Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-én nekifogtam.
De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon. Az ám, de mi, a kutyafáját! A matekot, fizikát nem értem, tehát Alberttel nem kelhetek versenyre. És zongorázni sem tudok, hogy úgy sziporkázzak, mint Zolika. Meg akartam ugyan tanulni, de a bátyám folyton ledorongolt.
– Nem való az neked, öregfiú. Oda fül kell, ami neked nincs, ugyebár? Hiszen még a himnuszt sem tudod elfújni.
– Hát aztán! Beethovennek volt, amikor megírta a IX. szimfóniát?
– Az más. Ő Beethoven volt. De még ő sem boldogul, ha nem tanul meg zongorázni, kottát írni-olvasni… Mondjam tovább, öregfiú?
Ugyanígy vélekedett apám is, ezért mit tehettem egyebet, nekigyürkőztem egyedül a tanulásnak. Bevágtam néhány dalocskát, mint: Hallod-e te körösi lány, Túl az Óperencián, Boci, boci tarka. Többnyire az utóbbit pötyögtettem napestig:
Boci, boci tarka,
Se füle, se farka,
Mégis olyan tarka,
Mint a macska farka.
– Elég, elég! Mindjárt megőrülök! – vesztette el türelmét anyám is egy idő után. – Ha nem frissíted fel a menüdet, kulcsra zárom ezt az átkozott pianínót.
Ekkor mást gondoltam. Ha a zongoratanulás nem megy – mert nem ment, bármiképp is erőlködtem –, gitározni tanulok. Hogy miért éppen gitározni? Mert olyan … romantikus, ugyanakkor könnyebb is.
– Könnyebb, de nem könnyű, és ezzel az erővel akár jó tanuló is lehetnél – figyelmeztetett édesapám. – Matekból bukdácsolsz, fizikából nulla vagy, énekből… Erről ne is beszéljünk, éppen ezért nem értem, mit akarsz te a gitártól.
Erre most mit mondjak? Hogy bennem is mocorog valami? Igaz, nem tudom, mi, de mocorog, és itt a legfőbb ideje, hogy megmutassam, mit érek.
– Ugyan, ne kukacoskodj! – jött segítségemre édesanyám váratlanul. – Ha szereti, csinálja. Legalább addig sem klimpíroz, mellesleg tényleg ki tudja, hátha „benne is mocorog valami”.
Boldog mocorgások! A kísérletek, felfedezések korszaka! Milyen kár, hogy elmúlt, és nem kezdhetek semmit sem elölről, mert akkor sok mindent másképp csinálnék. Például többször hallgattam volna az apámra, aki nemcsak jó fej volt, de jó ember is egyúttal.
Visszatérve a gitárra, beiratkoztam egy tanfolyamra, s viszonylag hamar sikerült elkápráztatnom a bátyáimat.
– Brávó! – gratulált Albika lelkesen. – Tüneményesen gitározol. Még egy-két hét és felléphetsz a Városi Művelődési Házban.
– A fenét, a Zeneakadémián! Egy ilyen nagy művésznek ott a helye, gyerekek. – froclizott ezzel szemben Zolika. – Mester, kérhetek egy autogramot?
– Köszönöm az elismerést. Tőled nem is vártam egyebet – foszlottak szét az illúzióim.
Ha más mondja, legyintek, vagy a szemébe kacagok, de Zolika profi volt, akinek a véleményére nem árt odafigyelni.
– Ne szívd mellre, csak tréfáltam – helyesbített gyorsan Zolika; bizonyára megsajnált, olyan arcot vághattam. – Kérlek, ne búsulj! – vigasztalt meg, miután napokig nem tértem magamhoz. – Azért a gitározás is művészet, ha… magas szinten művelik. Te… izé… elég jól játszol, és ha tovább gyakorolsz, maholnap együtt koncertezünk a zeneakadémián.
– Hagyd, ne erőlködj! Gitár, zongora…? Egyik sem az esetem, egyszóval neked volt igazad: balkezes vagyok és botfülű – adtam fel a reménytelen küzdelmet.
Pedig az a bizonyos belső hang belőlem sem hiányzott, és ha Beethovennek sikerült, én sem vallok kudarcot – bizakodtam kezdetben. Eredmény? Amint a mellékelt ábra mutatja: még gitározni sem tudok rendesen. Gitározni tényleg nem, de miért ne komponálhatnék például? – gyulladtak ki arcomon az izgalom rózsái. Ez még a zongorázásnál is nagyobb kunszt. Naponkénti gyakorlás, szolfézs és hasonlók nélkül is. Csak eldúdolok néhány dalt, és népszerűbb leszek a köztársasági elnöknél. A gondolatot tett követte, s már futottam is a zongorához.
– Hát ebbe mi ütött? – bámult utánam Zolika.
Egy pillanatig mereven néztem magam elé, majd, mint egy vércse csaptam a billentyűkre.
– Tetszett az improvizációm?
– Madonna mia, hívom a mentőket.
– Megtennél nekem valamit?
– Neked mindent. Rá kell hagyni, hiányzik egy kereke – grimaszolt Zolika.
– Le tudnád kottázni, amit az előbb játszottam?
– Ezt a kakofóniát?
– Ezt a… Igen vagy nem?
– Na, szia! Este találkozunk.
– Van egy meglepetésem – jelentettem be este ünnepélyesen.
– Jaj, ne! – rémüldözött édesanyám.
– Halljuk! – heherészett Gyurika. – Megírtad a X. szimfóniát?
– Azt éppen nem, de talán ez sem akármi. Opus1: zongoravariációk egy tételben – kattintottam be büszkén a magnómat, amire felvettem az egész etűdöt.
A család elképedve hallgatta.
– Na, hogy tetszett?
Zolika kirohant a szobából.
– Úgy látom, elfelejtetted, mit proponáltam nemrégen – dörmögte apám kedvetlenül.
– Nem felejtettem el, de attól még komponálhatók, ha jólesik.
– Ezt nevezed te komponálásnak?
– Nekem tetszett – vett védelmébe inkább szolidaritásból, mint meggyőződésből Albika.
– Szóval jólesik. Nem a bátyáid előtt akarsz véletlenül felvágni?
Éreztem, hogy elpirulok. Van benne valami, de mégsem ezért elsősorban.
– Még véletlenül sem. Csak próbálgatom a szárnyaimat, mielőtt végképp eldöntöm, honnan, hova repüljek.
– Költői válasz! Hát csak próbálkozz, próbálkozz, de ha rám hallgatsz, maradsz a fűrésznél, gyalunál. Jövőre végzel, és egy jó asztalos, biztosítalak, nemcsak többet ér, de többet is keres egy elfuserált művésznél.
Így maradtam a kaptafánál, pardon, gyalunál. Egyelőre, mert a szakmunkásképző elvégzése után nem sokkal megint megkísértett a művészet. Csak most, a változatosság kedvéért, költőnek képzeltem magamat. Első versem, melyet még egy elektronikus újságnak is beküldtem, így hangzott:
Az én városom
Irgum-burgum, bekaplak, zsebre váglak, felkenlek.
Te vagy az én emberem,
mindent megkapsz, ha kiszolgálsz.
Ember, hazudhatsz, de csak úgy, hogy elhiggyék.
Lám, a politikus is hazudik, és milyen szépen boldogul.
Azért te ne így hazudj, hanem úgy, hogy nem hazudsz.
Érted? Nem érted? Sajnálom, nem tehetek róla, hogy hülye vagy.
Tegnap bankot rabolt két símaszkos aranyifjú.
Szükségből? Virtusból. Unatkoztak szegények,
s mivel visszaadtak minden dollárt, eurót,
még meg is dicsérték őket az újságban.
Az utcákon szeméthegyek bűzlenek,
és hajléktalanok serege kujtorog.
A sarkokon kurvák integetnek,
s lépten-nyomon kutyaszarban gázolunk,
de még ez sem baj, mert szerencsét hoz, így mondják.
Folytathatnám, de mi célból?
Ez a város, ahol születtem,
de biztosan nem az, ahol meghalok.

