Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (5) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején
Kedd estig nem is nagyon gondolt újra Szigetiékre, akkor viszont maga számára is meglepően hosszasan és feszülten kezdte tervezni, hogyan is legyen a másnap délután. Biciklivel megy – nem vitás, de a hátizsákját ez egyszer otthon hagyja. A költözést követően még eléggé kaotikus szekrénye mélyéből előhalászott egy oldaltáskát, ami – úgy vélte – inkább „ezt is szoktam hordani”, mint „készültem rátok”-szerű, és alkalmas lesz elmosni a hátizsák balkáni benyomását. Gondja volt a ruhájára is: többször belegrimaszolt az ütvefúróval előző héten rögzített előszobai tükörbe, és megvolt a véleménye arról a fiatal férfiról, aki vagy egy félóráig nézegette magát, hogy végül a laza hosszú ujjú póló után egy semleges, sötétkék ingnél maradjon. A farmerjét nem cserélte le a ritkán hordott Gas nadrágra, amit egy leárazás alkalmával vett – még úgy is méregdrágán -, mert nem akarta túlöltözni ezt az első alkalmat… Indulás előtt vetett magára még egy pillantást, amolyan objektívnek szántat – és úgy találta: rendben van. Ha majd kék ingjében felpillant az asztal mellől, ahol a két kicsit tanítja – tök feleslegesen -, a „köszönöm nem kérek semmit” – mondat független semlegessége harmonizálni fog a külsejével.
De erre a mondatra jóval többet kellett várni, mint azt Attila gondolta volna. A helyzet az volt, hogy Szigetiné helyett egy fiatal lány fogadta – a babyszitter. Közlékeny volt, láthatóan Attila sármjára is fogékony. Így percek alatt kiderült, hogy Ildike a fodrásznál van- „mint minden szerdán…” tette hozzá a lány, Kinga, ki tudja miért, szinte megvetően, és őt kérte meg, hogy várja és fogadja az angoltanárt. A gyerekeket mindjárt behívja a tévé elől, bár valószínűleg ezzel nem lesz náluk túl népszerű. Várakozóan nézett Attilára, de nem kapott a „tudod, hogy van ez” szerű hanghordozására egy apró bólintást sem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ebben semmi tudatos elhatárolódás nem volt Attila részéről, csupán túlságosan el volt foglalva azzal, hogy elnyomja a kitörni vágyó „én barom!” mondatot.
Halálra volt sértődve… A készülődésbe fektetett energia az asszony jelenléte híján értelmét vesztette, és tökéletesen kitetszett nem csupán az értelmetlensége, hanem a nevetségessége is. „Mégiscsak pólóban kellett volna jönnöm” – villant az agyába, ahogy a gallérrészt meglazítva elhelyezkedett a nappali asztalánál, és várta a gyerekeket. Aztán amikor megjelentek, a benne kavargó indulatos csalódást rögtön felülírta a jelenlétükből áradó gyógyító tisztaság. A két gyermek meg volt szeppenve – az első alkalommal még bátrabbnak tűnő Andika is -, és rajongó szemmel néztek a bácsira, aki a „maci” szót tudja azon a nyelven, amin a Cartoon Network rajzfigurái beszélnek… Atillát, a sértett „házitanítót” félrelökte a született pedagógus és a rabul ejtett felnőtt. Először is megkérdezte, mit néztek a tévében. A két kicsi szorongása lassan oldódni kezdett, ahogy óvatoskodva, majd fellelkesülve részletezték Tom és Jerry kalandjait. Rögtön kitetszett újra a testvérek közötti különbség, mert míg Andika teljesen beleveszett a mesélésbe, a kisfiú ökölbe szorított kézzel figyelt, s csak nagy néha, amolyan hirtelenbátran szúrt közbe egy „és akkor összetörtek a poharak” vagy „és kék volt a búb a fején”-szerű mondatot. Aztán Attila megkérdezte, tudják-e, hogy van a cica és az egér angolul. A cicát Andika tudta, aztán együtt megtanulták az egeret is, és szép lassan kinyílt a könyv, majd kinyílt a két gyerek értelme is… Ami Attilát illeti- tökéletesen megszűnt számára a külvilág, az a „földiekkel játszó” is, ami az imént olyan egyértelműen megszégyenítette. Néha azért az órájára pillantott, de ennél tovább nem engedte a két gyermek odaadása, hogy kilásson a jelenbe – így ez csak akkor történt meg, amikor Szigetiné óvatosan benyitott.
A fodrász – állapítsuk meg elfogulatlanság nélkül, habár szolidárisak vagyunk Attila mellőzöttség-érzésével – jó munkát végzett. Az asszony haja most nem volt összefogva, mint első alkalommal, hanem kibontva hullott a vállára, Ez a frizura kevésbé emelte ki arcának sajátos félénkséget – valahogy így „korszerűbb”-nek tűnt,– és Attilának nem tetszett annyira. Ez kapóra jött, mert nem kellett különösebben megerőltetnie magát ahhoz, hogy elfoglalt és közömbös tekintettel nézzen rá. Szigetiné ettől a tekintettől rögtön elvesztette a biztonságérzetét, és – frissen beszárított, vállig érő haj ide-vagy oda- egészen korszerűtlenül elpirult.
– Csak azt akarom kérdezni, hogy… minden rendben? Kér esetleg egy kávét?
