Képzeld: csak úgy, egy-egy sáv gézzel,
mint egy elfuserált Krisztust…
de annyira szorosan, mintha kézfejét
megszüntetni készültek volna –
mindkét csuklóját kiiktatták – ujjai mozdulatlanokká
váltak – odakintről, az üvegajtó mögül
az a leányka, aki a szomszédos second- handben
árulta rongyait – elképedve bámult,
dehát onnan se ki- se bejárat nem nyílt,
se próba, se szerencse, csak futkosó szemgolyók –
két-három éjfekete ördög őrizte a tejfehér szobrot.
Koszosak voltak, sötétek – koponyacsontok nélkül.
Bolondokháza – legyek – legyetek mind!
Siralomház – a kertben két nyúl:
farkasordító templomszolgák.
Órák múltán vagdosni kezdtek,
a lila csuklókról lehullt a géz – a félsz.
Akkor köpte először szembe őket.
Erre persze fékcsikorgás, őrült nyüszítés
s egy fekete szoba, éhes körtefával.
Ott ébredt, aludt el újra éjjelente
háromszor, négyszer is
ugyanabban a fekete nyári ingben,
ugyanabban a kopott nadrágban.
Rövid álmai lágyan imbolyogtak,
szülőanyjával beszélgetett mindannyiszor.
Ózonként éltette, lélegeztette,
de tüdőre szippantotta a klór szúrós szagát is.
Varjak jöttek, aranyeső, vadrózsa szállt,
utószóként szörnyű üzenetek:
vágyak, szex, szomjas szabadság.
Leküzdötte hányingerét, a rozoga padokat kezdte figyelni.
Bordáikról lassan pattogzott a nyugalom,
aztán meg a keskeny, nyúlékony folyosón
fekvő, pihenő foltos matracok
rajtuk pedig lihegő magzatok sokasága
vagy rigor mortisba merevedett
bűnösök – szeplőtelenek.
Megteszel néhány mérföldet,
aztán megállsz, ledöglesz,
várod a kürtszót, az olajlámpát, a fényt,
helyesebben: a késő esti ingerküszöböt.
Belébotlasz, újra és újra elesel.
Egyik kezével a föld mélyére mutat,
másikkal a táncoló csillagok közé,
harmadikkal, negyedikkel, ötödikkel
összevissza, senki sem tudhatja merre,
mert rengeteg keze van.
Az irány meg teljesen mindegy.
A várakozók az időjárás változását okolják a járatok késéséért,
türelmetlenül toporognak az Olajfák hegyén
vagy a füstös állomás peronján.
Időnként fel- leszállnak,
mégsem érkeznek soha
sehova.