Versemet nem véleményezték, viszont megjelent, amitől egyből visszakaptam az önbizalmamat. Testvéreim gratuláltak. Többet nem is akartam elérni. Egyedül apám hümmögött.
– Neked nem tetszik?
– Kezdetnek nem rossz. Komolyan, de… Tudod, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, hogy a témáim lerágott csontok, melyekről már semmit sem lehet lerágni, mert… Tudod, miért? Mert nemcsak a történelem, az irodalom is megismétli magát időnként – érvelt rezignáltan, józanul.
– Akkor… akkor többé ne írjak?
– Én nem írnék. Csak, ha jobban, szebben írnék másoknál. Aztán az sem mellékes, hány költő adja egymásnak a szerkesztőségekben a kilincset, amit, bevallom, nem is értek igazán – simogatta meg az állát tűnődve.
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Hogy miért? Látod, ezen még nem is gondolkoztam. Mindenesetre ez a szomorú valóság, amiből legfőképp a verseket száműzik, így az lenne logikus, ha kevesebben is írnának. Hiszen olvasókból lesznek az írók, költők is. Erre mi történik: maholnap több lesz a költő, mint az olvasó – folytatta érvelését a jó öreg. – Mit mondtál? Kicsit elkalandoztam. Elnézést!
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Majd elválik, fiatalember, majd elválik. Viszont adok egy tanácsot: küld be a verseid valamelyik nyomtatott újságba, ahol rosta, műbírálat is létezik. Ott, ne félj, egyből lemérik, hány kilót nyomsz, barátom.
Még szép, erre apám nélkül is rájöttem, ezért kizárólag nyomtatott lapokat vettem célba ezután. Én őket, ők engem, amíg annyira összevissza szurkáltak, hogy lassanként nemcsak nem írtam, de nem is olvastam többé verseket.
Próza? Valamikor sokat forgattam Jókait, Mikszáthot, Móriczot. De már gyerekkoromban elavultnak éreztem irodalmunk nagyjait. Más volt a nyelvük, mások az emberek, életcéljuk, erkölcsük, más szóval modern könyveket kell böngészni. Akkor gyerünk, nyomd meg a gombot, pajtikám! Megtettem. Na, nem azért, hogy ezentúl novellát, regényt írjak vers helyett! Csak úgy, egyszerű kíváncsiságból. Hátha valamelyik könyv lapjain ismerek valakiben magamra. Beiratkoztam egy könyvtárba, és átrágtam magam egy sereg regényírón. Csaplár Vilmos, Spiró György, Esterházy Péter, Vámos Miklós… Nem tudom, más hogy van vele, de én személy szerint úgy éreztem, mintha üres, koromtól független térbe csöppentem volna. Sehol egy ismerős, aktuális probléma, hús-vér emberek, beleértve csekélységemet. No persze, ki foglalkozna egy ilyen szürke egérrel! Abbahagytam hát a keresést, és kezdtem megszokni, hogy ez vagyok. Tehetség, önmegvalósítás: gyermekbetegség, amin a legtöbb gyermek átesik, s mihelyt felnő, szépen ki is gyógyul belőle.
Anyagi gondjaim nem lévén (asztalosként elég jól kerestem), no meg a korom is megvolt hozzá, elhatároztam, hogy megnősülök. Agyő, zongora, gitár, belső hangok, költemények! Egy év múlva megházasodtam, később apa lettem, aztán nagyapa anélkül, hogy egyszer is rájönnék, mi mocorog bennem olyan szívósan. Ha ugyan mocorgott, mert az ember fantáziál is időnként, és olyankor össze-összetéveszti a valós dolgokat a fiktívvel.
Közben eltelt, helyesebben elröppent 69 esztendő minden különösebb esemény nélkül, amikor egy hideg téli éjszakán… De innen, engedelmükkel, hadd idézzem inkább a naplómat.
2009. január 1.
Gyűlölöm január 1-jét, mégpedig pontosan azért, amiért mások szeretik: az ünnepek miatt. Mióta meghalt a feleségem, ünnepnapokon érzem a legjobban, menynyire egyedül vagyok. Gyermekeim külföldön élnek, és annyira elfoglaltak, hogy néha még újévkor sem találkozunk. Különös, nem? Sajnos ilyen a mesterségük. Hilda Stockholmban orvosnő, Márk kutatómérnök Baltimore-ban. Erzsi, Erzsi miért kellett neked ilyen korán eltávoznod!
Az éjjel megint rosszul aludtam. Minél jobban öregszem, annál szerényebb az alvásigényem. Amúgy sohasem voltam jó alvó, de most a szokottnál is hosszabb ideig forgolódtam. Csak nem ér valami baj, kellemetlenség! – fogott el a nyugtalanság. Bekapcsoltam a rádiót, s csaknem reggelig hallgattam az MR1-et, miután más prózai rádió nem is létezik országosan. Zene, zene, zene, na, az van orrvérzésig, mert nálunk, Magyarhonban, mindenki danol, táncra perdül, miközben máshol cselekednek.

