Váradi ígéretéhez híven működésbe hozta jelentékeny kapcsolati tőkéjét, megkereste a megfelelő embert és a megfelelő szavakat. („jó srác, kezeskedem érte, Karcsikám… és amúgy jól vagytok?”), és Szigeti Csaba esküvője után egy hónappal megkezdte a munkáját a Városháza egyik irodájában. Valószínűleg élete végéig emlékezni fog arra a légáramra, ami megcsapta a nagy, díszes ajtó kinyitásakor – és arra is, ahogy elszédült, amint elképzelte, milyen magaslatokba vezethetnek a bejárattal szemben lévő, piros szőnyeggel borított lépcsőfokok. Ehhez képest a kezdet kezdetén mintha leragadt volna egy sötét kis barlangban – legalább is ezt érezte a félreeső, dögunalmas irodájában -, és még mindig megnézte az étlap jobb oldalát… Viszonylag hamar rájött arra, milyen módon kerülhet közelebb azokhoz, akik „számítanak” – és tagja lett az épp regnáló pártnak. Ismerjük el: jó döntés volt – lojális volt, igyekvő és szervilis. Kezdetben néha kicsit finnyásabb a kelleténél („majd beletanul”), de elég volt egy helytelenítő szemvillanás, hogy Csaba morális dzsípiesze újratervezzen – és egyébként is egyre merült abban a dzsípieszben az elem. Megfelelő terepet találva Csaba képességei – azonosulni, lelkesedni (kellő helyen, kellő időben), megragadni (alkalmat, főnök karját, beosztott grabancát), elfelejteni (a filmszakkörös filmek üzeneteit, másik pártba került barátokat, A kincskereső kisködmönt, stb..) – kiteljesedtek. Egy éven belül indították az önkormányzati képviselőválasztáson a város egyik, lakótelepi körzetében, és a helyi tévében hosszan beszélt a édesanyjáról, aki egy panellakásban nevelte őt fel, egyedül („nem azért mesélem ezt el, mintha nem tudnám, hány család küzd ugyanilyen nehézségekkel” – és persze, hogy tudta, naná – hiszen az ő szavazatukra hajtott). Anyja felvette videóra a riportot, de amikor meg akarta nézni a fiával, az a szokottnál is idegesebben válaszolt, és mérgében még el is pirult. Ildi, aki vele volt, meg is jegyezte a kocsiban, hogy nem kéne ilyen hangon beszélnie az anyjával. „Ebbe ne szólj bele, kicsim” – mondta rettenetesen kedvetlenül a férje – „mit tudhatsz te arról, milyen volt az én gyerekkorom?” „Hát meséld el” – vetette fel Ildi, de Csabának már csörgött a mobilja. Mire letette, megingott egyensúlya aranyos középszerrel fénylett újra.
A választást megnyerte, rendszeresen felszólalt a közgyűléseken, és a párttársai körében tulajdonképpen mindenki kedvelte, mert sosem tartogatott semmilyen meglepetést azon kívül, amit valójában a vele történtek, és nem ő okozott, mármint, hogy egy ilyen tökéletesen jelentéktelen ember milyen jelentős pozícióba tud emelkedni. Na igen, így könnyű, mondogatták, a Váradi vejének lenni már önmagában is…, de az igazság az volt, hogy nem az após emelte őt egyre magasabbra, hanem az a lelkesítő, elszánt veszélytelensége. Így esett, hogy 6 évvel az esküvője után reggel az alpolgármesteri iroda felé vette az irányt, miközben Ildi otthon beindította a motort, hogy elvigye az ikreket az oviba. A folyosón Szigeti Csabának idősebb kollégái is előre és nagyot köszöntek, ő pedig „plebejus” érzelmeit tüntetőleg meglobogtatva, gyakran engedte előre őket is meg a hölgyeket is az ilyen-olyan rafinált kis városházi forgóajtókban.
