Gyöngyhalászok – Kossuth kiadó 2021

Folyton azt játsszuk, hogy objektívek vagyunk. Ezt várjuk el másoktól is, ha az alkotásunk megítéléséről van szó. De létezhet objektivitás? Már húszévesen voltak, akik tudták, felesleges az objektivitás fontosságát erőltetni, úgysem képes túlságosan felülemelkedni annak szintjén, amin megfogant.
Ezért egy főszerkesztő nem fogadhatott el túlzott pozitív értékelést, mert mindenki azt gondolta volna, ha közli a róla dicséretet mondó művét: persze, mert…
Ezt kivédendő burkolták be minél tudományosabb csomagolásba, amit mondani akartak. A negatívat is. Objektíven középen maradni, vagy legalább a látszatát kelteni – ez volt a feladat. Sosem sikerült. Vagy nagyon tudományos és így érdektelen volt, vagy nagyon személyes, amitől meg hiteltelen. A gyanakvás ott kísértett minden cikk mögött.
Át kellett kelnem egy határon, világnézetet kellett változtatnom, hogy megismerjem: mekkora tékozlást végez az ember abból a kicsi szeretetből, amibe születésekor bepólyálták. Hiszen hideg-ridegen, hogy lehet továbbadni? Márpedig szeretet nélkül sem az elismerés, sem a bírálat nem ér célba.

Baranyi Ferenc – Jóna Dávid közös verskötetét, a Gyöngyhalászok-at olvasom és a rágalmazni akaró gondolatok máris felsorakoztak: igen, mert dörgölődzni akar, igen, mert jól jön neki…, már egyetlen írására sem tudok ránézni anélkül, hogy ne jelenne meg azonnal egy gyanúsító gondolat: persze, most ezt azért, azt ezért teszi, írja…

Hát egy nagy frászt. Egyszerűen felvállalja azt, amit, akit megszeretett, tiszteletre méltónak és értékesnek tart! Már ott tartottam, hogy nem írok a kötetről, mert ki tudja, mire gondolnak ők és mire gondolnak az emberek. De hát nem érdekel! Sosem is érdekelt igazán komolyan. Csak amennyire kellett, de nem hallgattathat el az attól való idegbajos félelem, hogy mi lesz, ha megírom, mennyire tetszett. Mi lenne! Örülnek, akik tudnak és bosszankodnak, akik bosszankodni akarnak. Lelkük rajta. Úgyhogy:

