MEK-újdonságok. Benedek Elek prózájából
A DUNNA
Hosszú, sovány öreg asszony volt Teréz, hallani véltem csontja zörgését, mikor belépett az ajtón, félénken, alázatosan. Nagy csontos ujjai reszkettek, pedig csak egy könyvecskét tartott a kezében: a cselédkönyvet. Az arca, a szeme, beszédes volt, de nem beszéltek egyébről: teméntelen sok nyomorkodásról, éhezésről. Félesztendeje nem szolgált Teréz. Nem akadt ebben a rengeteg nagy városban egyetlen egy „nagysága”, aki felfogadja. A ruhája avatag, vékony volt: az nem ajánlotta. A kora sem ajánlotta. Az ereje – – mi erő lehet egy öreg, beteges asszonyban? Az ilyen kiéhezett öreg asszony csak ki akarja magát teleltetni s amint tavaszodik s egy kicsi húst meg ruhát szedett magára, felmond, s tovább áll. Ez volt valamennyi asszonynak a gondolata, így házalta végig Teréz ezt az oktalan nagy várost, míg végre hozzánk kerűlt.
– Hol volt félesztendeig? – kérdezte az asszony.
– A szállásadónál és a „cuprínger”-nél – felelt Teréz. – Nem tagadom, nagysága, sok háznál próbáltam, sehol fel nem fogadtak.
– Miért nem?
– Mivelhogy öreg vagyok és ruhám nincs. Pedig én sem erről, sem arról nem tehetek.
– Aztán elbírja a munkát? Itt sok a dolog. Főzni, szobát kefélni, fát, szenet az emeletre felhordani. Gondolja meg jól.
– Ó, ne féljen, nagysága. Többet érek én sok fiatalnál. Nem lesz rám panasza. Fogadjon fel. Most egy kicsit gyenge vagyok. Sokat éheztem. De egy hét alatt, kettő alatt megjő az erőm itt.
Az asszony reám nézett. Azt kérdezte a nézése: mit szólsz? Felfogadjuk?
– Fogadd fel – mondtam én.
Mire megakadályozhattam volna, Teréz elkapta mindkét kezemet és megcsókolta. Az a kevés vér, mi ereiben tétovázott, hirtelen arcába gyűlt s mohón kérdezte:
– Felfogadnak? Igazán felfogadnak?
– Fel. Próbálunk egyet magával.
Úgy lett, ahogy Teréz jövendölte: egy hét alatt, kettő alatt erőre kapott s a munkáját, a buzgóságát szinte sokallottuk. És csodáltuk erősen, hogy Isten hidege meg nem veszi, mivelhogy eltelt egy hónap, eltelt kettő, s ő még mindig abban az avatag, vékony ruhában fagyoskodott, amelyikben hozzánk jött. A szobaleány néha oda dobta a téli kendőjét: vesse a nyaka köré, az asszony is adott egy s más ruhát: egy az, hogy sajnálta, más az, hogy szégyellette a szakácsnéját: mit szól a világ, ha így látja.
– Hová teszi maga a bérét? Miért nem vesz valami tisztességes ruhát?
Bíztatta mindig az asszonyát:
– Veszek, nagysága, veszek. A mai nap nem telik el úgy, hogy ne vegyek.
De a „mai nap” eltelt, egyik a másik után, hónapok lettek a napokból: Teréz nem vett ruhát.
Egyszer aztán elfogyott az asszony türelme.
– Kire költi maga a bérét?
– Ó, nagysága, akinek gyermeke van, annak sok a baja, gondja.
– Hány gyermeke van?
– Hat, kérem alásan. Három fiú s három leány. Unokám tizennyolc.
– S maga segíti őket s nem azok magát?
– Újjé! – csapta össze a kezét Teréz. – Hogy ők segítenének engem! Miből? Szegények, mint a templom egere. A legidősebb fiam csizmadia Dunaföldvárt, amit keres, megissza. A gyermekei meztelenűl járnának, ha én nem küldenék egyszer-egyszer ruhácskát. A középső fiam munkás; de mikor van munkája, mikor nincs. A legkisebb fiam kocsis. Parádés ruhába jár, jól megy sora, de mind egy hitvány személyre költi a bérét, s a feleségét, az ártatlan gyermekeit éhezteti. A leányaim elég jó szívvel volnának irántam, adnának szegények, de nekik sincs. Ezeket is én segítem, ahogy lehet. Ugy-e van baja s gondja, akinek gyermeke van.
– Hát az a legény, aki idejárogat, mije magának?
– Az a kötélrevaló!? – tört ki szegény asszonyból a harag, keserűség. – Ez az unokám. A legidősebb leányom fia. Ez szívja ki az én véremet. Látszik, hogy cucilista, szombaton kikapja a fizetésit, szép fizetést – hétfő reggelig lumpol, estig alszik, akkor aztán idejő: nagymama, van-e pénze? – Nincs, mondok, honnét volna? – Akkor kérjen előleget a nagyságától.
