Így hát szerda este 6-kor Sárközi Attila felszállt a biciklijére, hogy meghódítsa a világot. Mielőtt elkísérjük ezen az úton, vessünk végre egy pillantást erre a fiatal férfira, aki korunk hőse kíván lenni. Nem vitás, Laci bátyjának igaza van: ráférne egy-két kiló. A hasonló korú (28) férfiak nagy része már (természetes bőrből készült…) úszógumival közlekedett az újonnan felépített, megalomániásan nagyra tervezett és kezdettől ráfizetéses helyi uszodában. Igaz, legtöbbjük csak termálozni járt oda- kevés volt az olyan csodabogár, mint Attila, aki úszni. Egyébként is szerette a sportokat- szinte mindennap futott a házuk környékén. Mióta átköltözött a garzonba, egy közeli iskola sportudvarán tette ugyanezt, miközben a mobilján főleg Quimbyt és Mozartot hallgatott- illetve mostanában A tudatalatti tízparancsolatát is, amire továbbra sem nagyon tudott figyelni, viszont azt mondták neki, hogy így is hat. Ha átizzadt pólóban aztán hazabiciklizett, és beállt a zuhany alá, ami szemben volt a kistükörrel, egy kicsit szabálytalan, de egészében kellemes arc nézett vissza rá. Fiatalkorától szemüveget viselt, és a lányok, akik időről időre feltűntek az életében, általában arra kérték, hogy le ne vegye- jól állt neki. Ami a fent említett lányokat illeti, egyébként nem volt sok belőlük. Még gimnáziumban kezdett el járni első szerelmével, és ez kitartott az egyetem 2. évéig, amikor kölcsönösen belefáradtak a távkapcsolatba- a lány máshol tanult-, és egy kicsit az egészbe. Szinte azonnal-némi vigasztalásképpen- beleugrott egy kéznél levő és kellemes, de túlságosan csakkellemes viszonyba egy barátja húgával-elég bonyolultan kecmergett ki belőle, és utána sokáig inkább hálás volt, mintsem aggódott a függetlensége miatt. Amikor tanítani kezdett a helyi gimnáziumban, volt egy két magányos és reménykedő kolleganő- de Attilát sem az alkalom nem tette tolvajjá, sem vonzalom kezdeményezővé. Munka után gyakran találkozott a régi barátaival, akik hozzá hasonlóan még mindig otthon éltek – jóval túl a valamikori családalapítási kor határán-, és szabadidejükben ugyanazt csinálták, mint diákkorukban: filmeket néztek, beültek egy sörre, kondiba jártak. A családnemalapítási hajlandóság újfent szárba szökkenő férfihagyományát egyedül Endre, a legjobb barátja nem követte, aki elég fiatalon elvette gyerekkori szerelmét, és már volt egy tündér kisfia, szőke hajjal és szétálló fülekkel, amitől nemcsak az elfogultnak számító szülők, de Attila is elgyengült, valahányszor csak meglátta a csöppséget. Anyja hetente egyszer megjegyezte, hogy már nagyon is itt lenne az ideje, hogy ő is rászánja magát a családalapításra, ilyenkor Attila tréfásan megölelte Mészáros Juliannát, és azt mondta, hogy van neki családja így is.
