Ahogy a nyitott kapun tolta ki, a szemben lévő kapu is kinyílt, és egy sportruhát viselő középkorú nő nézett ki rajta leplezetlen kíváncsisággal., odakiáltva Szigetinének.
– Szia, Ildikém! Megyek egy kicsit nordic walkingozni. Nem jössz? – Aztán csak állt ott, nyilvánvalóan azt próbálva kitalálni, ki lehet ez a fiatal férfi, és mit keresett „Ildikénél”. A hanghordozásában megbúvó erőszakossággal szemben Szigetiné érezhetően tehetetlen volt, és szinte magyarázkodva felelte:
– Most nem lehet… egyedül vagyok a gyerekekkel, épp angolórájuk volt…
Mielőtt a biciklijével kifordult volna az utcáról, Attila még hallotta, amint a szomszédasszony odakiált Ildikének, hogy nordicwalking után majd beugrik, és Szigetiné kedvetlenül azt válaszolja: „Jó, persze”.
Erősítsük meg Attila benyomásának igazságértékét. Szigetiné valóban kedvetlenül válaszolt. De jóval több dolog kavargott ebben a passzív rosszkedvben, mint az a tény, hogy van egy nő, aki a jószomszédi viszony ápolásának ürügyén beül felszívni a családi intimitások és hírek száraz kis morzsáit telhetetlen, nyakláncoktól fénylő, plasztikázott bögyébe. A számos egyéb okot most nem választjuk szét és analizáljuk egyenként – legyen elég annyi, hogy Szigetiné ÁLTALÁBAN sem volt túl elégedett asszony. Hogy sokan ezt feltételezték róla, az persze nem kérdés, na de ki lát bele a lélek mély kútjába, amit a rutinok olyan hermetikusan letakarnak? Még ő se nagyon – és az igazság hirtelen felfénylő ritka pillanataiban maga is meglepődött, hogy valójában elég hiábavalónak látja az életét. A pillanat, amikor becsukta a kaput, és visszasétált a házba a gyerekekhez, ezek közé tartozott. Mire bement, Andika már bekapcsolta a TV-t, és Gáborkával együtt áhítatosan nézték. Az asszony elnézte kislánya elégedett kis arcát, és azt gondolta: jó neki. Tudta, le kéne őket szoktatni erről az állandó tévézésről, de most nem volt ereje következetesnek lenni. Amúgy is megvolt már délutánra az „értelmes tevékenység” projekt az angolórával. Aki itt most nem talál ilyet, az nem a két gyerek. Kifordult a szobából, és a halványuló, de még így is erős őszies napsütésben kiült a teraszra újságot olvasni. Elviekben kellemes jelenet – de az újság hamar az ölében landolt, és szép, szomorú szemei beleakadtak a messzeségbe.

Így nézzük most meg mi is őt… Ha elég kitartóan követjük a messzeségben, meglátjuk majd a szüleit – építészbálba készülődnek. Elegánsak és decensek, mint mindig, s egyetlen gyermekük, Ildike, aki azért született, mert hát annak is meg kell lennie egy házasságban, rajongva nézi kissé hízásnak indult, ám ettől csöppet sem bánkódó anyját a testén feszülő fekete selyemruhában – s még ennél is nagyobb rajongással magas, szmokingos apját, aki éppen hátrasimítja szép, hullámos, ősz haját. Divatos építészek mindketten, akiket az isten kétségtelenül egymásnak teremtett – egymásnak, és senki másnak. A kislány gyakran hallotta az osztálytársaitól, hogy otthon a szülők balhéztak, másik szobába hurcolkodtak át az éjszaka közepén a paplannal, aztán elváltak. Neki meg mindenki azt mondta, milyen szerencsés – ilyen ritka boldog párt, mint az ő szülei… Ilyenkor nem szólt egy szót sem, csak arra az átugorhatatlan kerítésre gondolt, ami ennek az egymást megtaláló két embernek a kizárólagos szerelmét körbe-, őt pedig kizárta. Anyja esténként fájós lábát apja ölébe rakta, az masszírozta, közben vég nélkül, élvezettel beszélgettek – és ügyeltek arra, hogy elég halkan tegyék ezt ahhoz, hogy kislányukat ne zavarják. Ildike néha kísérletet tett arra, hogy közbeszóljon, ő is részt kapjon ebben a összeszokott, bársonyos ringásban, s a mindig egymásra hangolt duettben megkapja a maga szólamát. De hát azt a zeneművet csak két szólamra írták…
Nem, azt ne állítsuk, hogy az iskolázott, jól szituált anya és apa szülői kötelességét túlboldogságuktól elfoglaltan elhanyagolta volna – már ha a szülői kötelességen olyan dolgokat értünk, mint külön-matektanárt keresni (és fizetni), elmenni kocsival az esti edzés után a gyerekért, szülői fogadódélutánokon a hirtelen leromlott történelemjegyről érdeklődni, süteményt bevinni az érettségi büfébe, és számontartani, mikor kell menni fogszabályozásra. Ezen a téren Ildikének nem volt oka panaszra, és hogy mégsem volt túl elégedett gyermek, azt a szülők nem tudták volna mivel magyarázni, ha kilátnak úgy egymás takarásából, hogy ezt egyáltalán észreveszik. De hát nem láttak – észre is csak Szigeti Csaba vette, aki két évvel a lány felett tanult ugyanabban a gimnáziumban, és együtt jártak filmszakkörre.
