Ami a nappalit illeti – sem hideg, sem zavaros nem volt – meleg tónusú falak, sok virág, bármelyik bútoráruházban megvásárolható ülőgarnitúra, plazmatévé – de például sehol a kandalló. Az üvegasztal alatt egy kockás fülű nyúl, amit Szigeti fejcsóválva vett fel, és közben felsóhajtott:
– Hajaj, Andika itt felejtette Nyuszót… Ebből botrány lesz…
És Attila – először ottléte során -, elmosolyodott.
– Foglaljon helyet – mondta aztán Szigeti, miközben Nyuszót kihalászta az asztal alól,- rögtön jövök, csak megmosom a kezem… meg felkapok valami emberit… Igazán kitalálhatnának valamit az öltöny helyett a Városházán… – tette hozzá, és ahogy levette magáról a zakóját, Attila látta, hogy az inge szinte hozzáragad a hátához. Meleg nap volt. „Mi a bánat! – gondolta ellenségesen. „Nem működik a Városházán a légkondi?” A házban mindenesetre működött, érezte hűvös áramlatait. A nappaliban, szemben vele egy könyvszekrény is állt – végigpásztázta a tekintetével. Sok divatos, szép kiadású könyv sorakozott rajta, elég sok ezoterikus, lélekelemző, meg neki valók is – színes kiadásban ott sorakoztak a világirodalom klasszikusai. Szülei pontosan ugyanezt a sorozatot vették meg vagy harminc-negyven évvel ezelőtt, hogy aztán sose üssék fel a könyveket, és rá várjon ez a feladat, amikor felnőtt annyira, hogy – apja nem kis bánatára – felfedezze ennek a semmihez sem fogható gyönyörűségét. Nyilván itt is szülői örökség vagy a férj, vagy a feleség részéről – gondolta, és nehezen tartotta vissza magát, hogy odamenve közelebbről ne nézze meg a címeket. De már hallotta Szigeti lépteit, aki az ajtón benézve – farmerben és pólóban – az iránt érdeklődött, hozhat–e egy kávét. Attila nem kért, és Szigeti leült melléje.
– Na – mondta -, akkor térjünk az üzletre, nem igaz? – és már megint mosolyogott. Attilát kezdte fárasztani, hogy láthatólag itt valami okból mindig össze kell mosolyogni. Hátradőlt a fotelben, és úgy hallgatta, ahogy Szigeti kifejti, miért is kéne az ötéves Andikának és Gáborkának elkezdenie angolt tanulni.
– Legalább heti két alkalomra gondoltam – mondta aztán, és Attila figyelmét nem kerülte el, hogy a hang rendelkezett, és nem kérdezett. Ezt nem hagyhatta annyiban.
– Az nem nagyon fog menni…Eléggé be vagyok táblázva – jegyezte meg.
Szigeti arcán átsuhant valami, ami leginkább a bosszúsághoz hasonlított, ahhoz a fajtához, amit az ember akkor érez, amikor nem várt és jelentéktelen akadály egy pillanatra (de csakis egy pillanatra) megakasztja a szokott lendületet.
– Próbáljunk már kitalálni valamit – mondta aztán annak az embernek a hangján, aki nem szokta meg, hogy alkudoznia kell. Ezt egyébként igazán Attila sem akarta, emellett eszébe jutott, hogy mért is jött ide. Ha több alkalma van ezzel a világgal érintkezni, annál jobb. Éppenséggel a pénz sem jön rosszul. Felsóhajtott.
