszabb egész jó

s a dió lelke kéjesen

cseppenként

belém költözik

Kérdések a dióról

Miért kemény a dió héja?

És ha kemény, előtte miért puha?

Akár egy gyerektenyér?

És miért keserű-fanyar, amikor még zöld?

És mit keresnek benne az

izgő-mozgó kukacok? A férgek?

Meg aztán: miért szeretjük mi is a diót?

S ha már szeretjük, miért verjük hosszú botokkal-rudakkal?

Miért illatozik a dió lombja?

Miért hajtott ki diófa anyám-apám sírján,

mikor ők inkább fenyőt szerettek volna?

S most minden ősszel egy-egy gyümölcsöt pottyant

nekik

de csak én szedem föl a fűből

vagy az arra tévedő, kóbor mókusok?

Megértem a pénzem

 Reggelre kelve, egy tányér dióbél várt rám a konyhaasztalon – kiszáradt, töredezett, megtisztított diógerezdek.

– Meg kell őrölni az egészet – szólt rám a konyha tündére –, ma ugyanis diós tésztát sütnék.

Természetesen, megőröltem.

De közben, miként a nyomtató ló, akinek nem ajánlatos bekötni a száját, ugyancsak megértem a pénzem!

Mit suttog a diófa?

Megvénültél – suttogja a diófa,

a dióbél s a húsod is fanyar,
és leveleid hullanak, ha vérzel,

intő jel rá: időd kitelt hamar.

És szól, hogy egyszer úgy is minden eljön,

Mikor a testünk rendetlenkedik,

Ezért van az, hogy az ágakon ősszel,

Nincs már levél, mely a földre esik.

Szavam sincs rá. Diófám tudva tudja

mindazt, mit rekedten suttogott fülembe,

mi minden ötlött neki is eszébe,

mikor kivágták, vadul nekiesve?

Ám jól tudom, hogy nekem meg se kottyan,

ha holnap tán pusztulnom kellene,

amikor törzsem sudáran feszített,

fejszenyeleket álmodtak bele…

Nucul îmi şopteşte că-s bătrîn,

Că mi-i carnea ca şi-a lui, amară,

Că de-mi cade frunza de pe sînge

Este semn că vremea mă doboară …

 

Zice el c-aşa se-ntîmplă-odată

Cînd ţi-e trupul mult prea găunos

Vezi, de-aceea de pe ramuri toamna

Nu mai are ce să cadă jos …

 

Ce să spun? El, nucul, ştie bine

Tot ce îmi şopteşte sugrumat

Cîte nu i-au mai trecut prin minte

Cînd s-au apucat şi l-au tăiat…

 

Însă mie ştiu că nu îmi pasă

Mîine dacă-ar trebui să mor —

 Cînd mi-a fost tulpina mai frumoasă

M-au minţit că-i bună de topor —

(Ion Sângereanu: Nucul îmi șoptește. Din volumul Cenușa verii / A nyár hamuja c. kötetből. Dacia, 1977. Ford. Cseke Gábor)

Ki jár a dióligetemben?

Hallom lépteit, de csak halkan,

akár a kulcsom zörrenését az ajtózárban,

valahányszor észrevétlenül szeretnék hazaosonni

az élet sűrűjéből

Dióligetemben száraz ágak és

reccsenő, hullott gyümölcsök a fák alatt

én meg csak hallgatom, félig ébren, hogy

valaki jár ott, rajtuk tapos egyre

s az a valaki nem én vagyok!

A diók, akár az emberek…

…többfélék e földön.

Cserélődhetnek rendszerek,

a diók csillaga följön.

Bumfordi kókusz, szelíd dió

s kőkemény hikory

versengenek e szűk planétán

mely enyhén zsugori,

hol csak egyikük pártját fogja,

hol másokat becéz,

mindenre roppantul kíváncsi,

minden zugba benéz

a diók pártján állva

üzenem nektek itt,

sorsomat láttam bennük is,

mely tőlük elszakít.

Vásári hangok a piactérről

„Mennyi kincs gyűlt egy halomba!

Egy diófán termett volna?”

„Dió zörög, levél fonnyad,

ma fizetünk, s visszük holnap!”

