TRISTAN BERNARD CSALÓDÁSA

A kitűnő írónak valamelyik nagy sikerű darabját játszották az angol fővárosban. Elutazott hát Londonba, és jegyet váltott darabjának negyedik, vagy ötödik előadására. Helyet foglalt a földszinten, és figyelte a hatást. Megdöbbenve konstatálta, hogy az egész előadás alatt egyetlen nevetés vagy derültség nem hangzott fel, a közönség unottan nézett a színpadra. Amikor vége lett az előadásnak, Bemard izgatottan felsietett az igazgatói irodába, és felelősségre vonta a színház művészeti vezetőjét:
— Uram, mit csináltak a darabomból? Hiszen itt valóságos szomorújátékot játszottak, a közönség majd’ elaludt az unalomtól.
Az igazgató megnyugtatta az ideges szerzőt, hogy ez csak az első előadásokon van így. Az együttes még nem tanult össze, nincs még rendes tempója a darabnak. Ez majd meg fog javulni.
Bemard nagy nehezen lecsillapodott, hazautazott, de egy hét múlva kíváncsiságból ismét Londonba repült, és pár percre benézett a színház nézőterére, ahol pompás hangulatot tapasztalt, az emberek jóízűeket nevettek, és sokat tapsoltak. Boldogan ment fel az igazgatóhoz, melegen megszorította a kezét:
— Uram, önnek igaza volt. A közönség ma pompásan mulat.
Mire az igazgató így felelt:
— Igen, tudom, hogy jól mulat. De ma már új darabot játszunk. Az Ön darabját tegnapelőtt adtuk utoljára.

Molnár Ferenc

Színházi Élet, 1936/52