– Hát… nem is tudom… Hétköznap biztos nem érek rá, csak egyszer… esetleg hétvégén még…
Ennél több engedményre – ezt eldöntötte – nem hajlandó. Amúgy sem árt megnézni ezt a férfit akkor, amikor nem kell felvennie az öltönyét, és beülnie a Városháza tágas irodájába. Bár kétséges, bír-e privát életet élni bármikor is, mert miközben beszéltek, már kétszer nyomta ki felcsörrenő mobilját. Éppen válaszolni készült Attilának, amikor harmadszor is megszólalt a telefonja, és a kijelzőn lévő név erőteljesebben hatott, mint az előző kettő, mert elnézést kérve kiszaladt, „hogy elintézzen egy fontos hívást”. Az ajtó előtt bonyolította le, így gyakorlatilag Attila tisztán hallotta Szigeti kicsit megvékonyodó, készséges „Perszé”-it és „ Mindenképpen”-jeit. Amikor visszatért, fejcsóválva így szólt:
– Bocsánat…. Az embernek még otthon sincs nyugta…Most már lenémítom – tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha ehhez az ő helyzetében férfias elszántságra és bátorságra lenne szükség. Újra lehuppant a fotelbe, és gondterhelt arcán látszott, hogy még mindig az előbbi telefont pörgeti az agya, miközben próbál visszatalálni a megkezdett beszélgetéshez.
– Szóval, egy óra hétköznap, egy a hét végén… szerintem jó lesz. Néha ugyan elutazunk, – de inkább csak én… meg hát majd rugalmasan alakítjuk adott esetben, nem igaz?… És az óradíj mennyi lesz?
Attila nem tartozott azok közé, akik ebben igazán jók voltak – valahogy mindig feszengve beszélt az anyagiakról, és mindig úgy érezte, hogy a jövőbeni tanítvány sokallni fogja a kimondott összeget, habár valójában nagyon is középáras óradíjai voltak. Elhatározta, hogy most sem kér többet, még akkor sem, ha Szigeti valamilyen módon azt sugallná, hogy „mondj nyugodtan bármennyit, nem számít”. De ilyenről nem volt szó, igaz, az ellenkezőjéről sem. Attila végül úgy döntött, a szokásosnál mégis egy kicsivel magasabb összeget mond, és Szigeti rezzenéstelen arcából mintha azt olvasta volna ki, hogy meglepődött – csak azt nem tudta eldönteni, milyen értelemben. De ez csak egy pillanatnyi, furcsa dermedtség volt, amely egyébiránt – meglehet – az alkudott összegek kimondásának törvényszerű utórezgése, aztán Szigeti bólintott:
– Korrekt – és Attila gyomra összeugrott ettől az utálatos, steril szótól. De legalább túl voltak rajta.
– Valami könyvet vásároljunk? – kérdezte aztán Szigeti, aki láthatólag maga is egy kicsit megkönnyebbült.
– Igen. El is hoztam, megmutatom – és Attila elkezdte kizippzárazni a hátizsákját, hogy elővegye azt a gyerekeknek szánt angolkönyvet, amit előző nap kölcsönzött ki a megyei könyvtárból, és ami színes, kedves, játékos és – szerinte – felesleges volt. Viszont drága. De ez már legyen a más gondja. Szigeti felállt, hogy tollat meg papírt hozzon, és lejegyezze a szerzőt. címet, Az ajtóban beleütközött az éppen beszáguldó Andikába.
– Apa, képzeld, nincs meg Nyuszó! – kiáltotta a kislány, aztán a kanapén meglátva a plüssnyuszit, odaszaladt, és boldogan felkapta.
– Ne rohanj már, szélvészkisasszony! – mosolyodott el az apja, felkapta a karjába Nyuszóstól, és azt mondta: – És köszönni ki fog? Vendégünk van, nem látod? Ez a bácsi fog téged angolra tanítani.
A kislány azonnal elfogódottá vált, és haját csavargatva, leplezetlen érdeklődéssel végigmérte Attilát. Attila pontosan tudta, hogy a gyerekek milyen őszinte nyíltsággal tudnak „megbámulni” valakit, most mégis ideges lett – és úgy érezte, a kivételezett helyzetű gyerek kivételezett helyzete magasából vizslatja őt. Kicsit kényszeredetten rámosolygott, és azt mondta:
– Hello! Attila vagyok.
– Hello – lehelte a kislány, és befúrta a fejét apja nyakába, aki felnevetett.
– Andika – nem vagy te ilyen szégyenlős… Na szaladj, mondd anyunak, hogy ők is jöjjenek be egy percre, épp azt a szép könyvet nézzük, amiből tanulni fogtok.