„Hogy lett ilyen sok diója?

Nagy termésnek – nagy adója!”

„Elárvult a dióliget,

ki diót vesz, pénzzel fizet!”

„Dióérés, dióverés, diótörés,

Utána meg diós-mákos tésztasütés!”

Itt egy zsákkal, vidd a zsákot,

míg megtelik a padlásod!”

„Van még fuszulykám is s lencsém,

máskor is legyen szerencsém!”

Diót árulnak a kapu előtt

Fonott kosárban

púpozottan

nagy halom dió

szárad ottan

mint frissen szült

kutyakölykök

fényesek

csatakosak, kényesek

éppen csak élnek

kíváncsi, tágra nyílt szemei

a nyári égnek

kussolnak egymáshoz bújva

félve,

hogy nem kerülnek ki

élve

e világnak felkínált

kosárból,

már így is távol kerültek

az anyafától

mely ringatta

könnyű széllel

bújtatta öket

sötét éjjel

mindenkit  utolér

a sorsa

pattanj fel parancsra!

ez a dió dolga

feltörni barázdált

gerezdjeit

ránk hagyva telt-fanyar

ízeit

kelletni magát

és társait

ránk hagyva szigorú

ráncait

kitelelni míg

tart a tél

míg újra kizöldül

a diólevél

Dióválogatás

mikor már minden egyetlen tálban

egy jó nagy, öblös vesszőkosárban

szorong,

kitöltve helyet és időt,

ne várd, hogy hű maradjon hozzád

s okold a rendezőt,

ki ott lapul, hosl összegyűl

sok kushadó dió,

közöttük támad, róluk szól hát

a diódáridó

eltenni mindet nincsen se mód

se csipetnyi esély:

üldögélj életed kövén

s te csak mesélj, mesélj!

A tökéletes dió

Elekes Ferencnek

Se nem kerek

se nem szabályos

se túl puha

se túl ráncos

se vékonyhéjú

se kőbe dermedt

se kora nyári

se későn termett

sose avas

és sose férges

sose üres

és sose penészes

csupa erén

és csupa szabvány

csupa kecseség

akár egy nagylány

keser és édes

szapora termés

megszólít halkan

ha mellette elmész

öledbe szökken

ha kell ha nem kell

piacra vinnéd

attól félsz, elkel

magadnak tartod,

zsugori szívvel,

Ha nagyon dicsérik,

azt mondod: vidd el.

Lelkedben fénylik,

az éjszaka óvja,

míg hulldogál

a liget lakója

se nem pergelt

se cukrozott,

és mire ősz jön,

mind elfogyott!

Három diót…

három diót tettek elém

róluk szóljon ma költemény

a három diót én megettem

saját versem gyilkosa lettem

Diós laska

mikor már minden kulináris ötletből

kifogytam,

s nem tudni, mi kerül asztalra másnap

délben,

nosza, jöhet a diós laska!

(vagy diós tészta – hogy minden magyar megértse…)

dióbél örökké szikkad a

polcon befőttes üveg mélyén

lekötözve

épp csak le kell mérni néhány

marékkal,

majd darálni, darálni, darálni!

Míg tart az elán

miközben megcsurran a nyál,

jöhet a fránya dióslaska

már!

Diókönyörgés

Álmodtam egyszer:

egy nyáron diót törni

támadt kedvem

s a csonthéjat feltörni

egy követ is a kezembe vettem

Bele is markoltam a telisteli

dióskosárba

a megriadt dióhad erre

mintha retirálna.

Bújtak félvén egymás mögé

lapultak mint a szellem,

visszatartva lélegzetet

az agresszió ellen.

Összetett kézzel könyörgött ott

diók apraja-nagyja,

remélték: ki életükre tör,

egyszer majd abbahagyja.

Megannyi rémült áldozat

rimánkodását hallom,

sorsuk maga is kárhozat,

nincsen számukra pardon!

Dió szavát ki hallja meg?

Kegyet remélhet ő?

Vagy felhasítja szép fejét

ellensége, a kő?

Ütés reccsen s a pillanat

álmom vizébe fúl:

kosaram a földre zuhan,

s a dió szétgurul.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