2009. január 12.
Délután meglátogattak régi szakmunkásképzős barátaim: Sarkadi Robi, a cipész, Vas Gábor, az esztergályos és Rostás Emil, a volt levélhordó. Általában hetente egyszer összeültünk kártyázni, römizni. Nyáron pingpongoztunk, még hordozható mini biliárdom is volt. Egy ideig szótlanul kártyáztunk, de a játék ezúttal egyikünket sem kötötte le.
– Passz, kiszállok. Egyébként is fáradt vagyok – ásított a gólyanyakú levélkézbesítő. – Ezek az ünnepek idegileg kicsináltak.
– Engem fizikailag – mormogta a beesett vállú, enyhén púpos cipészmester. – Négy gyerek, nyolc unoka… Összesen 20 személy. Igaz, csak vendégek, de egy vendéglátásra is elő kell ám készülni. Te hol szilvesztereztél, Ferike?
– Az ágyban. Egyedül. Néztem a tévét, míg el nem aludtam.
– Nagy család nagy gond, család nélkül még nagyobb. És te? – fordult a bajuszát rágó, kajla fülű öreghez.
– Párizsban. Mégis mit gondolsz, meddig nyújtózkodhat nálunk egy iparos?
– Jó, jó, ne kapj be! Hej, ha csak 20, nem, 30 évvel lennék fiatalabb!
– Nem lenne rossz. Ha lehetne. De hát nem lehet – hörpintette ki a borát Vas Gabi.
– Nem. Irigylem a mai fiatalságot! Ki Párizsba mehet, ki Bécsbe, ki…
–… egyenest az utcára – szúrta oda epésen. – Bezzeg a mi időnkben! Nem éltünk jól, de legalább ettől nem kellett tartanunk. Bocs, helyesbítek: sokkal jobban éltünk is. Hála Kádár papának, akit most… Á, hagyjuk! Ami volt, elmúlt, és kész!
– Ez a fejlődés, Eszterke – nevetett Rostás. – De ahova nem jutottál el te, eljutottak a fiaid. Meg a tieid – tette hozzá a suszter felé mutatva.
– Megkérhetlek, hogy ne szólíts Eszternek? – fortyant fel az esztergályos. – Különben nem értem: most a Munkáspárt vagy MSZP ellen vagy?
– Mintha nem tudnád. Egyik kutya, másik eb, hozzávéve a híres Fideszt is. Most mit néztek? Talán nincs igazam?
– Nincs, mert ha a Munkáspártra hallgatunk…
– Akkor még ma is a Balatonon nyaralunk – dőlt hátra a székén Sarkadi, aki meggyőződéses MSZP-és volt. – Az Adriai-tenger és Kanári-szigetek helyett. És nincs se Isten, se privatizálás, se ellenzék, se anyám tyúkja, csak állam bácsi élén a Munkáspárttal, aki mindnyájunkat kommandíroz.
– Kapd be! – ugrott talpra az esztergályos. – Alá’ szolgája! Ide se jövök többé, a kutyafáját!
Vette a kabátját, és faképnél hagyott bennünket.
– Viszontlátásra! – kiáltott utána Rostás Emil. – Majd visszajön, ha lecsillapodott. Kicsit hirtelen haragú a munkásosztály.
Nevettek.
– Te meg mért hallgatsz? – bökött oldalba kíváncsian.
– Hisztek ti a 6. érzékben?
– 6. miben?
– Megérzésben, előérzetben.
– Nem kell ide előérzet. Már kétszer is előfordult, mióta agyára ment a politika. De eddig még mindig visszajött a kajla fülű.
– Én nem Gáborra gondoltam.
– Hanem?
– Csak úgy általában.
– Miért ne! Nem 100 %, de… Igen, elég sokszor ráhibázunk.
– Véletlenül – legyintett fitymálóan a cipészmester. – Na, Isten Isten!
Koccintottunk.
– Adja az ég, hogy igazad legyen!
– Mert? – sandított rá az egykori levélhordó.
– Olyan fura érzésem volt a tegnap este.
– Jó vagy rossz?
– Inkább rossz. Mintha… Hagyjuk, úgysem tudnám leírni.
– Szoktál-e máskor is előre megérezni dolgokat?
– Mikor hogy.
Nem firtatta tovább, másról kezdtünk beszélni. Egyszer csak csöngetnek. A sürgönykihordó volt. Kalapáló szívvel futottam át a kurta, de annál mellbelökőbb szöveget:
Meghalt a mostohatestvéred. Temetés holnapután. Angéla

2009. január 13.
Folyton mostohatestvéremen és a vele kapcsolatos megérzésemen töprengek. Szegény Sebi! Még élhetett volna 10-20 évet, ha nem támadja meg ez az új típusú H1N1 vírustörzs. Szinte hihetetlen, hogy felszálltunk a Holdra, átvizsgáltuk a Marsot, egyre sikeresebben gyógyítjuk a rákot, őssejt beültetéseket végzünk, de nem tudunk elbánni egy influenzácskával. Ami pedig azt a bizonyos 6. érzéket illeti, az sem éppen tiszta ügy. Hiszen éreztem én ezt-azt máskor is anélkül, hogy ilyen biztos lettem volna magamban.

2009. január 19.
– Szia, látnok!
Sarkadi és Rostás köszönt rám az ajtóból.
– Sziasztok! Hát a Robi merre van?
– Beteg – vont vállat a suszter egykedvűn. – Influenzás a nyavalyás.
– Jaja jaj!
Aggódva meséltem el, mibe halt bele a mostohaöcsém, Sebike.
– Ez komoly? – sápadozott Rostás. – Talán nem ártana, ha felhívnánk.
– Hívjuk – bólintottam beleegyezően.
– Halló, Vas-lakás? Emil vagyok, Eszter, akarom mondani a Gabi barátja. Beszélhetnék vele, Évikém? … Igen? … Értem… Hát csak gyógyuljon meg mielőbb!
– Nagyon beteg? – törölte meg a homlokát a kis varga.
– Úgy tűnik.
Körülültük az asztalt, és nekifogtunk zsugázni. Emil hozott bort, azt szopogattuk csendesen.
– Most milyen érzésed van? – lepett meg váratlanul az exlevélhordó.
– Kivel, mivel kapcsolatban?
– Gabival. A múltkor olyan szépen eltaláltad.
– Az más. Most Gabiról van szó, és hiszed, nem hiszed, a mások baját nem érzem.
– Hogyhogy? Egy látnok mindent megérez. Csak behunyja a szemét, és a múlttól a jövőig mindenbe belelát. A filmek, krimik szerint legalábbis.
– Na ne! – pislogott a kis cipész. – És te hiszel ebben a marhaságban?
– És ha hiszek? Mindenesetre bejött, amit megérzett.
– Egyszer. Nem nagy ügy, csak ha tízszer, százszor is sikerül. Akkor, de csak akkor én is azt mondom, ebben a vénségben mocorog valami – mondtam tétován.
– Naná, hogy mocorog! Csak gyakorolni kell, gyakorolni, amibe mi is szívesen besegítünk. Igaz, Sarkadi? – vágta hátba a barátját.
– Eszemben sincs! Kóklerkedjetek csak nélkülem.
– Ez nem kóklerség, hanem pára…, paratudomány, olyan izé… isteni adomány, ami mostanság pénzt is hoz a konyhára.
– Pénzt? –figyeltem fel érdeklődve.
– Világos. Ebben píz van, instálom. Kukkants csak a tévébe! Jósok, kártyavetők, gyógyítók hemzsegnek a képernyőn, akik nyilván nem ingyen produkálják magukat. De hát ilyen az élet, gyerekek. Ha elfogadjuk, jó, ha nem, az sem baj, de akkor sohasem fogunk szilveszterezni Párizsban.
– Hát én biztos nem, mert eszemben sincs produkálni magamat – hűtöttem le a spekuláló gémnyakút. – Nincs is ilyen készségem, erre mérget vehettek.
– Egy icipici sem?
– Pici, nem pici, végeredményben nem számít. Öreg vagyok én már az efféle kalandhoz.