Andika, akit közben letett az apja, vékony kis hangján azt cincogta.
– Apa, anya kéri, hogy állj be.
– Ahogy mondtam – mosolygott Attilára Szigeti a karjait széttárva – … nem egyszerű – és nem lehetett eldönteni, hogy a kocsibejárat kicentizett méreteire, a feleségére, vagy saját ezzel kapcsolatos férji kötelességeire gondol-e.
– Mindjárt itt vagyunk- tette még hozzá, és azzal Andikával a nyomában eltűnt.
Attila azon tűnődött, van-e nála papír és toll – gondolta, leírja addig ő a könyv címét és szerzőjét. Elég nagy káosz uralkodott a hátizsákjában, és épp abban a pillanatban lépett be Szigeti a feleségével meg a kisfiával, amikor sikeresen kiborult félig a tartalma a padlóra -közte a keresett toll és a Böll-könyv is.
– Bocsánat, csak tollat kerestem…Mindjárt összeszedem… – mosolyodott el zavartan, behányta a zsákba a dolgait, és felállt, hogy bemutatkozzon. Hitvány egy indítás volt egy karrierre éhes fiatalembertől, annyi szent – elképzelte, ahogy Szigetiné megpillantotta őt, amint épp a hátizsákjába teszi a biciklilámpát, papírzsebkendőt, könyvet…. Ezt elszúrta. Azzal próbált kompenzálni, hogy alig viszonozta az asszony mosolyát, amelyben büszkeségtől beteg szíve inkább megmosolygást látott, mint kedvességet – habár csupán az utóbbi volt benne. Szigetiné figyelmét nem kerülte el a fiatal férfi gőgös zavara, s amikor Attila arcába nézett – félénk és empatikus természet lévén -, egyszerre bántódott és hatódott meg annak szenvedélyes tartózkodásától.
– Nagyon örülök – szólalt aztán meg, majd a térdébe kapaszkodó kisfiút előrehúzta, lehajolt és azt mondta neki:
– Kincsem, ő az a bácsi, akiről apu beszélt… Na, ne bújj már el…
Attila lenézett a kisfiúra, aki kisnadrágban, pólóban és egy macis hátizsákkal a vállán állt, egyik kezével továbbra is anyja térdét karolva. Vadul cumizott, rettentően hasonlított az anyjára, és ellentétben Andikával, nem mert ránézni, amitől Attilában viharos rokonszenv támadt. Hirtelen ötlettől vezérelve melléje guggolt, és odanyújtotta a kezét, amúgy felnőttesen, mint férfi a férfinak:
– Szia. Én Attila vagyok. Te pedig Gáborka, igaz?
A kisfiú kilesett anyja térde mögül, és alig észrevehetően bólintott. Aztán szép lassan odaadta a kezét is – nyirkos, párnás kis gyermektenyér volt, érintése megnyugtatta és – ki tudja, mért- reménnyel töltötte el Attilát.
– Megnézed a könyvet? – kérdezte aztán a kisfiút. Andika eltűnt valamerre.
Miközben a gyerek lapozni kezdte a könyvet édesanyja lelkes „jaj de szép!”jeitől kísérve, Attila szemügyre vette az asszonyt. Fiatalabbnak látszott a férjénél. Festett szőke haját összefogta, smink nem volt rajta, de erős rúzst használt, amitől fehér bőre csak még fehérebbnek tűnt. Ékszereket nem viselt – egy nyakláncot kivéve -, és édes parfüm illata lengte be. Az egyik lapnál a kisfiú boldogan felrikkantott: „Bojóc!”, megerősítést várva Attilára nézett, aki melegen rámosolygott. Szigetiné pont ekkor nézett rá, és nagyon szépnek látta ezt a fiatal férfit, akinek az arca szinte rögtön visszazárt. Az asszonyt furcsa félszegség fogta el. Szigeti közben felírta a könyv címét, s Attila elérkezettnek látta az időt, hogy elmenjen. Már csak az első óra időpontjában kellett megegyezniük.
-Igen… akkor ez a szerda este jó lesz? – kérdezte Szigeti.
– Jobb lenne délután.
