Kántor Péter: Elegendő ok | Demény Péter kritikája

Eltévedünk a múlt és jelen idő között, miközben Kántor Péter utolsó verseskötetét böngésszük. Az olvasás felfüggeszti a halált, miközben kiélesíti a fájdalmat. Egész költészetére, ahogy erre is, az állandóság jellemző: egyenletes színvonal hullámvölgyek és -hegyek nélkül. Nem forradalmár volt, se nem bűvész. Inkább az a költő, aki mindenféle repedést észrevesz, mert problémává kell tenni azt, ami fölött a többség gondtalanul átsuhan.

Kántor Péter a folyamatosan jó színvonalú költők közé tartozik. Nem volt a pályáján olyan kötet, mint Parti Nagy Szódalovaglása, amely egy egész nemzedéket szabadított fel, de ha egy új könyve megjelent, az ember biztos lehetett benne, hogy abban ugyanolyan szintű verseket talál, mint bármelyik korábbiban. Nem forradalmár költő volt, hanem érett költő, a költészet vidáman melankolikus nagypolgára.

Nem véletlen, hogy eltévedek, botladozok az igeidők között, hiszen Kántor Péter nemrég halt meg, szinte azt mondhatnám: most. Az Elegendő okot a kiadó is úgy ajánlja, mint a biztos halál előtti utolsó találkozást: „Szerettünk volna még valamit együtt. / Szerettünk volna még egy kötetet együtt. / Elegendő ok ez? / Elegendő ok. / Legyen a címe: Elegendő ok”, írja Dávid Anna a fülszövegben. És a borítón levő kő is, amelyről megtudjuk a kolofonból, hogy Kántor Péter ajándéka, egyfajta sötétszürke körbeérést sugall, élet és halál egymásra utaltságát, azt, ahogyan egymásra mutatnak.

Most halt meg az ember, aki még sokunknak hiányozni fog; a költő azonban nem hal meg, amíg verset olvasnak magyarul.

A nagypolgárt egyébként úgy értettem, hogy mi sem állt tőle távolabb, mint a kispolgárság kicsinyessége; szimbólumként azonban jobb lenne valami sötét Ariel, vagy hogy kedves oroszaival példálózzak, az a Puskin, aki tudja, hogy párbajban esik el. „Macska a farkát / kergeti körbe, / sárga falevél / hullik a földre” (Egy hajó úszik). Annyira jellemző rá ez a koboldosan mélyülő hang, ez a játékosabb petőfiség. Mint ahogy annyira jellemző az is, ahogy szintén jellemző műfaját, a dalt, egy ponton „elrontja”: „Mindig állunk a parton” – ez sokkal hosszabbnak tűnik, mint a többi sor, holott csak két szótaggal hosszabb.

Ilyen apróságokkal nagy költő Kántor Péter, aki a közhelyektől sem riad vissza. „Fatörzsbe vésett szív a jel” (Fogócska) – hát ez aztán már igazán mindennapinak is olcsó! És a vers mégsem olcsó, hanem nagy, torokszorító, és nem hiszem, hogy azért, mert nem sokkal a halála után olvasom, hanem inkább azért, mert a verseibe mindig bele volt írva a mulandóság. A mindennapi mulandóság, az tehát, hogy mind meghalunk, ő is meg fog halni.

Forrás: konyvterasz.hu

1. Demeter Maria:
   2021. augusztus 8. 16:35

   „…a költő azonban nem hal meg, „…
   „…A mindennapi mulandóság, az tehát,hogy mind meghalunk,ő is meg fog halni”.