A kisváros

Attila nem azért tartott haza azon a bizonyos jelentőségteljes kora délutánon pont egy iskolából, mert ott tanult-hanem azért, mert ott tanított, méghozzá angol nyelvet. Pályaválasztásával kivívta autószerelő apja hangos és időről időre még mindig hangoztatott nemtetszését, aki valami használhatóbb és főleg jobban megfizetett pályára szerette volna terelni legkisebb fiát. Vigaszt legfeljebb az nyújthatott Sárközi Józsefnek, hogy két idősebbik fia a tőlük elvárható módon a műhelyében dolgozott, és szabad idejében egyikőjük sem olvasott könyvet. Némileg enyhítette az apa konok rosszallását a tény, hogy Attila pedagógusi fizetését délutáni magánórákkal és nyelviskolai tanfolyamokkal elfogadható szintre duzzasztotta, de még így is nehéz volt arra hazajönnie, hogy fia a kertben a diófa alatt valami bazivastag könyvet olvas ahelyett, hogy a füvet nyírná vagy valami hasonlóan férfias dologgal múlatná az időt. Nem tett kísérletet arra, hogy megtudja, mi van beleszántva abba a rengeteg oldalba, amibe a fia így bele tudott feledkezni, és jól tette. Egyébként Attila teljesen nyitott volt a fűnyírás irányában, és bármikor hajlandó volt előszobáztatni Heinrich Böllt, Dickenset vagy Bulgakovot (hogy e néhány névvel jelezzük irodalmi ízlése sokszínűségét és fő csapásvonalait) apja kedvéért, aki nagy örömmel magyarázta el a fűnyíró ideális használatának alapelveit. Aminek Attila egyedül konokul ellenállt, az az autószerelés fortélyainak megismerése volt, és Sárközi József vastagon tévedett, amikor azt gondolta, hogy a vasárnapi családi ebédek alkalmából- amikor a két idősebb, már nős, gyermekes és külön lakó Sárközi-fiú is megérkezett a családjával- Attila magában borong az elszalajtott lehetőségeken, apja és testvérei beszélgetését hallgatva, akik a prosperáló autószerelő műhely pénzügyi dimenzióit vázolták fel az asztalnál. Igazság szerint pokolian unta ezeket a beszélgetéseket, lehetőleg kiszivárgott a kertbe két kis unokaöccsével tollasozni, és csak anyja hívó szavára ment be megint, hogy megigya a kávét. Kávézás közben idősebbik bátyja, Józsi megkérdezte, hogy „Mi újság az iskolában?”, és ő azt mondta, hogy „Semmi”. Józsi ilyenkor mindig büszkén elmesélte, milyen rossz tanuló volt, és hogy az angol sosem ment neki. Erről egyébként volt egy jó sztorija, és Attila – aki szerette a bátyját-mindig nevetett rajta. Mellesleg az apja is- aki elégedetten legeltette a szemét Józsi fián, aki rossz volt angolból, s jóval kevésbé elégedetten Attilán, aki jó volt belőle.
Ennél voltak lényegesebb különbségek is a két testvér között, nem beszélve a középsőről fiúról, Laciról, aki nem kérdezte meg Attilától, mi újság az iskolában, mert az még testvéri érdeklődés (közhelyes) szintjén sem érdekelte- sem most, sem akkor, amikor apja kb. 300 ezer forintra rúgó magánóraköltségei után végre megszabadulhatott tőle. Ellenben mindig volt egy bomba üzleti ajánlata az öccsének, amibe az beszállhatott volna az ő közbenjárásával. Rendszerint értetlen és csalódott „Te tudod!” -dal állt fel a székről, amit a bombaüzlet részleteibe való beavatás közben egyre közelebb húzott feszengő öccséhez-, és tényleg csalódott volt. Attila Laci bátyját is szerette, és nem kérdezett vissza később arra, mennyire jött be a bombaüzlet. „Öcsi, megemberesedhetnél már egy kicsit!” – nyomorgatta meg az udvaron indulás előtt Laci szeretettel Attilát, aki szerinte most már szedhetne magára egy-két kilót- hiszen mindjárt harminc. Ami őt illeti, e téren nem volt panaszkodni valója.