Ami a munkáját illeti- Attila szeretett tanítani, fegyelmezési gondja nem adódott, mert sem pozíciót demonstrálni, sem haverkodni nem akart- és így meg tudta őrizni azt a kényes egyensúlyt, amelyben a diákok kedvelték és respektálták is. Az órái után nem ment le az iskola alagsorában lévő menzára ebédelni (Mészáros Julianna műanyagedényei!), de néha elidőzött a tanáriban beszélgetni Kuna Imre magyar-történelem szakos tanárral, akinek köszönhetően irodalmi tájékozottsága egyre bővült, és aki könyveket ajánlott és adott is neki kölcsön. Attila mély intellektuális vonzalmat érzett a nyugdíjas évei felé tartó kollégája iránt, aki fejcsóválva ügetett ki a szünetekben az iskola melletti kis térre elszívni a cigarettáját, és ő gyakran vele tartott, bár nem dohányzott. Imádta hallgatni, ahogy értelmezte a világot, miközben a nadrágtartóját időről időre felhúzta egy viharos mozdulattal, amitől az majdnem a hónaljáig szaladt – ilyenkor Kuna Imre erősen emlékeztetett egy burleszkfigurára a film hőskorából. Vékony, anakronisztikus alakja bőven adott alkalmat a diákoknak is a viccelődésre, és legtöbbször Kuna Imre velük nevetett, kivéve azt az egy alkalmat, amikor a kis Ford Fiestáját (gyártási év: 1991) a parkoló egyik végéből a másikba tolták április elsejei tréfaként. Amikor Kuna Imre nem találta a kocsiját, először is rántott egyet a nadrágtartóján, aztán pír futotta be az arcát az izgalomtól, és Attila, aki akkor is vele tartott, megszorította a vállát, és azt mondta:
– Nyugi. Ugyan kinek kellene az az autó?
Aztán eszükbe jutott, hogy április elseje van, és elég hamar ráleltek a kocsira. Kuna Imre arca elsötétült, és elnyomva a cigarettáját, olyan sietősen indult vissza az iskolába, hogy Attila minden igyekezete ellenére sem tudta beérni. Kuna Imre egyenesen az iskolarádió kis stúdiójába tartott, ahol kitépve a mikrofont a rádiós diák kezéből, szenvedélyes és keserű mondatokban kérte ki magának, hogy azt az egy komolyabb luxust, amit megengedhet – értsd: hogy kocsival jár iskolába -, ily módon veszélyeztessék. Egyébként már akkor megbánta, amiket mondott, amikor kilépett a stúdióból, de ezt csak Attilának árulta el még aznap, amikor az felugrott, hogy visszaadjon egy kölcsönkönyvet.
– Ezek a gyerekek – ingatta a fejét megnyugodva és mosolyogva. – Néha próbára teszik az ember türelmét. – Aztán rágyújtott, és megkérdezte Attilától, hogy tetszett neki a Házad lángra gyullad.
– Nagyon. Bár elég nyomasztó – felelte Attila, és Kuna Imre megjegyezte, hogy naná. Az élet – ahogy Virág elvtárs mondaná – nem habos torta, Amerikában sem. Böllt is ő nyomta a kezébe, s most – útban Szigetiékhez- Attila arra készült, hogy még felszalad hozzá visszaadni.
Kérdezhetnénk jogosan: miért volt olyan sürgős azzal a könyvvel épp akkor felszaladni – és meg is kérdezzük. A dolog úgy festett, hogy Attila komolyan gondolta, amit Endre barátjának mondott: karriert készült csinálni, de úgy, hogy ne forduljon ki önmagából. Most, hogy elindult azon az úton, amely – tervei szerint-a számára idegen klímájú magasságokba vezetett, feltétlenül „tankolni” akart az ő igazi közegéből, hogy tudatosítsa magában: nem elhagyja azt, csupán időről időre átlép a természetének való világ árnyas lombjai alól egy olyan emelkedőre, amelynek napégette szikláin kapaszkodva bármikor visszaléphet egy kis időre az ismerős lombok árnyéka alá – na, nem feladni, de pihenni, erőt gyűjteni, önmagával találkozni.
Ahogy baktatott fel a lépcsőházban Kuna Imréék második emeleti lakásához, még azt is eltervezte, hogy mit fog mondani A hölgy csoportképpel című regényről, ami várakozáson felül magával ragadta. De Kuna Imre nem volt otthon, és ezt Attila -ha nem is tartotta rossz jelnek, de – rossz néven vette a sorstól, amely mintha azt akarta volna jelezni neki imígyen: nem olyan egyszerű ám engem csak úgy a kezedbe venned… A ház előtt némi feszült csalódással még felpillantott Kuna Imréék erkélyére – próbálta meglátni legalább azt a kisasztalt, ami mellett hűvös nyári estéken néha elbeszélgettek. Mintha látni vélte volna a sziluettjét, hát beleakasztotta a tekintetét, megjegyezte magának, a Böll-könyvet pedig visszacsúsztatta a hátizsákjába. Aztán az órájára nézett.