– Ildi… – szólt oda Szigeti a feleségének, és Attilának olyan érzése volt, hogy hasonlóan szólhat a beosztottjainak is, – mikor is hozhatod el leghamarabb a gyerekeket az oviból?
– 3, fél 4.
– Igen… akkor a négy órához mit szól?
Attila úgy döntött, mindig nem kell bonyolultnak lenni.
-Jó lesz… Akkor én most… – és felállt.
– Nem inna valamit? – kérdezte hirtelen az asszony.
-Nem, köszönöm – hárította el Attila, és ez alkalommal megtoldotta egy mosollyal is.
Szigeti a kapuban még azt mondta:
-Nos, valószínűleg szerdán csak a feleségem lesz itthon, de hétvégén majd találkozunk. …Lámpája van? – Már sötétedett. Attila a fejét rázta, bár volt neki – csakhogy a hátizsákja alján. Márpedig zsákban kotorászni Szigeti előtt elég volt egyszer.
Meleg, kora őszi este volt- parlagfű fullasztó illatát sodorta az arcába a langyos szél, ahogy hazafele tartott a biciklijével. Szinte rögtön tüsszögni kezdett- meg kellett állnia, hogy kifújja az orrát – s ha már így esett, a lámpákat is elővette. Egy közeli ház kerítése mögött kis, fekete-fehér kutya bukkant fel, heves farkcsóválással és ugatással üdvözölte, lelkes kis pofáját a kerítés rácsai közé fúrva. Attilát hirtelen csüggedés fogta el, kedve lett volna odamenni hozzá, megcirógatni és megvitatni vele az „élet dolgait”.” Hosszú idő óta először gondolt arra, hogy talán nem jó ez így – mármint, hogy egyedül él. Semmi kedve nem volt az üres, némán hallgató lakásra hazamenni. Eldöntötte, hogy beugrik a szüleihez – pontosabban az anyjához- apja ilyenkor már aludt. Aztán mégsem tette – ahogy az elegáns kertvárosból a központ felé haladt, valahogy sikerült „megérkeznie”, mielőtt hazaért volna, s elmúlt a szorongató magányérzete. Szinte már vágyott is rá, hogy maga mögött becsukva az ajtót „privát” elgondolkozhasson a mai estén, s így is tett, mihelyst ledobta magáról a hátizsákot, és elterült az ágyán. „Nem lesz könnyű” – állapította meg először is tárgyilagosan, miközben sikertelenül próbált erőt venni magán, s vadul vakarni kezdte csorgó, viszkető szemeit, melyek előtt megképzett, ahogy éppen hátizsákja tartalmát rámolta Szigetiék belépésekor. Felgyorsult lélegzettel felült az ágyban – és elpirult a bosszúságtól. Legelőször is ezt kell kompenzálni – döntötte el. Igen: mindenekelőtt tisztázza ezzel az asszonnyal, hogy ő alapvetően az emberiségnek nem abba a táborába tartozik, akik hátizsákban kotorásznak, miközben a másik rész beáll a garázsba…Aztán eszébe jutott, hogy nem fogadta el az asszony kínálását, s majdnem, hogy gyerekes örömmel színezte ki az elképzelt jelenetet, amelyben a szerdai óra előtt (vagy közben vagy után) is hasonlóan fog cselekedni, ha az asszony udvariassági gesztust gyakorolna. Mert fog – ebben biztos volt. Ezen a ponton egészen megnyugodott, s az allergiája is hasonló nyugvópontra ért. Kiment a fürdőszobába megmosni a szemét, és vett egy zuhanyt. A hajába száradt pollenek mellett lecsorgott róla ennek a találkozásnak a nyomasztó emléke is, és szinte elfeledkezett róla. Úgy döntött, már nem olvas,lekapcsolta a villanyt, az ablakhoz ment, kitárta egy percre. Szikrázó csillagok remegtek az őszi égen. „Ostobaság!” – mosolyodott el, nézte egy darabig ezt a gyönyörűséget, aztán rácsukta az ablakot. Nem tehetett mást- parlagfűszezon volt.

Folytatjuk