Miután elhúztak a kocsijukkal, Attila beszélgetett egy kicsit még az asztalnál az anyjával- aki valójában csak ilyenkor látott neki az ebédnek-, aztán átöltözött ,és futott egyet. Apja hangosan horkolt a hálóban, anyja mosogatott még akkor is, amikor visszaért. Lezuhanyozott, és az ágyra vetette magát. Nemrég vett laptopját (számos ember tudását kellett az angol nyelvtan igeidejeivel gyarapítania, hogy – Endre barátja nevére írva a számlát –megvehesse) a combjára helyezte, s először is felment a Facebookra, ahol továbbra is fülrepesztően közhelyes idézeteket talált. valamint Endrét, akivel megbeszélte, hogy este a központban megisznak együtt valami.
Este egy sör mellett felvázolta Endrének újonnan született tervét arról, hogy gazdag és karrierista lesz, és közölte azt is, hogy ne akarja róla lebeszélni, mert az elhatározása megmásíthatatlan. Endre így hát ezzel meg sem próbálkozott, csak azt kérdezte, mért pont most döntött így. Attila érezte, nem igazán tudja elmagyarázni azt a kora délutáni pillanatot ott a sarkon, még a legjobb barátjának sem. Nem mintha a lényegét nem értené meg- de lenne egy-két fontos és vigasztaló szempontja, amivel- ha nem is megingatná, de- meggyengítené, márpedig azt semmiképpen sem akarta.
– Ahhoz, hogy több pénzed legyen, még nem kell kifordulnod magadból- jegyezte meg Endre. Mióta mondom, hogy társulj be a nyelviskolámba. (Endrének német-angol szakos diplomája volt, nemrég kezdett önálló vállalkozásba).
– Ennél többet akarok – jelentette ki Attila, aztán még hozzátette: -…és eszem ágában sincs kifordulni magamból… Egyébként nem tudsz egy jó albérletet? A hónap végén elköltözöm anyáméktól.
Endre tudott, és megjegyezte, hogy nem érti, erre mért van szükség.
– Nem baj – mondta derűsen és elszántan Attila., és ennyiben maradtak.
Éppenséggel Attila el tudta volna magyarázni, mért gondolja azt, hogy első lépésként is önállóan kell laknia.
Anyagi szempontból kétségtelenül előnytelen döntésnek látszott, de a végcél nem (csak) a meggazdagodás, hanem a SIKERESSÉG volt, és ehhez szerinte nem vezetett út, ha valaki egy olyan lakásba megy haza érvényesülésének (remélhetőleg) meredek emelkedőjén megpihenve, ahol anyuci mos, főz, vasal rá – és valakinek a kicsi fia. (Hadd jegyezzük meg: döntésével messzemenően egyetértünk, habár más okokból.) Így hát a következő hónap elején beköltözött Endre ismerősének a garzonjába, és amikor a költözésben segédkező apja szedelőzködni kezdett, Attila arra kérte, igyon vele még meg egy sört a konyhában. „Döntsd meg egy kicsit a poharat” – mondta Sárközi József, amikor a fia fiatalos lendülettel és – szerinte -hozzá nem értően fullhabosra öntötte neki a sört, és miközben várta, hogy a hab leülepedjen, Attila azt mondta:
– Apa, gondolkodtam. Most minden pénz jól jön – ha még aktuális, akkor mondd meg a Szigetiéknek, hogy elvállalom a gyerekeket angolból.
„Na végre” … – villant rá elégedetten az atyai tekintet, és Sárközi József bajuszán még mintha a sörhab is elégedettségtől reszketett volna. Szigeti Csaba (a város alpolgármestere) a legmegbecsültebb ügyfelei közé tartozott, rendszeresen szervizelte nála a maga és családtagjai kocsiját, és időről időre felvetette, hogy óvodáskorba érő ikreit elkezdhetné Attila angolra tanítani.
Amikor Sárközi József először hozta ezt szóba a fiának, Attila a fejét fogta, és kategorikusan kijelentette, hogy baromság, rosszul van az óvodai angol nyelvtanulás divatjától, amely tök felesleges, és ehhez neki drága az ideje. Meg nem is fogad el pénzt valamiért, aminek nem látja értelmét. Sárközi József – aki képtelen volt fiát jobb belátásra bírni – csak abban reménykedhetett, hogy belátható időn belül nem romlik el sem az alpolgármester, sem az alpolgármesterné kocsija, s így nem személyesen, hanem telefonban kell majd elmondania, hogy Attila fia mért is nem ér rá a gyerekeket angolra tanítani. Így hát nagyon megkönnyebbült ott a konyhaszéken, és ennek örömére ivott még egy pohár sört, valamint elővette a telefonját, hogy megadja Szigetiék számát. Attila fia azonban nem vette elő a magáét, sőt tollat, papírt sem, hanem azt mondta:
– Hívjanak fel ők, ha tényleg akarnak valamit.