Otthon már nem volt mindig ilyen figyelmes – a kettejük között még a filmszakkör idején kiosztott szerep kezdett túlságosan is berögzülni – habár mélység nem volt benne, sokkal inkább felület. Gyakorlatilag mindenre kiterjedő. Hogy csak néhányat ragadjunk ki ebből a széles tartományból: Szigeti Csaba jobban tudta, hogyan kell műanyagzacskót belehelyezni a szemetesbe, kocsit beindítani lefulladás nélkül, ruhákat elvágólag („akkor vasalni sem kell száradás után”) kiteregetni, bejárónőnek megmondani, hogy a sarokpolc poros maradt, hírműsorokat jólértesülten kommentálni, az ikreknek „nekik való” testmozgást választani, ilyen-olyan évfordulókon megfelelő éttermet vagy allinclusive welness hoteleket keresni, divatos pszichológiai könyvek teóriáit a családtagokra vonatkoztatni, színházban ( bal 2. páholy) hátradűlve, fejet csóválva („hát erre kár volt annyi pénzt adNUNK!”) merengeni az igazi művészeten, a kisfiú félős természetét pedagógiai következetességgel megacélosítani, és… még sorolhatnánk. Ildi, aki gyermekkora ijesztő szabadságában olyan biztonságosnak érezte, hogy valaki megmondja neki azt, amit másnak a szülők szoktak, kezdte fárasztónak érezni, hogy Csaba mindig résen van, s azon a résen át mindig rálát valamire, amit ő épp csinál, és szinte mindig van egy praktikusabb alternatívája. Az, hogy Szigeti Csaba olyan pozícióba került a Városházán, hogy hivatalból ” megmondhatta” (többnyire) a tutit, csak súlyosbította a helyzetet otthon, olyannyira, hogy Ildi – szelíd természet ide vagy oda – nem egyszer kifakadt, és kiszaladt olyasmi is a száján, hogy a férje ne tévessze már össze az otthonát az irodával. Legyünk pártatlanok (habár szívünk teljességgel Ildiért dobog): a férfit annyira megdöbbentették felesége hirtelen kis lázadásai, hogy szinte rögtön visszavonulót fújt, s csak annyit jegyzett meg pianóban, hogy végül is neki mindegy, ha nem gyűri be Ildi a szemeteszacskó csücskeit – de neki lesz rossz, ha majd nem abba, hanem mellé megy a kávézacc…
Komolyabb összetűzésre csak két téma adott alkalmat – Gáborka mimózasága, és a már említett beállás a kerti garázsba. A kisfiú kiskora óta félős volt, nem tudott sötétben aludni (de kislámpánál is felriadt legalább négyszer egy héten), s rendszeresen bekéredzkedett az anyja mellé. Amikor borzasan, szobája rémeitől beárnyékolt lélekkel és arccal megjelent a háló ajtajában, Ildi gyengédsége vadul fellángolt, és az anyai lélek izzó szerelmével szorította a kicsit magához. A gyermek fürdőhabszagú kis haját meg-meglebbentette anyja szuszogása, s a félelem görcseit elfeledő kis test forró, önfeledt örömmel – és szinte azonnal – ellazult. Nehéz lett volna megmondani, ki volt a boldogabb – anya vagy a kisfia. De talán nincs is rá szükség, hogy ezt a kérdést feltegyük, s pláne, hogy megválaszoljuk. Szigeti Csabának azonban volt kérdése a dologgal kapcsolatban, nevezetesen az, hogy Ildi mit gondol arról, hogy Gáborka maholnap iskolás lesz, és ilyen anyámasszony katonája. Bizonyos dolgokban következetesebbnek kellene lenni, vetette fel, és csalódottan látta felesége szemében azt a legyőzhetetlen, konok közönyt, ami csak ritkán csillant meg, de azt jelezte, hogy az asszony semmiképpen nem akarja még csak megpróbálni sem értelmezni és fontolóra venni azt, amit mondott. Bár az ilyen tekintet eleve vereségre ítélte, a férfi mégis tett néhány kísérletet. Lényegében ezek abból álltak, hogy az ajtóban megjelenő kisfiút visszavezette a szobájába, betakarta, és beszélt vele „mint férfi a férfival”. Csakhogy az ágyban egy kisfiú hallgatta, nem egy férfi, és ez rögtön kiderült, amikor a hálóba visszatérve meghallotta a gyerek hangos hüppögését. Ildi szemrehányó sóhajtással pattant ki az ágyból, és azon az éjszakán Szigeti Csaba egyedül aludt. Reggel, amikor benyitott kisfia szobájába, ott látta egymásba gömbölyödve, kifli módjára Gáborkát és Ildit is. Szinte érezte, milyen friss, meleg illata van ennek a kiflinek – ehhez képest a hálóban lévő ágy nem volt semmilyen. Feladta. Mondhatnánk persze, hogy imígyen hetente négyszer a házastársi örömökhöz is nehezebben jutott, de hát már 11 éve együtt voltak… – meg aztán elég nagy volt bent a hajtás a munkahelyén. Ha teljesen hűek akarunk lenni az igazsághoz (ami persze képtelenség), meg kell jegyeznünk, Gáborka ott az ajtóban néha nagyon is kapóra jött – hol egyiküknek, hol másikuknak, hol mindkettejüknek…
A másik örök konfliktusforrás nem akart ilyen nyugvópontra jutni – s ennek több oka is volt. Az egyik, hogy Ildi nem volt érzelmileg érdekelt a beállás-problémában, ezért elmaradt az a bizonyos tekintet, amely a férjét le tudta szerelni. Ez viszont azzal járt, hogy az nem adta fel, s meg akarta mindenáron tanítani Ildit arra, hogy be tudjon állni a kicentizett helyre. Ildi viszont azt gondolta, hogy fafejű és nem elég gavallér – csessze meg, hát pattanjon be a rohadt autó rohadt volánja mögé, oszt essünk túl rajta. Semmi perc alatt. Csaba szerint ezt is lehet, persze, de akkor minek van jogosítványa, gyakorlat teszi a mestert, és egyébként meg… De ezt Ildi már nem nagyon hallotta, mert – mint mondtam, s itt volt a baj fő forrása – nem érdekelte a dolog. Az viszont igen, hogy a férfi efelett nem tudott napirendre térni, és ahogy Ildi most múltba akadt bánatos tekintetét a kapu felé fordította, ami nyílott, és megjelent benne a férje öltönyösen, aktatáskásan, fáradtan és mobiltelefonozva, biztosan tudta, hogy nem fogja elviselni, ha ezt megint szóvá teszi.
