Környezetem tárgyai beszélni tanultak,
kamaszkodtak kicsit,
aztán velem együtt öregedtek hasztalanná,
de nincs szívem tűzre dobni őket:
jól áll bennük az emlékezet,
mint lezárt üvegekben
a télire eltett savanyúság,
rózsabefőtt, mikor mire tellett.

A nyomuk esete elevenebb:
egymás szavába vágva
tülekednek csűrben és szerte
a körtefa alatt,
meg itt, a száz éves kasza nyelén,
hol fiatalember-nagyapám
négy ujja, kérges tenyere mondja
helyi tájszólásban a családi legendát.

Időközben kertünk rigóinak
számlálatlan generációja némult el –
most a legfrissebb próbálgatja hangját
a vadiúj napkelés ingó ágán,
akár tollam hegye a habfehér,
üres lapon, mely nem tudja még,
múltat vagy dirigált jelent
fütyüljön a mai versem.