Apja – már nem először- megállapította, hogy a fia nem könnyű eset, és kedve szegetten gondolt rá, hogy nyilván akkor neki kell beszélnie Szigetivel.
-Na jó…Lehet, hogy majd én… és mennyi óradíjat mondjak, ha kérdezné?
– Mondd azt, hogy majd megbeszéljük személyesen.
-Telószámod megadhatom?
– Adjad – bólintott Attila, aztán megkérdezte az apját, hogy akkor holnap elhozza-e délután az ütvefúróját. Volt egy-két kép, amit fel szeretett volna tenni a falra. Az ajtóban Sárközi József végigpásztázta a szobát, amelyben csak egy ágybetét és egy szekrény állt, és figyelmeztette a fiát, hogy a lakás bebútorozásához bizony a Szigeti-gyerekeken kívül még számos magántanítványra van szükség.
– Lesznek – bólintott Attila kicsit türelmetlenül, mert szeretett volna már egyedül lenni, hogy átgondolja, hogyan is kezdjen el a hatalom mitikus testéhez férkőzni a Szigeti-gyerekek ártatlan kis testén keresztül.
Arra az elhatározásra jutott, hogy az órákat Szigetiék házában kell adnia – bár egyébként ez nem volt szokása, a tanítványai jártak őhozzá. De ez most nem lett volna célravezető. Be kellett jutnia az alpolgármester személyes zónájába, megfigyelni a tárgyakat, kapcsolatokat, beszéd- és viselkedésmódot, és élni a spontánul adódó alkalmakkal, amikor lehetősége van közelebb kerülni egy-egy helyi potentáthoz. Egyébként is, nagyon leosztaná a szerepeket, ha az apja által szervizelt kocsikból kiugráló ikreket egy PVC-szagú, szűk kis liften hoznák fel a szüleik (esetleg a babyszitter?), és egy majdnem-üres lakásba kellene őket betessékelnie. Attila büszke gyomra már ennek a puszta elképzelésétől is összeugrott, és még egyvalamit gyorsan tisztázott magában: soha, semmilyen körülmények között nem engedheti meg, hogy Szigetiék fölényeskedjenek vele, és minden ilyen irányú kísérletet csírájában és még az elején el fog fojtani.
Lelkileg ilyetén módon felkészülve az első ütközetre EZZEL AZ EGÉSSZEL, várni kezdte a telefont. Két hétig hiába, bár a hétvégi ebédnél- amelyre testvéreivel együtt ő is hazajárt- megkérdezte apját, hogy beszélt-e Szigetivel, és apja azt felelte, hogy igen, és hívni fogja. Hogy nem tette meg, Attilát ez egyrészt csalódással töltötte el, másrészt feszült ellenszenvvel; az alpolgármester úr láthatólag megszokta, hogy előszobáztat, várakoztat – minden vonalon. Amikor aztán mégis megcsörrent a mobilja, és meghallotta Szigeti lendületes, kellemes orrhangját, rögtön tudta, hogy tévedett, mert a férfi első dolga az volt, hogy elnézést kért, hogy az édesapa telefonja után csak most jelentkezett, de tíz napig külföldön volt a család, most értek haza. Attila némi bosszúsággal vallotta be magának, hogy majdnem rokonszenvet érez, és sikeresen elfojtva ezt a spontán szimpátiát, kimért, korrekt hangon azt mondta, hogy nem tesz semmit, neki fel se tűnt, mert annyi a dolga. Ezután egy leheletnyi csend következett, majd Szigeti megkérdezte, akkor mikor és hol beszélhetnék meg a részleteket. Attila azt felelte, hogy legjobb lenne az alpolgármester úréknál, hiszen ő úgyis mindig (!) a tanítványokhoz megy órát tartani, ezen a szokásán ez esetben sem szeretne változtatni. A telefon másik végén megint kis hallgatás következett, aztán Szigeti (mintha egy kicsit bizonytalanabbul?) azt mondta, hogy akkor nézi a naptárját – és mit szólna Attila a szerda 6 órához. Attila is kivárt, „Pillanat, én is megnézem az enyémet”, mondta, miközben az óráján elszámolt húsz másodpercet, aztán megegyeztek a szerda 6 órában.

Folytatjuk