Nem tette. …Nem sokkal azután, hogy Szigeti megérkezett, besiklott a nordicwalkingtól
(és/vagy kíváncsiságtól?) felhevült szomszédnő, Ancsika – és a férfi jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot. Miközben a zuhany alatt állt, felesége helyette is végighallgatta, milyen árak vannak a Praktikerben – a szomszédék sajnálatosan elkötelezettek voltak a szinte szünet nélküli lakberendezés irányában -, aztán némi szünet után Ancsika végre kibökte, amiért valójában is jött:
– Te, mióta van a gyerekeknek ez az angol tanár?
– Á, ez volt az első óra, még csak ismerkedés – felelte Ildi, és furcsa érzése támadt: mintha védekezne… Vagy védene… de hát miért is és mit?
– És… Jó?
– Gondolom – mondta Ildi vonakodva. Tud’j isten, mért esett ilyen nehezére erről beszélnie ezzel az asszonnyal. De tény, hogy legjobban azt szerette volna neki mondani: „Semmi közöd hozzá.”
Ami azt illeti, Ancsika azaz Bogdán Lajosné nagyon is azon dolgozott, hogy köze legyen, mert Bogdán Roland névre hallgató kisfia ott a hetedik évfolyamon nem nagyon tudott összehozni egy elfogadható angol mondatot. Valójában már régen tervezték, hogy Rolit angoltanárhoz járatják – egy, mert kellett, kettő, mert mit is lehet már manapság e nélkül a nyelv nélkül…, három, megengedhetik, négy- és főleg: mert lám, más is megengedheti. Attila felbukkanása kapóra jött Bogdánnénak, s a nordicwalkingolás kisebb – de inkább nagyobb – szüneteiben – lihegve és toporogva arra az elhatározásra jutott, hogy elkéri a számát. Amikor ezt szóba hozta, Ildi egy pillanatra hátrahőkölt, de mielőtt bármit mondhatott volna, Szigeti Csaba, aki éppen jött le a lépcsőn, kijelentette:
– Ezt azért előbb megkérdezném tőle. Mármint hogy megadhatjuk-e a telefonszámát.
– Hú, ilyen fontos ember? – mosolygott ironikusan (és sértetten) Ancsika.
– Csak mint mindenki más – vágta rá Szigeti gyorsan, saját demokratikus mondatától meghatva, habár nem volt kérdés számára, hogy ő a legtöbb embernél, akit ismer, fontosabb.
Azért végül annyit megígértek, hogy ha legközelebb jön Attila, majd rákérdeznek. Ettől némileg megnyugodva, Bogdánné tovasiklott-illetve, nem, ez azért túlzás: a nordicwalkingléceket hóna alá csapva átcsattogott a szemben lévő házba, ahol Bogdán Roland már nagyban játszott a gépnél, és igenis össze tudott rakni ép mondatokat angolul, bár hétköznapi kommunikációban – valljuk be – kevés haszonnal bírtak volna a „Már csak négy életed van,…” és hasonló tematikájú nyilatkozatok.
Vacsoránál Szigeti még kicsit faggatta az ikreket, és Andika tőle is lelkesen megkérdezte, tudja-e az egér szót angolul. Szigeti Csaba tudta, de azt mondta, hogy nem. Andika épp fordítva járt – azt hitte, hogy tudja, de elfelejtette…A kisfiú rikkantotta ki helyette, kicsit bele is pirulva ebbe a könnyű sikerbe. Lefekvéskor Andika azt mondta az anyjának:
– Anya, én is tudtam…Csak Gabi előbb mondta…
– Tudom, kicsim, tudom… mindketten tudjátok. És még nagyon sok mindent meg fogtok tanulni. De most aludj….
A kicsik fáradtak voltak, és egyiket se kellett erre sokáig biztatni, még a kisfiút sem. Mire az asszony benyitott a hálószobába, a férje is aludt, az éjjeli szekrényén mellette az elmaradhatatlan mobil… („Bármikor hívhatnak, Ildikém, bármikor…”) Az asszony is bebújt az ágyba, nézte a mennyezetet. „Olvasni kéne” – gondolta, aztán lekapcsolta a villanyt..
A kocsi kint maradt a ház előtt.

Folytatjuk