Hát itt volt a pillanat – de Attila semmit nem érzett, csak enyhe bosszúságot, hogy félbeszakították az órát. Ezenkívül nem kerülte el a figyelmét az asszony pirulása, amitől annak mintha minden látszat ellenére mégiscsak fel lett volna kötve a haja. Ezt az egész „tartom magam” fogadalmat baromira unta. De ilyenkor már tényleg nem kávézott.
– Nem, köszönöm – mondta hát, – és nem akart barátságtalan lenni. Nem is volt az. Csak éppen barátságos sem – és az asszonynak ez valamiért nagyon rosszul esett.
– Értem, hát akkor csak… – .de mielőtt becsukta volna az ajtót, Andika felkiáltott:
– Anya, tudod, hogy van az egér angolul?
Szigetiné, aki odaadó anya volt, normálesetben visszalép, és feltétlenül megérdeklődi. De most csak megrázta a fejét, feszülten rávillantotta szép, hamis mosolyát a kislányra, és behúzta maga mögött az ajtót. Kint szinte beleütközött Kingába, aki éppen menni készült. Azon kapta magát, hogy alig figyel arra, mit mond a lány, s idő kellett, amíg felocsúdott annyira, hogy ráébredjen, Kinga egyrészt a pénzt várja, másrészt azt, hogy megbeszéljék, mikor jöjjön legközelebb. Majdnem ingerülten nyúlt a pénztárcájáért.
A lány végre elment, ő meg mégiscsak feltett egy kávét-magának. Nem értette, mért lett ilyen lehangolt, de miközben várta, hogy megfőjön a kávé, eszébe jutott, hogy a férje sosem hozza be neki az ágyba reggel, bár ő ébred elsőnek. Persze nem is kéri rá – de ez most valahogy nem számított. Muszáj volt valakire neheztelnie, ha már magára nem akart. De azért azt sem nagyon odázhatta el, és a kávét kortyolgatva arra gondolt, nem kellett volna-legalább első alkalommal- elmennie, amikor az angoltanár idejött. Ez a babyszitteres fogadás olyan úritempó volt, és nem is túl elegáns. Korrigálni meg nem lesz könnyű, az látható. És akkor arra még nem is gondol, hogy be kéne állnia a kocsival, mert Csaba – Szigeti – pofákat fog vágni, ha megjön, és ő istenbizony sikít egyet, ha újra megkérdezi tőle, hogy hány éve is van jogosítványa. Ránézett az órára, és úgy döntött, ezzel még ráér foglalkozni. Viszont az angolnak mindjárt vége. Odakészítette az asztalra a tárcáját, és már előre utálta a helyzetet, ahogy odaadja a pénzt ennek a távolságtartó férfinak.
Aztán nyílt az ajtó, beszaladtak a gyerekek, egymás szavába vágva, felszabadultan mesélni kezdtek, és Gáborka rögtön beletelepedett az ölébe. Jó szagú kis teste melegében az asszony hirtelen megkönnyebbült és természetes lett.
– Nagyon elfárasztották? – kérdezte a nyomukban megjelenő Attilát, aki épp magára húzta a dzsekijét. Az nézte az asszonyt, ölében az ujját a szájába kapó, haját csavargató félénk kisfiúval, aki annyira hasonlított félénk arcú anyjához- és megdobbant a szíve.
– Nem- rázta a fejét mosolyogva- ügyesek… Szerintem minden rendben lesz… Akkor én…
– Ja persze – sóhajtott az asszony, lefejtette magáról a csimpaszkodó kisfiút, és a csészéje mellé készített pénztárca felé nyúlt. „Szóval már odakészítetted, hogy kifizess” – gondolta Attila, az előbbi villanásnyi gyengédség kihunyt, arca újra megkeményedett. Nem csodálkozott volna, ha Szigetiné közli, hogy csak nagypénze van, és megkérdi, tud-e visszaadni. Az „ilyenek” általában feltételezik azt, hogy mások is tele tárcával szaladgálnak. De tévedett. Az asszonynak volt gondja arra, hogy a nagypénzét – ebben az esetben egy tízezrest – a fodrászat előtt felváltsa. A sietség, ahogy az asszony adta, s ahogy Attila elrakta az óradíjat, olyannyira egy tőről fakadt, hogy hirtelen valami furcsa cinkosságot éreztek mindketten. Attila arca újra megenyhült.
– Akkor megyek is…-
Majd a gyerekekhez fordulva: – Szombaton folytatjuk. Sziasztok.
– Kikísérem – mozdult az asszony is -, kinyitom a kaput. Úgy is be kell állnom… – tette hozzá, és egy privát, gondterhelt sóhajjal megtoldotta ezt az utóbbi mondatot. Attilának a nyelve hegyén volt, hogy mond valami kedveset, ironikusat ezzel kapcsolatban, valami olyasmit, amiből nyilvánvaló, hogy férfi létére melyik oldalt is érti meg igazán. De aztán nem tette- mi köze hozzá. Csak ne higgye ez az elkényeztetett asszony, hogy dörgölőzni akar. Ha itt egyszer valaki dörgölőzni fog, az nem ő lesz… Aztán meg… van annál nagyobb probléma is, minthogy valaki a család ikszedik autójával nehezen manőverezik. Például az ő anyjának nincsenek ilyen gondjai… Elindult a biciklije felé.
Folytatjuk