Bartis Gyurihoz

Tépik az arcát az unokák,
föl-le, jobbra-balra,
hátha kisimulna rajta a toka,
a kisebb-nagyobb hurka,
a ránc,
hátha eltűnne a sok sorsjel róla,
tükrön legyek piszka.

Piszkál az ördög, csak rajta, rajta,
hamisítsanak az unokák,
tudatlanok még és bizakodóak,
az arc, akár a szem s a sok
láthatatlan, lázongó belső szerv,
s még a hang is becsaphat,
idővel füstös lesz az is,
s ez minden fogyasztón áthatol,
ameddig van étek s oxigén,

ameddig egyszercsak felkacagsz,
régi ismerős mellett elhaladsz,
árnyékod mögéd kerül s kiderül,
nem állt meg az óra,
számolatlanul fogyott
áramtartaléka.

S szólsz magadhoz árnyék-ruhába bújva,
tán ő lehet, ki mellett elhaladtál,
a réglátott barát, s megállsz
két lépéssel odább, majd visszafordulsz,
ő is ezt teszi, a régi cimbora,
te vagy az? nicsak!
és felfedezzük egymás időarénájában
a sebesült, öreg matadort.

2021. április 8.