2009. január 20.
Ma nagyon hideg volt: -18 C. Nem is mozdultam ki egész nap. Csak néztem a tévét, vagy szörföltem az internet parttalan tengerén. Uri Geller – bukkantam hirtelen a híres mágus nevére. Hadd lássuk, igazából kicsoda: tényleg mágus, vagy mi a szösz! A Wikipédia szerint bűvész volt, mellékesen mentalista, vagyis: olyan előadóművész, aki éleselméjűségét használja arra, hogy a hipnózis, szuggesztió alapelveivel a gondolatolvasás, pszichokinézis, prekog­níció, telepátia vagy elmekontroll illúzióját kelthesse. Hu-hu-hu! – kapkodtam a fejemet az ismeretlen szavakra. Vajon mit jelenthetnek? Nem voltam rest, utánanyomoztam. Bevallom, nem sokat értettem az egészből. Hiába, egy főiskolát, de még gimnáziumot sem lehet csak úgy átugrani. Szavamra mától kezdve előveszem a lexikont meg egy-két tankönyvet, elvégre auto…autidakták is vannak a világon. Csipegessünk tovább: Christian Panthera, a rejtélyes arisztokrata, Breiner Tamás, Danny Blue! Hoppá, hiszen ezeket én is láttam a tévében!
Este szellemileg elcsigázva bújtam az ágyamba. Odakinn valóságos szélvihar dühöngött. Milyen jó lenne, ha most összebújhatnék Erzsivel! Vajon a gyerekek mit csinálnak jelen pillanatban külföldön? Istenem, teremtőm, milyen rossz így szólóban! Mindegy, azért jó volna már elaludni! Kb. egy órai görcsös fetrengés után beláttam, hogy megint csak reggelig bámulom a falakat. Ami persze rossz ómen, hiszen nem sokkal előtte halt meg a mostohatestvérem. Illetve várjunk csak: a mostani érzésem különbözik az akkoritól! Nem tudom, miben, miért, de különbözik, tehát lehet, hogy szó sincs semmiféle ómenről. Érdekes észrevétel! Nos, nemsokára, akár már holnap kiderül.
Ha ugyan megérem a holnapot.

2009. február 27.
Este 10 óra. Ma megint találkoztam a fiúkkal. Beleértve a kajla fülű Gabit is. Jól mondta Emilke, nem bírja az sokáig nélkülünk.
– Mi újság, gyerekek? – huppant a gémnyakú megszokott helyére a radiátor közelébe. – Brr, de hideg van! És ez a gáz napról napra drágább, a máriáját!
– Én fával fűtök – büszkélkedett Sarkadi. – Az most olcsóbb jelenleg, plusz kicseréltettem minden ajtót, ablakot.
– Okos! – ismerte el Vas Gábor. – Kicsit drága… nekem. Másoknak… Attól függ.
– Mitől? – merevedett meg az excipész.
– Hogy mennyit lopott össze mostanig, mekkora a nyugdíja, vagy milyen becsben áll azoknak ott odafönt.
– Te… te rólam beszélsz?
– Miért, te is becsben állsz odafönt?
– Hallottátok a legújabb szenzációt? – avatkoztam közbe sebesen, még mielőtt megint hajba kapnak az elvtársak.
– Lemondott a miniszterelnök? – bazsalygott a gémnyakú.
– Százmillió végkielégítést adtak egy… egy vezérigazgatónak, ha jól emlékszem.
– Már megint? Nem azért mondom, ami jár, azt igenis adják meg. De ne olyankor, amikor az ország fele a földön van – füstölgött Vas Gabi. – Aztán itt ez a hideg, a természeti katasztrófák, járványok, amivel még a te MSZP-d sem tud elbánni.
Sarkadi a kártyalapok tanulmányozásába temetkezett.
– Most már játsszunk, vagy nem játsszunk?
– Még van egy újságom! – folytattam a tűzoltást, bár ezeket, úgy nézem, aligha lehet összebékíteni egymással. – Rájöttem, hogyan különböztessem meg a búzát a pelyvától.
– Milyen búzát? Nem értem.
– Emlékszel, miről beszélgettünk a jó múltkor?
– Könnyebbet nem tudsz kérdezni? Én örülök, ha arra emlékszem, mit ettem a délben ebédre.
– A 6. érzékről beszéltünk, az előérzeteinkről, melyek többé-kevésbé mindnyájunkban ott bujkálnak valahol.
– Ez az! – csapott Rostás a témára. – Épp erről akartam veled beszélni.
– Jelentem, végeztem néhány kísérletet, melynek során megtanultam értelmezni bizonyos jeleket.
– Nagyszerű! De mit értesz azon, hogy értelmezni?
– Tudod, mi a magnetofon?
– Már hogy a francba ne tudnám!
– Jó. Ez a szalag tárolja a hangokat. Ha erősek, erősen, ha gyengék, halkabban. Ilyen magnószalag az ember agya is. Ezzel tároljuk a fülünkkel, szemünkkel és egyéb érzékszerveinkkel közvetített jeleket. Ki tisztán, ki kevésbé, ki megérti, ki csak felfogja anélkül, hogy bármit is megértene belőlük.
– Tovább, nem érdekes! Inkább azt mondd meg, érkezhetnek ezek a jelek a jövőből vagy múltból is?
– Igen. A 6. érzékszervünkön keresztül.
– Vagyis olyasmin, amit nem hallunk, látunk, mégis érzékelünk valahogy.
– Pontosan.
– Szép! – elegyedett a beszélgetésbe Sarkadi. – Úgy látom, töviről hegyire áttanulmányoztad ezt a legújabb hóbortot. Nem mondom, láttam én is a tévében effélét. De ott a látók látják, hallják is a jövendőt.
– Állítólag. Én nem látom. Ettől függetlenül minden jelet, hullámot felfogok. Tulajdonképpen mindig is felfogtam, csak eddig még sohasem vettem komolyan.
– Gratulálok! – fogott kezet velem a gémnyakú. – Gyerekek, bekerülünk a tévébe! Remélem, jól megfizetik az attrakciót. De várjunk csak, nem ugratsz te itt bennünket?
– Hogy te milyen kapzsi vagy! – köhécselt Vas Gábor! – Nálad minden művészet, tudás annyit ér, amennyit fizetnek érte a piacon.
– Naná! Te talán ingyen esztergálsz? S még hálát is adhatsz ezért az istennek, mert milyen mellékjövedelme lehet például egy nyugdíjas boltosnak, péknek, postásnak? Melyik tévében akarsz fellépni?
– Egyikben sem – világosítottam fel sietve. – Ismétlem: túl öreg vagyok én az efféle kalandhoz. Másrészt nincs ebben semmi attrakció.
– Tévedsz. Ez igenis világszám.
– Gondolod? – húztam ki önkénytelenül magamat
Még a végén kiderül, nem is vagyok olyan szürke egérke! Csupán az a szomorú, hogy eközben eltelt kerek 70 esztendő.
– Gondolom. Föltéve, hogy valóban belelátsz a jövőnkbe – fürkészett rám gyanakvóan.
– Há sze pont itt a bökkenő! – józanodtam ki azonnal. – Csak az én jövőmbe, és akkor sem mindig, csak amikor valamilyen zűr vár rám.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Hát ez tényleg nem nagy szám! Emellett, valljuk be őszintén, ugyan kit érdekel a más gondja, baja manapság. Kár, mert már kezdtem örülni, mekkora sztárral verjük a blattot mi időnként.

2009. február 28.
Egy perces boldogság. Ennyi ideig vagy még eddig sem tartott, hogy sztárnak éreztem magamat. De vajon igaz-e, amit a látnokokról beszélnek? És ha igaz, én miért nem érzek meg egy-egy tragédián kívül egyebet: örömöt, szerencsét, akármit, ami a jövőből érkezik. Fogas kérdés, amire talán soha sem jövök rá annál is inkább, mert véget vetek a teszteknek. Suszter maradj a kaptafánál! És ez bizony így van jól.