Még volt háromnegyed órája – ebből felet el kellett ütnie valamivel. Kézenfekvőnek tűnt, hogy biciklijét egy korláthoz zárva bemegy a közeli bevásárlóközpontba nézelődni, ténferegni. Éppen nagy leárazások voltak, váratlanul elkapta a vásárlási izgalom, és mire észbe kapott, már látszott, hogy mégis el fog késni, ha csak nem teker őrült tempóban. Tehát választhatott, milyen személyes vonását árulja el Szigetiéknek: azt, hogy hajlamos a késésre, vagy azt, hogy tud ám izzadni – és ő az előbbit választotta.
És jól tette, mert amikor 7 perccel 6 óra után leszállt a biciklijéről, azt látta, hogy a sarkon befordul egy szürke autó, majd lefékez a ház előtt. Szigeti Csaba szállt ki belőle (sietség nélkül, ahogy ezt Attila magában feszülten konstatálta), és így szólt:
– Na, egyszerre érkeztünk?
Ez a baráti többes szám sehogy sem tetszett Attilának, arca meg se rezdült, rántott egyet a hátizsákján, és megkérdezte, hol rakhatná le a kerékpárját. A kapu valami – nyilván távirányításos – kütyü segítségével, amit Szigeti a ház felé közeledve még az autójából működésbe hozott, már széttárta kovácsoltvas karjait, s Szigeti, mielőtt behajtott volna a kocsijával a belső garázsba, betessékelte a kertbe Attilát, és egy hűvös sarkot ajánlott „parkolásra”.
A „parkolás” szót szelíd és csöppet sem lenéző iróniával ejtette ki, de Attila az összemosolygás bizalmasságát ez esetben is elkerülte, bár már rándulni készültek iróniát nagyon is kedvelő arcizmai. Szigeti ily módon másodszor érezte azt, hogy „Elég feszes gyerek ez a kis Sárközi”, és azt mondta:
– Na, akkor én is gyorsan beállok.
Attila közben óvatosan körbepásztázta a kertet és a teraszt, melyek méreteiket tekintve messze elmaradtak Attila prekoncepciójától- praktikusak és kellemesek voltak, de nem feltételezték sem kertész, sem bejárónő feltétlen alkalmazását. Sok ideje ugyan nem volt a részletekben elmélyedni, mert Szigeti már kászálódott is ki a kocsijából, és Attila pásztázó tekintetét félreértve azt mondta:
– Jó ez a kis kert, de azért – amint látja – eléggé ki van centizve a hely a beállásnál. Én már megszoktam, de a feleségem… – és mosolyogva az égre nézett. Az „Ezek a nők és az ő vezetésük”-jellegű férfiösszemosolygást Attila az előbbi iróniánál jóval sikeresebben és ösztönösebben utasította el, mert egyrészt ő sem vezetett valami túl jól, másrészt azonnali rokonszenv támadt benne az asszony iránt, aki nem tud jól beállni, és akinek ebbeli hiányosságát a férje az első találkozásnál fontosnak tartja megemlíteni egy idegennek. „Egyébként meg…ő hol van … és a gyerekek?” – gondolta még hozzá, és Szigeti – mintha olvasott volna a gondolataiban, – az ajtót nyitva azt mondta:
– Úgy volt, hogy itthon lesznek a gyerekek is, meg a nejem – hogy megismerjék…de valami óvodás kirándulás van… épp értük ment a feleségem. Lehet, hogy még hazaérnek, mielőtt… „Mielőtt elmegy…” – fejezte be magában Attila, és ki tudja, mért, egy kicsit megsértődött. Így lépte át a ház küszöbét, amelyről elrugaszkodva beleugrani szándékozott a társadalmi helyezkedés jéghideg, zavaros vizébe.

Folytatjuk