Szigeti Csaba azzal a súlyos tévhittel érkezett a gimnáziumba, hogy kimagasló képességekkel rendelkezik – ezt a meggyőződést édesanyja szökkentette szárba kissé bizonytalan kamaszlelkében, aki egyedül nevelte a fiát, és minden korán elhalt ambíciójáért Csabában próbált jóvátételt találni. A tényt, hogy Csaba jegyei nem igazolták azt, hogy magányos és sikertelen életének értelmét majd fia különleges életútja fogja megmutatni, az asszony úgy fogadta, mint a nagy lelkeknek kijáró, természetes meg nem értettséget – s lázasan várta/remélte/hitte azt az alkalmat, amelyben majd megmutatkozhat az abszolút igazság – azaz Csaba kivételes kvalitásai. A filmszakkör erre épp megfelelő terepnek tűnt – lévén, hogy a fiú gyerekkorától rendszeresen nézett különleges, korosztályában kevésbé divatos filmeket otthon az édesanyjával, s ezen a területen, ha nem is voltak eredeti gondolatai, de mindenképpen tájékozottabb volt a többieknél. Így szerda délutánonként az iskola könyvtárában tartott filmelemzések során az anyja által belészuggerált bizonyítási vágy végre kiteljesedhetett: mindig és hosszasan volt véleménye. Tegyük hozzá – leginkább a saját és semmiképpen sem a szakkört vezető tanár tiszta örömére, aki először ugyan nagyra értékelte a fiú vitathatatlan lelkesedését, de aztán kezdte kissé feszíteni, hogy Csaba keze mindig fellendült, és sose mondott semmi olyat, ami nem volt amúgy is nyilvánvaló. Viszont hosszan mondta és magabiztosan. A szakköri tagok között sok volt a gátlásokkal küzdő gyerek, aki elismerően felkapta a fejét, és megnézte magának Szigeti Csabát. Váradi Ildikó ezek közé tartozott, és az egyik szakkör után együtt mentek hazafelé, tovább vitatva az épp aktuális filmet.
Pontosítsunk: nem vitatva, még csak nem is beszélgetve – Ildi inkább csak végszavazott. Ez a séta aztán meghatározta elég gyors iramban kibontakozó kapcsolatuk erőviszonyait is – Csaba lett az, aki megmondta, aki tudta, és Ildi, aki ezt nagyra értékelte és ritkán vitatta. Amikor aztán Szigeti Csaba először ment el Ildiékhez, a bizonytalan és idegen eredőjű – értsd: anyai forrásokból buzgó – ambíciókat elsöpörte a jóléttel való első találkozás viharos élménye. Helyüket egyetlen vágy foglalta el: hasonlóvá válni azokhoz az emberekhez, akik az étlapon csak a baloldalt nézik. Jegyezzük meg: ez az az ambíció nem haladta meg a fiú képességeit. Mindazonáltal úgy találta, hogy társadalmi helyzete elég nagy hendikep, beleértve az anyját, akinek odaadását, feltétlen szolgálatát, és autókölcsönzőpultos /recepciós munkáját enyhén szólva cikinek érezte. Úgy döntött, ideje nagy részét tehát inkább Ildiéknél tölti, s ez nem ütközött semmi akadályba, mert Ildi teljesen a hatása alatt volt, a lány szülei pedig gyakorlatilag szinte láthatatlanok. Csaba a maga részéről jobb szerette volna, ha az anyja is ilyen előzékenyen a háttérben marad, de az erre nem mutatott hajlandóságot, állandóan azzal nyaggatta, hogy hozza néha hozzájuk el Ildit, s neki nem egyszer a nyelve hegyén volt, hogy kimondja: „Ide?”. Az 55 négyzetméteres, kellemesen berendezett lakás kisszobája, amit annyi gonddal dekorált, szépítgetett, és amelynek technikai kütyüjei olyan komoly lemondásába kerültek az édesanyának, most nyomasztóan összezsugorodott, és hirtelen úgy találta, hogy „nincs stílusa”. Ildi csupafehér szobája, a fenyőgardrób skandináv világossága – az igen, gondolta, miközben elheveredett a Ikea duplaágyon, és a professzionálisan rugózó svéd matracokon magáévá tette Ildikót.