2009. március 10.
Nem egyszerre jöttem rá, s még ma sem vagyok benne igazán bizonyos, de egyre inkább erősödik bennem a gondolat, miszerint a látnokok zöme… hazudik. Logikus, hiszen sok fenomén dolgozik a rendőrségnek, titkos szolgálatnak, milliomosoknak… Eredmény? A sikeres ügyekről úton-útfélen beszélnek, a sikertelenekről mélyen hallgatnak. Ezenkívül, bocsánat a kérdésért, miért nem gazdagodnak meg sohasem a látnokok? Hiszen elég lenne, ha behunynák a sze­müket, máris megjelennének agyukban a lottók, rulett és hasonló szerencsejátékok összes nyerő számai. Olykor a parafenoménok maguk is bevallják, hogy valójában csak bűvészek, vagyis minden produkciójuk trükkökön alapul. Lásd Uri Geller esetét! (Igaz, utóbb tagadta, de ez semmit sem változtat a tényeken.)
Lassan melegszik. Maholnap újra ránk köszönt a frissítő, balzsamillatú kikelet. Hál’ istennek, mert már nagyon unom az unalmas, téli napokat! A fiúkkal együtt, akik… Őszinte legyek? Még nálam is szürkébb egerek.
2009. május 10.
Már régebben megbeszéltük Márkkal, hogy meglátogatom az USA-ban. Előbb persze vízumot kellett szerezni. Nem ment nehezen, megszereztem, s már a repülőjegy is itt lapul a markomban. Online rendelés, a fiam küldte egy futárral. Hát nem pompás dolog ez az internet! Szegény Erzsi, ha élnél, most együtt utaznánk Baltimore-ba. A város igazán… wonderfullii. Már jártam ott egyszer, és íme, megértem, hogy most másodszor is meglátogathatom a fiamat. Egész nap fütyörésztem és bifláztam egy angol-magyar útikönyvet, hogy megta­nuljak néhány szót, kifejezést. Azért egy nyugdíjas melós életében is akadnak szép pillanatok! Egy fél életen át gyűjtögettem, robotoltam azért, hogy a gyerekeknek egzisztenciát teremtsek. Nem volt könnyű, de sikerült. Kívánhatok-e ennél többet az élettől, még ha nem is lett zeneszerző belőlem?
Annyira izgultam, hogy este el sem tudtam aludni. Már éjfél is elmúlt, amikor belém hasított a nagy kérdés: izgalom ez vagy előérzet? Úristen, csak az utóbbi ne legyen, mert nálam minden előérzet drámát hordoz magában. Akkor mit tegyek, mert itt bizony szűrni kell. Ez volt a legnehezebb, ezt a kétfajta szorongást megkülönböztetni egymástól. Emellett megfogadtam, hogy soha többé nem foglalkozom jóslással. Eltelt egy óra. Semmi változás! Koncentrálj, Feri, koncentrálj, akármire is esküdtél, ha biztos akarsz lenni a dolgodban. Két óra. Nyugtalanságom fokozódott. Eszerint mégsem izgalom, hiszen ennyire sosem szoktam izgulni. Három óra felé döntöttem: lemondok a nagy útról. Alig gondoltam végig a mondatot, eltűnt belőlem minden feszültség, és egy pillanat alatt elaludtam. Mire újra felébredtem, a repülőgép már régen elszállt Baltimore-ba.

2009. május 12.
Délelőtt tíz óra. Két órával ezelőtt kapcsoltam webkamerán a fiamat. Úgy nézett rám, mint egy fantomra. Még beszélni sem tudott, csak tátogott.
– Ejnye, de furcsa vagy! Miért nézel ilyen hitetlenül rám?
– Pa… pa, te vagy az?
– Micsoda kérdés, hát nem látod?
– De i… igen. Szűzanyám, ne hagyj el!
– Megmagyaráznád, miért vagy ekkora izgalomban?
– Susan, children, come on right now!iii
A család odarohant a monitorhoz.
– My god!iv – csapta össze a kezét Márk felesége, egy csinos, platinaszőke asszonyka.
– Mit mond?
– The granddad live, the granddad live!v
A gyerekek örömujjongásba törtek ki.
– Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de most már ki vele, áruljátok el nekem is, mi a francnak örültök így!
– Tudod, mi történt a repülőgéppel, amelyen vártunk, apukám?
– Hogyne, lezuhant. Előfordul ez már máskor és mással is.
– My god, és ezt csak így mondod?
– Hát… Micsoda? – fogtam fel csak most a szavak értelmét.
Elmesélte, hogy s mint esett.
– Szörnyű! – töröltem meg a homlokom, amin egyből kiütött a veríték. – És senki sem élte túl?
– Egyetlen lélek sem. Mindenesetre óriási mázlid volt. Nem kaptad meg a repülőjegyet?
– Dehogynem!
– Lekésted a gépet?
– El sem indultam.
– Akkor te beteg vagy. Kérlek, bökd már ki, mert nem értem.
– Kutyabajom, csupán… izé… Figyelj rám, most én mesélek neked valamit! – szusszantottam egyet, és beszámoltam neki arról a bizonyos hatodik érzékről, továbbá milyen kísérleteket hajtottam végre e célból.
A fiam elképedve hallgatott.
– Nos, mi a véleménye, mérnök úr?
– Mint mérnöknek nincs véleményem – válaszolta fejcsóválva. – Nem műszaki kérdés, hát nem értek hozzá. Amúgy úgy vélem, nagyon ingoványos talajra tévedtél. Ez a hobbid…
– Nem hobbim. Csak, mint téma érdekel.
–… egyszerre ködös és veszélyes – folytatta a megkezdett mondatot –, ezért, ha rám hallgatsz, dobod a… témát, és visszatérsz a kártyához meg a „fiúkhoz”.

2009. június 2.
Nem tértem. Mint említettem, a téllel együtt a fiúkra is ráuntam. Hát még most, amikor ráeszméltem, igen, fogózzanak meg, uraim, hogy mégsem vagyok az a szürke egérke, akinek eddig hittem magamat. Kissé későn, ez kétségtelen, de öregember nem vénember. Talán még kezdhetek magammal valamit. Visszatérve a repülőszerencsétlenségre most már biztos vagyok abban, hogy minden velem kapcsolatos drámát megérzek. Hogy mit kezdek ezzel, még nem tudom, de hogy ne 100, hanem 1000 %-ig higgyek benne, szükség lenne még egy utolsó próbára. Egyértelmű, próbáljuk meg, bár a fiam szerint… Lényegtelen. Ki azzal, ki ezzel szórakozik. Ő a gépeivel, én a jövőt vallató antennáimmal.

2009. június 20.
Közel három hete várom, hogy gáz legyen. De minden klappol, semmi baj, veszély nem fenyeget, vagyis lőttek a kísérletnek, Ferikém! Valóban? És ha besegítenék a sorsnak valamiképp, hogy mégse minden klappoljon? Jól hangzik, már csak az a kérdés, miképpen. Pillanat, felvázolok magamban egy-két trükköcskét! Hihetetlen: semmi se jut eszembe! Akkor később, viszontlátásra! Majd ha kitaláltam, és a kísérleten is túl vagyok, folytatom a gépelést. Addig szünet, a függöny mára legördült.