– Hogy én előleget kérjek? Mit gondolsz, te csirkefogó, te? – Kisülne a szemem. – Mondhatok akármit, addig el nem megy a nyakamról, míg bár egy pár hatost nem adok. Kikergetném, de félek, hogy lármát csap. Akkor ugy-e elkergetnének engem? Aztán sajnálom is szegényt. Ez volt az első unokám. Én dajkáltam, karjaimon ringattam, engem hivott mamájának, nem az anyját, akármilyen rossz, hajlik a szívem feléje. Hiába nem akarom, hajlik, hajlik…
Mivelhogy Isten minket is sok gyermekkel áldott meg s nem lehet tudni mit rejteget, tartogat számukra méhében a jövendő, nagyon elszomorodtunk Teréz állapotján s tartottuk tovább, szemet hunytunk avatag ruhájára. Rájöttünk, hogy egy pár garast félrerak a konyhapénzből, gyüjtöget, kuporgat, ahogy lehet, de hát: jut is, marad is, s vajjon másként cselekednénk-e az ő helyében? Ne itélj, hogy ne itéltessél. Egy levelemet, mert éppen nem volt bélyeg, amit rá tegyek, fizetetlen adta fel s ez nagyon felháborított, mert ebben a levélben hálás köszönetet mondottam valakinek – amire oly ritkán nyílik alkalom – de lecsillapodott haragom s azután, bár bélyeg volt elég, több rendben adtam át Teréznek levelet s öt krajcárokat: vigye s dobja be a szekrénybe. Mind olyan levelek voltak ezek, melyekben örvendetes jó hirek valának: kinevezés, előléptetés. Az ilyen ember csak jó szívvel fizethet egy hatost a kincstárnak? S az ilyen embernek csak van annyi meggondolása, hogy a bélyeg árát a cseléd tartotta meg s nem én.
Teréz, valahányszor ilyen levelet adtam át neki, mindenképpen meg akarta csókolni a kezemet.
– Jó, jó, csak menjen. Nem vagyok pápista pap.
Igy telelt ki nálunk Teréz, itt találta a rügyfakasztó tavasz. De a tavasz csak nekünk hozott örömet. A mi szívünk megtelt édes reménységgel, a közeledő nyár, a falusi élet jóelőre élvezett nyájas örömeivel. A gyermekek már a heteket számlálták, a faluval feküdtek, a faluval ébredtek s kicsi szívök nagy örömeiben részeltették Terézt is: hej, Teréz, de szép ott, de jó ott! Magának is jobb dolga lesz. Nem kell szobát kefélni, szenet hordani. Ehetik gyümölcsöt a fáról, amennyit akar. Ki-kimegyünk az erdőbe. Szalonnát sütünk fanyárson! Ez az élet!
Teréz mosolygott, szólt is egyet-kettőt, de hamar elfordult, két tenyerével befödte a száját, úgy kínlódott, erőlködött, hogy a köhögést visszafojtsa, azt mi meg ne halljuk. Nekünk örömet hozott a tavasz, neki köhögést. S a hogy beljebb-beljebb mentünk e tavaszba, mind erősebben fogyott a lélekzete s este, ha ki-kinézett az asszony a konyhára, Teréz ijedten ugrott fel valamelyik sarokból, hol lebújt s hol köhögött, fulladozott szegény.
– Maga beteg, Teréz. Maga nem bírja a szolgálatot. Jobb volna, ha kórházba menne.
Rémülten tiltakozott, esküdözött, hogy neki semmi baja. Neki nem kell kórház. Inkább a Dunának megy.
Aztán egyszer már nem is a sarokban guggolt: alig hogy beadta a vacsorát, ledűlt a konyha földjén, csuron víz volt az arca, szakadt róla a verejték.
– Lássa, Teréz, lássa, hiába tagadja, maga nagyon beteg.
Nagynehezen feltámaszkodott a karjára, szomorúan intett: az vagyok, az.
– Reggel a kórházba vitetem. Ott meggyógyúl hamar. Még le is jöhet falura.
– Nem, nem, kórházba nem! Megyek haza!
– Hová haza?
– Földvárra.
– A gyermekeihez?
– Azokhoz!? Inkább a Dunának.
Alig hallhatóan nyögte:
– Van egy kicsi házam. Abban ágyam. Van nekem dunnám. Ha én azt a dunnát magamra húzhatom, tudom nem fázom. Az alatt még meg is gyógyulok.
– De a kórházban ápolják. Egy krajcárjába sem kerűl. Legyen esze. Ne féljen a kórháztól.
– A dunna, dunna… Az én dunnám… Az az én jó meleg dunnám…
Lázas fejének nem volt más gondolata, öreg szivének más reménysége: a dunna. Az a dunna, melyet még az anyjától kapott férjhezmenetelekor.
Reggelre oda citáltuk a cucilista unokát: kísérje el a hajóig. Elkisérte nagy rosszkedvvel. Mi lesz vele ezután „nagymama” nélkül, aki most elmegy Földvárra, lefekszik a dunna alá s többé a dunna alól föl sem kél…?
Forrás: Két gazdag ifjú története (regény) * Elbeszélések. Magyar Elektronikus Könyvtár
Pusztai Péter rajza
2021. augusztus 1. 19:22
Szomrú szép