Ildikó szülei érzékelték, hogy a lányukhoz jár egy fiú, de nem nagyon értek rá egymástól ennél többet foglalkozni az üggyel, mígnem egy reggel Ildikó anyja rá nem nyitott véletlenül a felső szinti fürdőszobában borotválkozó Csabára, akin – hál’isten – alul törülköző volt körbetekerve. Egy finom sikkantás kíséretében elhangzó „Pardon” után Szigetiné lement az alsó szinten lévő fürdőszobába, és elővett egy másik doboz parfümöt ahelyett, amit fent keresett – volna. Aztán megvárta, amíg csapódott a bejárati ajtó, akkor felment Ilidhez, aki ezt nem tudta mire vélni, és megkérdezte, hogy szed-e fogamzásgátlót. Ezt követte egy-két konkrétabb információ megtudakolása – hány éves a fiú, hogy hívják, hol ismerkedtek meg, mióta tart a kapcsolatuk, mik a fiú szülei-, majd Szigetiné felállt, és azt mondta feszengve válaszolgató lányának:
– Na jó, örülünk…Csak vigyázzatok!
Ildi bólintott, és arra gondolt, mi a fenéért nem tud az ő anyja egyszer egyes szám első személyben beszélni.
És vigyáztak. Emellett Szigeti Csaba elmaradt a filmszakkörről, viszont rohamos tempóban elkezdte tanulni a történelmet, és az érettségi után jogra jelentkezett. Ildi megmaradt filmszakkörösnek, és amikor a szülei felvetették, hogy lehetne ő is építész, életében először komolyan megmakacsolta magát, és közölte, hogy óvónő szeretne lenni.
– Hát…az nincs valami nagyon megfizetve… – mondta bizonytalan hangon az apja, annak az embernek a közönyével, akinek annyi a pénze, hogy nem szokott rá nagyon gondolni.
– Tudom – bólintott Ildi, és fel volt készülve további érvekre, de anyja és apja, akik számára nem volt kérdéses, hogy Ildinek akkor is biztosítva van a jövője, ha az égvilágon semmit sem csinál, ennél több energiát ebbe a kérdésbe nem kívántak belefektetni, és egyébként is kanasztapartiba készültek az egyik barátjukhoz.
– Majd eltart a Csaba, nem igaz? – eresztett meg egy gyenge viccet az apja, aki bármikor eltartotta volna az ő jólápolt Irénjét, de hát Irén nemcsak jólápolt volt, hanem effajta segítségre sem szorult – amiért csak még inkább imádta.
– Na, azért az még odébb van – húzta el szépen kirúzsozott száját ez az imádnivaló nő, és megkérdezte a lányát, hogy akkor online tölti-e ki a jelentkezési lapot, mert szívesen átnézi a végén.
– Majd kitöltjük Csabával – mondta Ildi, kicsit neheztelve a szüleire, akikkel mindig minden olyan rettenetesen könnyű.