2009. június 21.
Azt eszeltem ki, hogy vásárolok egy csomó kaparós sorsjegyet. Azért kaparósat, mert ennél rögtön kiderül, nyertem-e. Hogy ez miért lényeges? Mert az antennáim egyelőre elég gyengécskék, és 24 óránál messzebbre nem látnak. Magamhoz vettem a havi nyugdíjam, és elballagtam a legközelebbi sorsjegyárushoz.
– Adna néhány kaparós sorsjegyet?
– Kettőt? Hármat?
Előhalásztam a tárcámat, és ledobtam az asztalra egy halom papírpénzt.
– Az egészre.
– Jól meggondolta? – meredt rám a vörös képű eladó.
– Számolja meg!
– Száz, ezer, tízezer… Nem lesz ez sok, nagybácsi? Bocsánat! Nekem aztán tökmindegy. Tessék, itt vannak a sorsjegyek! Sok szerencsét!
Kibontottam a jegyeket. Alig nyertem pár forintot. Elfehéredve dőltem egy szemüveges vevőnek. Istenem, becsaptál! A tegnap este a baj előszelét sem éreztem, mire ma: a fél nyugdíjam odalett.
– Rosszul van?
– Elnézést! Kissé felszökött a vércukrom.
– Hű, az baj! Ne hívjam a mentőket!
– Ne, ne! Köszönöm, már jól vagyok – kotorásztam idegesen a zsebemben, és előrántottam a nyugdíjam második felét is.
– Ebből még futja. Folytassuk!
– Vigyázzon, a vércukra! – figyelmeztetett a szemüveges.
– Éljen! Kéz- és lábtörést! – vigyorgott egy lenszőke tinédzser.
Az előadó várakozóan nézett rám.
– Azt mondtam, folytassuk, úgyhogy várom a kaparóst.
– Maga tudja – szolgált ki a vörös képű.
Nézzük! Nyertem, nyertem, nyertem! Volt nyugdíj, van nyugdíj.
– Köszönöm a játékot. Imádok ebben az árudában játszani.
Bocsánatot kértem istentől, és hitemben megerősödve csoszogtam ki a trafikból. Először vesztettem, aztán nyertem, s ezzel újra egyensúlyba kerültem, egyszóval minden úgy zajlott le, ahogy megjósoltam magamnak.

2009. július 29.
Hátborzongató ez a megérzés! És eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Ez sem rossz ötlet. Legközelebb ezt is kikísérletezzük.

2009. augusztus 10.
Egy apró baleset: eltörtem a lábamat. Most itt fekszem gipszbe kötött lábbal az ágyamon. Gyorsan elmondom, hogy jutottam idáig. Július 29. Idézek: eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Nos, szó szerint ezt tettem. Valamelyik este, amikor újra elfogott a jósérzés, egész nap otthon maradtam, sőt, fel sem keltem az ágyamból. Csak feküdtem, néztem a tévét vagy olvastam. Eltelt a reggel. Semmi halálhír, infarktus és hasonlók! Délben bekaptam néhány falatot, és nyomás vissza pihenni. Délután: nyugaton a helyzet változatlan. Még néhány óra éjfélig, utána már semmi baj nem érhet. Éjfél körül ki kellett mennem, pisilni. Ekkor történt a baleset. Megbotlottam a küszöbben, és olyan ügyetlenül estem el, hogy kitörtem a lábamat. Éjfél előtt két perccel.
Félelmetes! Egy pillanatra, bármilyen furán hangzik is, megijedtem saját magamtól. Nem volna bölcsebb, ha ezekkel a kísérletekkel itt mindjárt megállnék? Olyan dolog ez, mintha pontosan tudnám, mikor fogok meghalni. Talán még a világvégét is megérzem, amikről pedig inkább jobb, ha semmit sem gyanítunk. Még erre mondják egyesek: isteni adomány! Nem sokkal inkább ördögi? Isten, mintha így olvastam volna valahol, nem szereti , ha belenézünk a jövőbe, amit rajta kívül csak ő meg a szellemlények ismernek. Megborzadtam. Ez lennék én, ilyen szellemektől megszállt vakarék?

2009. szeptember 3.
Egy nap a következő online hirdetésre bukkantam:
Átlagon felüli képességekkel rendelkező, harcművészetekben és nyomozásban is jártas testőrt keresek. Extra javadalmazás, rugalmas munkaidő.
Így egyes számban, vagyis magánszemély a pasinger, méghozzá milliomos, különben miből telne neki ekkora luxusra? Milyen kár, hogy bennem nincsenek ilyen képességek! Nem szólva a koromról, mely lassanként minden tevékenységből kiszorít. Úgy bizony, vén szivar, ideje volna már ezt is megszokni! Nana, azért nem teljesen mindenből! – szégyelltem el önleértékelésem miatt magamat. Elvégre a hatodik érzék sem semmi, és ha jól meggondolom – Rostás Emilt idézve – ez akár pénzt is hozhat a konyhára. Erre inni kell! – araszoltam a bárszekrényhez, és felhajtottam egy pohár kisüstit. Hű, de jól esett! De csitt: legyünk reálisak! Akármennyire nem semmi, még sincs hasznom belőle, hisz szinte senki sem tud róla, és minden jel szerint a tévében sem fogok fellépni. Á, pokolba a tévével, nem való hozzám a csörgősipka. Tehát? Niksz tehát! Van egy képességem, amivel nem lehet, de nem is akarok hírt, nevet, pénzt szerezni, mert az csak úgy van és stop! – jelentettem ki néhány nappal ezelőtt.
Ma másképp látom: egy életem, egy halálom, felcsapok testőrnek.