Remek könyvet hoztak össze ketten. Az oroszlánrészt Jóna Dávid vállalta, ám a kiindulási pontot Baranyi Ferenc kínálta ízléses, kulturált, jól nevelt, szerethető és különleges élményt nyújtó verseivel. Egészen felüdültem tőlük, kényelmesen dőltem hátra egy képzeletbeli fotelben egy magas mennyezetű, múltszázadi polgári lakásban Budapesten, és úrinőnek éreztem magam, aki bár nem született bele a miliőbe, de neki is éppúgy kijár a megkülönböztetett tisztelet és figyelem, mintha őshonos lenne. Ilyen hatást gyakoroltak rám Baranyi F. versei. Képzeletem felvillanyozta, és megnyugtatott afelől, hogy nem lesz méltatlan elbánásban részem. Nem fogja velem semmi azt éreztetni, hogy nem idevaló vagyok, sőt. Örülni fognak, hogy felolvashatnak nekem is.
Ugyanez az érzés fogott el Jóna Dávid válaszversei olvasásakor. Beidézett engem is a huszadik, huszonegyedik századdal, biztosítva, hogy részéről sem eshet bántódásom. Amit elmond, úgy mondja el, hogy ne sértsen, de annyira ne is tiszteljen, hogy elhallgassa az olykor nem egyező véleményét. A szabadság levegője itatta, itatja át kettejük párbeszédét, művelt emberek társaságát élvezhetem.
Az összeállításban világos az ív, amire felfűzték a verseket. Követi az élet ritmusát a legrégebben születettekkel, amit magától értetődően a szerelmes líra, majd az érettebb kor rálátása-megélése követ a világban zajló változásokra, eseményekre való reagálás-versekkel, hogy eljussunk 2021-be.
Korábban a verseket, korszakokat elemző kritikus nem kerülhette ki a társadalomba való beágyazódás, az erre való reflektálás számonkéréseit, ma már szabadabban és szubjektívebben állunk ehhez a kérdéshez is. Majd az idő eldönti minek lesz értéke, milyen minőséget, hozzáállást képviselve marad fenn a költészeti közkincsben.
Értékesnek tartom mindkét költőnek az élet nagy kérdéseivel összefüggő vallomásait, kiszűrhető belőlük az átéltség-megéltség öröme-gyötrelme, ami hitelessé teszi számomra s egyúttal sajátságosan korszerűvé költészetüket. Egyikük velem szinte egy korosztály, a másikuk alig egy emberöltővel fiatalabb, értem kérdéseiket, csalódásaikat, tapasztalataikat magam is jól ismerem.
Ami rokonítja és nekem is szimpatikussá teszi a kötetet, az a mérsékeltség, önuralom, megengedő, de kételkedést sem kizáró bizonyosságok közlése az élet nagy kérdéseit illetően. Költészetükből kikerül a félelem, anélkül, hogy tagadnák azt. Az őszinteség bátorsága teszi hitelesebbé, a jól nevelt, a másik ember felé tett udvarias gesztusok, amelyekkel gondolkodásra sarkallnak. Sajátos arca van élményviláguknak a hasonló kihívások ellenére, ha nem is pont ugyanúgy kínálta meg őket velük a kor. Amiatt leszek kíváncsi a kötetre, amit elárulnak magukról egymásnak, amit felfedeznek maguknak egymásról: mit adnak és kapnak és ez engem mennyiben érint. Érint.
Időben és térben egymástól távol és függetlenül megszülető élmények adják az összekapcsolódási pontokat. Baranyi verseire reagál, mintegy önmagának is válaszképp Jóna. Az irányítás a versek kiválasztásával Jóna Dávid kezében van. Beszélgetés ez a két költő között azokról a dolgokról, amit a téma érint. Mintha a gyökereit keresné a fiatal Jóna az idős Baranyiban, aki már a Metamorfózisban így ír: „Kézfogásának keménysége kiszökött tenyeréből/és szívéig meg sem állt,/ott első dolga volt durván becsapni/a kitárt pitvarok megannyi kapuját, / homlokáról a töprengés barázdái/ajka tövébe húzódtak s kemény föl-/íveléssel tudatják: nem nemes gond,/de gőg hasad a penge-száj hegyétől,” – és csalódása keserű megállapításban végződik: „Kutyából nem lesz szalonna – ez így van./De a szalonnából lehet kutya…”. Amire a felelet Jóna versében: „Hallom a hangsúlyaid, az érted haragszom lobbot, /hogy embert látnál végre, nem galambszarta szobrot, … mert hinnünk kéne, /hogy nem az egész kenyér penészes”, amit később a folytatásban: „…hátha összefekszik egyszer a megváltás s a hiány, /s a tükörképpé váló valóság az ember metamorfózisán” – átcsap saját vívódó gondolataiba: „Mit tehetnék mondd, ha a lelkesedés nem megy? / Se párt, se haladás, se Jézus, se Mohamed… talán csak a hegy!/… Én meg törékenységünk véletlenjeiben el-elhajolgatok, /mint egy bokszolásra kényszerített, aki akarja hinni, /hogy valahol vannak még angyalok,” (Esetleg a hegy – válasz B.F. versére).

A társadalmi helyzetek fonákságai közepette párkapcsolataikban keresnek megnyugvást, biztos pontot. Férfias lírai vallomások, önmagukat faggatók, egymással feleselő sorokkal – tiszta, emelkedett, szép versek („Már gyermekláncfű-bolyhait/lefújtad mind a kétkedésnek, /a szeret – nem szeret pihék/úgy fogytak el, ahogy remélted; /szeret – vallott a sorsvirág/s lehet: e vallomás a veszte…/”(Elfognám szél-szerelmedet, B.F.) versére a Halottnak jó vagyok, J.D. válaszverse pld): ”Feladom, nem harcolok, /nem keresek igazat, /felismerhetetlen lett már/a régi közös kirakat, /s míg ő harcol az önfelmentésén, /én halottnak tettetem magam, /halottnak jó vagyok, szinte kifogástalan.”