Csaba nem mondhatta el ugyanezt – otthoni helyzete azóta, hogy elengedte az anyai ambíciókat, és sajátot talált, jelentősen megromlott. Hiába volt szorgalmas és tevékeny – sőt, a jegyek tekintetében határozottan sikeres, ahogy azt annak idején anyja remélte, tevékenységének fő célja a minél hamarabbi elszabadulás, sőt eltávolodás volt attól a kisszobától, amelynek már nem volt stílusa, és amelynek emblematikus figurája – az édesanya – most az egyszer nem értette félre a fiát, és ezt tökéletesen látta. Lehetett volna persze felemlegetni azt a sok-sok túlórát, amivel Csabit ebbe a jóhírű gimnáziumba s vele egy helyzetét meghaladó perspektívába bepaszírozta, meg az egész rá pazarolt magányos életét, de látta, hogy ez a fiát nem nagyon érdekli, sőt azon dolgozik, hogy minderről minél előbb el tudjon felejtkezni. Mivel ezt a fájdalmas változást „az a lány” idézte elő, buzgón fohászkodott az égiekhez, hogy szakadjon meg a viszonyuk, függetlenül attól, hogy több ismerőse szerint Csaba jobb családba be sem nősülhetne. Fohászai azonban nem találtak meghallgatásra, mint ahogy Szigetiné azon figyelmeztetése sem, hogy Ildi és Csaba csak óvatosan azzal a szexszel. Ildi munkába állásának 3. évében felfedezte, hogy terhes – és az anyja eléggé nehezen barátkozott azzal a gondolattal, hogy nagymama lesz. Aztán amikor kiderült, hogy egyszerre két unoka is útban van, majdnem elállt a lélegzete, ami – tekintve azt, hogy az szinte sosem hagyott ki az ő egyenletesen pulzáló boldogságában – példátlan esetnek volt mondható. Mint ahogy az is, hogy esküvő utáni ebéden – amelyet a város egyik kevésbé forgalmas helyén lévő, ám annál elegánsabb szállodájában tartottak -, Ildi apja felállt a felesége mellől, és leült újdonsült veje mellé beszélgetni. Szigeti Csaba kicsit meglazította az inggallérját, mert erre nem volt felkészülve, habár több éve várta (de már nem remélte). Kicsit meg is izzadt a tenyere, és igyekezett megfelelni a pillanat jelentőségének készséges arckifejezésével. Váradi tekintete a szokott felületes függetlenséggel siklott át veje arcizom-stratégiáján, és az öngyújtóját forgatva a kezében feltett néhány konkrét kérdést annak jelenlegi munkahelyére vonatkozóan. Csaba egy biztosítási társaságnál dolgozott, és mindaddig azt gondolta, hogy jól megfizetik és jó helyen van, amíg apósa szája széle leheletnyit (de mégiscsak) megvetően meg nem rándult. Aztán Váradi építészmérnök úr azt mondta – továbbra is az öngyújtóját nézve -, hogy jobb lenne azért az önkormányzatnál valami – biztosabb, több pénz, na és az előmenetel…Láthatóan távolságtartó csodálkozással, kedvetlenül, lassan ejtette ki azokat a szavakat, amelyektől sikeres és gazdagságban eltöltött életének hosszú évtizedei alatt teljesen elszokott. Szigeti Csaba, aki hirtelen meglátta magát a biztosító társaság irodájának az asztala mögött (amelynek sarkai mintha nem a szőnyegbe, hanem a veszteglés ragacsos agyagidejébe süppedtek volna), torkát köszörülve mondott köszönetet Váradinak, aki felajánlotta, hogy beszél valakivel az érdekében. Mire a veje nekirugaszkodott volna a következő mondatának, hogy a beszélgetésnek némi személyes színezetet is adjon, már fel is pattant, és szemeiben türelmetlen vágyakozással kereste feleségét.
– Na… – dobolt az ujjaival a fehér abroszon… – akkor erre még visszatérünk- s ő legelőször is Irénhez tért vissza, aki rafinált csigákkal megkomponált kontyával, mosolyogva forgatta a poharát az asztal túlsó végén… Szigeti Csaba így hát ottmaradt azzal az érzéssel, hogy megint nem sikerült az apósának őt meglátnia, még akkor sem, ha nyilvánvalóan be van véve a „klánba”. Ha egyáltalán volt erre vigasza, az az volt, hogy az egyetlen ember, akihez ennek a megközelíthetetlen férfinak komoly köze van a feleségén kívül- vagyis a lánya, Ildi, -, viszont nagyon is látja és respektálja őt.

Folytatjuk