2009. szeptember 17.
Torkomban dobogó szívvel csengettem be a milliomos otthonába. Szép, egyszintes épület volt egy csöndes kis utcában. A kapu felett kamera pásztázta a bejáratot, a rácsos vaskerítés felett villanypásztor feszült.
– Kocsis Ferenc – rebegtem a kaputelefonba. – A hirdetésre jelentkeztem.
– Várjon!
Rövid kattanás, benyithattam. Alig léptem be, bősz kutyaugatás fogadott.
– Hallgass! Ül! Ül! – húzta meg a pórázt egy atlétatermetű biztonsági őr.
– Maga kicsoda? – lépet hozzám a társa, s mielőtt egy szóval is tiltakozhattam volna, hátracsavarta a jobb karom.
– Épp az imént mondtam be a kaputelefonba. Kocsis Ferenc, engedelmével. A hirdetésre jelentkeztem. Ez, kérem, fáj. Maguknál mindig ilyen udvariatlanok a vendégekkel?
– A mire? – nézett össze a kutyás őrrel. – Szóljak a górénak?
– Minek? Ráeresztem a kutyát, és itt a vége, tedd a jégre. Bruhaha! Bocs, csak vicceltem. Motozd meg és induljunk!
Gyönyörű fenyőfák, bokrok és virágok között kanyarogtunk. A bejárat előtt úszómedence, körülötte padok, szobrok sorakoztak. My god, ez a pasas nem is milliomos, hanem milliárdos! Bevezettek egy előszobába, ott leültettek és magamra hagytak. De sokan vagyunk! – hordoztam végig tekintetem a pályázó daliákon, s kissé restelkedve sandítottam satnya izmaimra. Időnként kisántikált egy-két vasgyúró vérző orral, feldagadt ábrázattal. Alighanem helyben levizsgáztatták őket, ki ahogy jött, sorban, valamennyit.
– Kocsis Ferenc – mutatkoztam be a mellettem ülő vastag nyakú fiatalembernek. – Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a milliárdos?
– Egy cigány önkormányzati képviselő. Amúgy megyei vajdajelölt, aki nemrég került a kinyírandók listájára.
– Mire?
– Hogyhogy mire? Hol él maga, öregapám?
– Ja, értem! – gyúlt világosság az agyamban.
Magyarán: a napjainkban dúló nacionalista bosszú egyik leendő áldozata. Már ha hagyja magát, nemde. De úgy látszik, nem hagyja, lásd a kamerákat, villanypásztort, kutyákat, no meg ezt a testőrvizsgát!
– Aztán hogy lett belőle milliomos?
– Állítólag örökölt, vagy ki tudja! – hallgatott el sejtelmesen. – Maga mit keres itt?
– Amit a többiek.
– Bruhaha! – bökött oldalba kedélyesen, amitől úgy huppantam a földre, mint egy kecskebéka.
– Kocsis Ferenc!
– Én vagyok – tápászkodtam fel nyögdécselve, és peckes léptekkel indultam az ajtó felé.
Puff! Mit gondolnak, ki landolt ismét a padlózaton? Én. Valamelyik várakozó jóvoltából. Az emberek persze pukkadoztak a nevetéstől.
– Ki mert engem elgáncsolni?
– Én – vigyorgott az arcomba egy borotvált fejű izomkolosszus.
– Szóval maga volt az – sétáltam a tar fejűhöz, felemeltem az állát, és a tenyerem élével energikusan gégén vágtam.
A férfi hörögve kapott a nyakához.
– Brávó!
Meglepődve fordultam a taps irányába. A képviselő volt, a dúsgazdag vajdajelölt.
– Jöjjön! Fáradjon beljebb, Kocsis úr!
Büszkén léptem az irodába, pontosabban konditerembe, ahol a jelölteket vizsgáztatták.
– Foglaljon helyet! – mustrált végig hitetlenkedve. – Hány éves maga egyáltalán?
– Hatvankilenc – néztem meg magamnak én is a képviselő urat.
Sok cigányt láttam már életemben, de ez a roma egyikhez sem hasonlított. Középtermetű, 35-40 év közötti ember lehetett. Szeme fekete, arcvonásai szokatlanul finomak. Éreztem, lerítt róla, hogy okos, jó ember, aki a légynek sem tud ártani.
– Hát nem tűnik éppen feketeöves bajnoknak.
– Maga sem olyan cig…, romának, akit az emberek feketelistára szoktak irkálni.
– Hja, ilyen a világ mostanában, amiben az a legszomorúbb – ömlött el az arcán a keserűség –, hogy senkiben, gyakran a saját fajtánkban sem…
– Bízhatunk?
Kitérően válaszolt, de láttam rajta, miszerint újfent jól megjegyzett magának.
– Volna szíves a mesterhez fáradni?
– Mármint hogy én? Fölösleges. Én, kérem, nem értek semmiféle harcművészethez legyen az dzsúdó, karate, kung-fu, kickbox, akármi.
– Akkor mi volt az a demonstráció odaát?
– Az? Csak egy szimpla trükk, mozdulat, amiből, higgye el, nincs is több a repertoáromban.
– Ezzel szemben annál zseniálisabb detektív. Ne is tagadja! Talán, hm, nyomozó volt, Kocsis úr? Ennek még jobban örülnék, mert pont ilyen testőrre van szükségünk.
– Sem harcművész, sem nyomozó. Még csak parafenomén sem, ha netalán ilyen embert is keresnek.
– Neeem? Akkor mi a csudát keres itt? – ugrott el a képviselő mellőlem, a mester meg énhozzám pisztoly, tőr stb. után matatva.
Elmagyaráztam, milyen képességet fejlesztettem ki magamban.
– Vagyis mégis parafenomén – húzta félre a harcmestert, váltott vele néhány szót, majd visszatérve hozzám kicsípett a tárcájából egy cédulát. – Olvassa el, és próbálja meg kitalálni, ki dobhatta a postaládámba ezt a levelet!

Ütött az utolsó órád, te gennyláda! Azt hiszed, neked mindent szabad, hülye fasz. De most megfizetsz, mielőtt a nap hétszer kel fel, esküszöm, elbúcsúzhatsz az életedtől.
Fekete angyal

– Blöff. Üres fenyegetés, azért, hogy sokkolja magát, Lakatos úr. Ha ez az angyal, komolyan tervez valamit, biztosan nem hívja fel magára a figyelmét. Értesítette a rendőrséget?
– Természetesen. De mégis ki írhatta? Hunyja le a szemét, tapogassa meg a betűket, és koncentráljon erre a szerencsétlen bolondra! Már ahogy szokták, én magyarázzam ezt magának?
– Maga hisz az effélében?
– Nem kellene?
–Csakhogy ez a dolog nálam másként működik.
– Semmi probléma! Nekem bármelyik módszer megfelel.
– Az jó. Akkor alkalmaz?
– Fel van véve, csinálja!
– Köszönöm. Első lépésként engedje meg, hogy mától kezdve minden éjjel a hálószobája előtt strázsáljak.
– Hol?
– A hálószoba ajtó előtt, kérem tisztelettel.
– Ez volna a maga speciális módszere?
– Kérem, ne nézzen rám ilyen gyanakvóan! Elismerem, hogy a látszat ellenem szól, de esküszöm, nem akarom becsapni. Tudja mit, egyelőre ne is adjon fizetést. Ja, csak akkor fizessen, ha kihúztam a fejét a hurokból.
A képviselő zavartan töprengett.
– Nem tudom, mit tervez, őszinte-e vagy hazudik. Talán mondja meg inkább, kerek perec, mit óhajt! Munkát? Segélyt? Önkormányzati bérlakást? Halljuk, mit tehet egy feketelistás roma magáért?
– Ilyen szegény flótásnak nézek ki?
– Hát milliomosnak biztos nem. Szóval mit óhajt?
– Segíteni önnek, Lakatos úr.
– Pompás! Látja, Fu mester! Ilyen magyarok is léteznek, és amíg léteznek, ezt a holocaustot is túléljük – sóhajtotta a rokonszenves városatya. – Szólítsa, kérem, a következőt!
– Kérem! Ha nem, nem. Én csak segíteni akartam – indultam az ajtó felé.
– Kocsis úr?
– Parancsol?
– Azért köszönöm.

2009. szeptember 18.
Sietek az írással, mert két óra múlva lesz egy jelenésem. Hogy hol, kivel és hány órakor? Hát Lakatos úrnál, akinél végül mégis csak elértem, hogy különleges biztonsági őrnek alkalmazzon. Próbaidőre. Eddig rendben is volna. De hogy lássak el ilyen védelmi feladatot, amíg csak magamat tudom megvédeni? Mi több: magamat sem. Jelezni, mondjuk, megtanultam minden rám vonatkozó veszedelmet, hanem elhárítani… Idáig még sajnos nem jutottam.
De van egy teóriám! Egy baj nem csak közvetlenül fenyegethet. Itt van például Lakatos úr! Veszélyben van, megölhetik, még a házát is rágyújthatják. Csakhogy én is itt lennék ám, és ami őt érinti, abból én is kapok, és amiből én is kapok, meg is érzem azonnal. Tetszik már kapiskálni? Ezután következne az elhárítás. Csak az a kérdés, lehetséges-e? Egyesek szerint nem, mert ami meg van írva a sors könyvében, azon senki sem változtathat. Mások szerint változtathatunk, ha elébe vágunk egy-egy eseménynek. Szóval kemény dió, nagyon kemény. Még gondolkoznom kell a megoldáson.