A Valami mindig közbejön mindkét költőnél hasonló címmel jó bizonyság hasonló kihagyásaikról, észrevételeikről; hogy aztán óhatatlanul utolérje őket a magukat hívőknek tartók képmutató élete miatti csömör (Hegyi beszéd – B.F. -J.D.)
Talán egyik legszebb szerelmi vallomását olvashatom később Baranyi Ferenc Asszony c. versében: „Átkozom a születése napját/s megáldom az anyát, aki szülte, /parthomoknál tüzesebbre izzít/s őszi sárnál hidegebbre hűt le. /Nyugalmas és viharos, kihívón/elegáns és félszegen szegényes. /Semmirevaló. Pótolhatatlan. /Áfonyafanyar. Cseresznyeédes.”

B.F.: Antikrisztus, J.D.: Ádám és Éva, B.F.: Utóirat az evangéliumhoz, J.D.: Messiás szak c. verseikkel szinte dühödt kétségbeeséssel számolnak le csalódásaik, kiábrándulásaik folytán a hamis kereszténységgel, amire kétségbeejtően sok példát szolgáltat a század. Hogy aztán eljussanak mindketten a Remény: „… rossz volt hülyének lenni. / Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem. /Azt még talán, hogy késő unokáink / … nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak, / hanem szívekbe vermelt ősi kincsre, / … s emberré válni újra kedvük támad.” (B.F.); és a Remény nélkül: „Emberré válni / ma már nem jelent sokat, / példaként látom állhatatosságodat, / és azt nézem, / vajon meddig kellene visszamenni, / hogy valami kis apró remény legyen, / mondjuk borsószemnyi.” (J.D.) – költemények muszájához.

Férfias, őszinte, bátor szembenézés az életükkel, a korral, a lehetőségekkel, a mulasztásokkal – tanulságos és gyönyörködtetően színvonalas lírát olvashatunk tőlük – egy álmodott szellemi-lelki kapcsolatról, ami két férfi között kialakult a legszellemibb módon.

(Nászta Katalin)

Baranyi Ferenc: Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magány fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbújtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de
valami mindig közbejön.

(1972)

Jóna Dávid: Valami mindig közbejön

Baranyi Ferenc Valami mindig közbejön című versére

Valami tényleg mindig közbejött, mindig volt valami,
hogy ne lehessen elérni vagy éppenséggel megtartani,
váratlanul valaki ilyenkor keresztüldöfött,
így, ahogy mondod: valami mindig közbejött.

Így haltam bele ezerszer, főleg abba, hogy hittem,
és ez a fájdalom a valódi hitben,
valaki ismeretlenül hátul beledünnyögött,
ilyenkor mi fontos volt, az elveszett, valami közbejött.

Valami mindig talonban maradt,
aminek tartani kellett volna, az kettészakadt,
kiben bíztam, mert bíznom kellett,
amint tétje volt, mellettem üres hely lett.

Hányszor indultunk együtt, s a vége mi lett?
Kihátrált, lemondta, megijedt.
Egy hívás, egy lehetőség, egy másik jött
és ismétlődött a sors refrénje: valami mindig közbejött.

Hányszor hittem, hogy kiállnak értem,
mondjuk a múltkoriért viszonzásképpen,
de újra és újra megismétlődött,
ahogy Te írtad anno, valami mindig közbejött.

Langyos féligazak, ködbe vitt mondatok,
csúsztatások, kifogások, elmaradt holnapok,
mi egyenes volt, hirtelen begöndörödött,
valami sajnos mindig közbejött.

Ma már megszoktam, így kalkulálom,
más az élet, és egy másik az álom.
Mint árulókra úgy nézek körül,
és ezt is csak súlyos fedezékek mögül.

Volt, mikor azt gondoltam, eleget éltem,
több volt így is másokért, mint bármi is értem,
úgy éreztem, Isten ellökött,
arra gondoltam, hogy vége,
de valami ilyenkor is közbejött.