2009. szeptember 20.
Megkezdtem a szolgálatot. Már tegnap ott aludtam abban a csodálatos palotában. Ó, ha nekem ilyen házam lenne! Bőrfotelek, perzsaszőnyeg, velencei tűkör, fotócellás ajtó és mi minden még! Hát ilyen gazdagok a városatyák? Csend. A csillagok kíváncsian kukkantottak be az ablakomon.
2009. szeptember 29.
Nem történt semmi, unatkozom, bár megjegyzem, addig jó, míg unatkozom. Ha a következő napok is ilyen egyhangúak, hozzá sem érek a billentyűkhöz. Volna ugyan témám bőségesen, de hadd legyen ez a napló a hatodik érzék témaköre.
A főnök kedves, példásan tisztelettudó. Állítása szerint nagyon emlékeztetem megboldogult édesapjára. Egyébiránt hívő, és az ezoterikát sem nézi le, különben, gyanítom, aligha kísérletezgetnénk így kettesben. A felesége magyar és igencsak pedáns, gőgös asszony. Engem kifejezetten gyűlöl. Váljék egészségére, ha ettől jobban érzi magát, de ha tovább macerál, isten bizony, lelépek.

2009. október 30.
Este tizenegy óra. Ez az első nap, hogy nem tudok a Lakatos-házban elaludni. Értelmezzem a nyugtalanságom? Naná, hisz épp erre vártam. Nem tudom, ki és mi fenyeget, házon belül vagy házon kívül, végül, de nem utolsósorban csakis belém csap az istennyila? Hacsak… nem fogok ki rajta, méghozzá sürgősen. Ugyanúgy, mint amikor nem szálltam fel a Baltimore-i repülőgépre – állítottam párhuzamba a két dolgot egymással. Felugrottam az ágyból, és fel-alá kezdtem sétálni. Mit tegyek, édes jóistenem, mit tegyek azért, hogy megszabaduljak egy egyre szorosabban körém tekeredő acéllánctól. Elszaladni nem tudok, elvágni nem lehet, amennyiben nem bukkanok a leggyengébb láncszemre. Az ám, de hogy bukkanjak millió láncszemből pont a leggyengébbre? Vaktában felírtam valamit egy papírlapra, és a párnám alá dugva visszafeküdtem az ágyamba. Hiába, egy percre, nem sok, annyira sem tudtam ellazulni. Oké, írjunk egy másikat! Semmi megkönnyebbülés! Még egyet! A feszültségem fokozódott. Én, ökör, kellett nekem hőbörögni! Már csak abban bízhatok, hogy szerencsétlen kalandomnak semmi köze ehhez a veszélyes emberhez, mert ha igen… Még nagyobb ökör vagyok – ütöttem a homlokomra: hiszen pont ez a helyzet kulcsa! Magyarán: elég, ha felszedem a sátorfámat. Teszteljük ki hát ezt a megoldást is ízibe! FUSS, LÉPJ LE TŰSTÉNT INNEN, FERIKÉM! – írtam fel nagy piros betűkkel egy újabb papírlapra, és ezt is a párnám alá helyeztem.
Pirkadt, s ahogy világosodott, egyre jobban megnyugodtam. Tehát innen fúj a szelecskénk. Gyerünk öltözni, és agyő, Lakatos úr! Kiosontam a szobából, s csaknem az udvarról is, amikor elszégyelltem magamat. Hagyjam cserben ezt a derék, szimpatikus úriembert? Akkor mi a francot keresek itt?
– Lakatos úr! Lakatos úr! – ráztam fel álmából a képviselőt. – Veszélyben van, meneküljünk!
– Á, maga az? Mit karattyol itt összevissza?
– Öltözzék fel, mindjárt megtámadják!
– Látod? – ült fel az ágyban Lakatos felesége. – Idáig jutottunk. Már a hálónkban sincs nyugtunk tőle.
– Nyugodj meg, és maga is Kocsis bácsi! A házban két biztonsági őr van, az utcán is legalább egy zsaru cirkál.
– Én nyugodt vagyok, csak ezt a vénséget takarítsd ki a házamból!
– Kérem! Ha ennyire zavarok, akár el is mehetek. Lakatos úr?
– Miből gondolja, hogy éppen ma próbálnak… megölni?
– Miből, miből? Hát csak úgy, megérzés alapján. Hiszen tudja, én mindent előre megérzek.
– Micsoda hóhányó! Dobd ki innen ezt az őskori leletet!
– Mindjárt, drágám, vagyis… később megbeszéljük. Olyan biztos ebben, jóember?
– Mint amilyen biztos, hogy itt állok. Jó, nem abszolút, de valami azt súgja…
– Hogy oda ne rohanjak! Marci, Marci, okosabbnak hittelek.
A képviselő álmosan ásított.
– Feküdjön vissza, nagybácsi, és máskor csak akkor keltsen fel, ha abszolút biztos magában.
– Sajnálom. Én figyelmeztettem magukat. De ha már ennyire zavarom a ház úrnőjét, inkább hazamegyek, és vigyázzon magukra… az önkormányzat ezután.

2010. január 1.
Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009 január 1-én nekifogtam. Miután rég nem találkoztam a barátaimmal, meghívtam őket egy szülinapi ebédre. Rostás és Vas Gabi el is jött, Sarkadi azonban otthon maradt. A változatosság kedvéért most ő nem kívánt Robival cseresznyét enni egy tálból. Beszélgettünk, iddogáltunk.
– Príma ez a kadarka! – dicsérte meg boromat a kis cipész. – Kár, hogy utoljára iszok ilyesmit.
– Mert?
– Megtiltotta a háziorvos. Túl magas a vérnyomásom. Legfeljebb töményt ihatok, azt is csak mértékkel.
– Nekem a bagót – malmozott idegesen a gémnyakú kézbesítő. – Sajna, öregszünk, és ezzel mindent megmondtam. Te mit csinálsz mostanában?
– Sétálgatok, olvasgatok – válaszoltam szórakozottan.
– Nem sok. Kicsit bővítened kéne a programodat. Én például sakkozom, ami legjobb gyógyszer az unalom, de elbutulás ellen is. Tudsz sakkozni?
Így cseverésztünk erről-arról, beleértve a legutóbbi támadást, amikor Molotov koktélt dobtak Lakatos képviselő házára. Ebbe nem szóltam bele, csevegjenek csak, de aztán mégsem tudtam megállni, hogy kihagyjam magamat a sztoriból.
– Szóval mégis sikerült! – ámuldozott az expostás. – Addig gyakoroltál, edzettél, amíg igazi látnok nem lett belőled. Remélem, felfogtad, mit jelent ez, öregfiú?
– Szerinted?
– Pénzt, nevet, hatalmat. Te leszel az ország első számú látnoka. A helyedben én máris felajánlanám szolgálataimat a miniszterelnöknek.
– Várj, várj, várj! Mielőtt tovább győzködnél, engedd meg, hogy kérdezzek tőled én is valamit.
– Parancsolj!
– Mikor tanítasz meg engem is sakkozni?

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