(2020)

Baranyi Ferenc: Antikrisztus

Már nem vehetik tőlem el
a mozdulat dacos nyugalmát,
amellyel Évától az almát
tudatosan fogadtam el,
nem a kísértés vitt bele
az eredendő bűnbe minket,
csak már halálra idegesített
az Isten cukros Édene.

Már nem vehetik tőlem el,
hogy meg nem szaggatom ruhám, mert
a helyezkedő, stréber Ábelt
agyoncsapnám újból, ha kell,
s az égő Káin-bélyeget
örök rendjelként hordom immár,
hisz gyilkos indulataimnál
nagyobb bűn az, ha térdelek.

Már nem vehetik tőlem el,
hogy lázadó lator lehettem
Krisztustól balra a kereszten
s nem fogadtam az üdvöt el,
mikor a végső pillanat
megállt, hogy még imára fogjon,
de káromlás volt a dolgom –
s én híven tettem dolgomat.

(1978)

Jóna Dávid: Ádám és Éva

Baranyi Ferenc Antikrisztus versére

Ádámot már sokszor citáltuk,
s lettünk bírái a jámbor ösztönlénynek,
a tárgyaláson ott volt Éva is persze,
s úgy nézett, mint akit éppen lehülyéznek…

Hogy ő? Mint csábítások örök forrása? Kizárt!
Adám volt, ki makacs volt és rámenős.
Ezért a mindekori házasság projektért,
ő, mint az örök nő, biztos, hogy nem felelős.

Ádám, szegény, tűrte, mit tehetne?
Ez már nem az az édeni álom.
Éva is terebélyes, öntudatos, undok,
egy folt csak az örökkévalóságon.

Az eredendő bűn már szóba se kerül,
kit érdekel már a kezdet?
Mikor ott van a minden napi szó,
ami felsérthet, mi megsebezhet.

Minden háború sérelmekre hivatkozik,
így lel önfelmentő igazságra,
Ádámig Éváig megyünk nap, mint nap vissza.
egy-egy olcsó önigazolásra.

(2020)

Baranyi Ferenc: Idő előtt

Nemzedékemnek

Valami volt a hó alatt,
ami megállt a sarjadásban,
mert korán jött napsugarak
csaptak meg minket, mint az áram,
hökkenve engedett a hó,
s amit takart, az égre tárta,
pedig csak lassan oldható
a fagy, korántsem egycsapásra.
Nem volt egyéb a ragyogás,
mely pórusainkból kiserkedt,
mint elhibázott ráadás,
hisz előlegben érkezett meg,
sietős áldását a fény
áldatlanul ránk záporozta.

S kifeslett a szirmos remény,
mielőtt szárba szökkent volna.

(1982)

Jóna Dávid: Mag volt, de elveszett

Baranyi Ferenc Idő előtt című versére

Amíg a hó alatt volt,
nevezhettük magnak,
szenvedélye az életakaratnak,
adysan, tavaszt váró hittel,
melyet minden aprócska szirom tisztel,
de valahogy szétment az egész,
fagyott vagy kiszáradt – megmondani nehéz,
a klíma volt rossz, vagy a táptalaj,
ki tudja most már, hogy mi volt a baj.
Növekedés lehetett volna a válasz a ragyogásra,
egy valódi ürügy a kibontakozásra.

De ki lett sajátítva az élvezet,
s közben a szárba szökkenésből elveszett az ékezet.

(2020)

1. dr. Probstner Ilona:
   2021. december 29. 16:58

   Baranyi Ferenc a kortárs magyar költők költők közül a legnagyobb. Versei minden életszakaszomban velem voltak, felzaklattak,vigasztaltak, megnyugtattak. A versek egy szenvedélyes, egyenes jellemű költőre vallanak , megrázóak,hitelesek.Megköszönöm, hogy annyiunk életét megszépítette gyönyörű költeményeivel. Jóna Dávidban érzem a fiatal Baranyi Ferencet, rá a Gyöngyhalászok c. kötet hívta fel a figyelmemet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