Legközelebb szombat délután csöngetett be Attila Szigetiékhez. Ezúttal kocsival jött (az apjáéval, aki Mészáros Julianna kiadós hétvégi családi ebédje után szinte rátukmálta a fiára, hogy így menjen el az angolórára), és otthon volt mindenki. Szigeti nyitott ajtót – amúgy lazán, budmiltrikósan/sortosan, fűnyírósan. Attila erős prüszkölésbe kezdett a frissen levágott fű porától, s Szigeti együttérző mosollyal azt javasolta, hogy akkor gyorsan menjen be a biztonságosabb falak közé-a gyerekek már amúgy is nagyon várják.
– Teljes transzban vannak – tette hozzá. – Nagyon fellelkesítette őket.
Volt némi atyai túlzás ebben a kijelentésben, de tény, hogy a két kicsiből nem hiányzott a lelkesedés. Éppen egy mondókába kezdtek bele együtt, amikor Szigeti feljajdult a kertben, olyan hangosan, hogy a gyerekek és Attila egyszerre hallgattak el. Az ablakon át látni lehetett, hogy Szigetiné kiszalad a kertbe, fűbe roskadt férjéhez hajol, és maga is felkiált. Az ikrek szorongva néztek Attilára, aki – ki tudja, honnan előtörő (és szinte apai) gondoskodással simogatta meg aggódó kis arcukat, aztán felállt:
– Várjatok itt egy kicsit, biztos semmi komoly, de azért megnézem aput…
Komoly volt. A falfehérre sápadt Szigeti fájdalomtól eltorzult arccal préselte ki magából az alapvető információkat – hogy belenyúlt a fűnyíróba, mielőtt kikapcsolta volna, és – szerinte legalábbis – lenyiszálta az egyik ujjpercét. Ildi már többszöröseen bepólyálta gézzel az ujját, de erősen vérzett, és Szigeti egyre sápadt.
– Hívom a mentőt – mondta Ildi, de Szigeti felnyögött és azt mondta:
– Inkább -… – és Attila felé fordult – elvinne a kórházba? Gyorsabb lenne.
Az út a kórházig valóban mindössze 3 perc volt, és a sürgősségin Szigeti Csaba neve olyan varázspálcának bizonyult, amely rögtön kinyitotta azokat a hosszan zárva maradó ajtókat, amikről minden, kapcsolati tőkével nem rendelkező magyar páciensnek vannak emlékképei. Attila őszintén sajnálta a szenvedéstől és félelemtől sápadt Szigetit, de amikor eltűnt a vizsgálóban az ügyeletes orvos hangsúlyozottan készséges és szolgálatkész kíséretében, keserűen idézte fel, amikor egy karácsonykor rátörő mandulagyulladás alkalmával csupaláz apját az ügyeletre – ugyanide – behozta, és az álmos, közönyös orvos épp csak ki nem kérte magának, hogy ilyen semmiséggel zavarták. De túl sok időt nem volt módja a dolgok örök igazságtalanságán lamentálni, mert a páratlanul jól és gyakran nyíló ajtóban megjelent az orvos, és hozzálépett:
– Az alpolgármester úr kezét meg kell műteni – na nem komoly, nagy műtét – de ma éjszakára bent kell maradnia. Ön a rokona?
– Ismerős – válaszolta Attila, és először ízlelte meg, milyen is az: kapcsolati tőkével rendelkezni.
– Igen… akkor tájékoztatná a családot? Már műtik a kezét. De nyugtassa meg őket, minden rendben lesz.
Szigetiné valóban rászorult ara, hogy megnyugtassák – majdnem hogy balesetet szenvedett férjénél is sápadtabban ült a konyhában, és az ikrek vadul kergetőztek a bútorok között, gondoskodó anyjuk érthetetlen közönyétől elbizonytalanodva.
– El fogtok esni – pedig egy napra egy baj elég lenne- szaladt ki Attila száján egy megint majdnem atyai mondat, ahogy Andika és Gáborka elviharzott mellette. De addigra már az asszony is kijött a konyhából a nappaliba, és kérdőn nézett rá.
– Nyugodjon meg – szólalt meg Attila, – jó kezekben van – aztán elmondta, hogy mennyire jókban. Közben leültek a nappaliban, az őszi délutánban gyorsan hanyatlott a nap, hirtelen sötétedni kezdett a szoba. A gyerekek elcsöndesedve füleltek, a kisfiú bekapta az ujját, és vágyakozva nézte gondterhelt édesanyja üres ölét, amibe most, hogy mamája a „tanárbácsival” ilyen komoly hangon beszélgetett, nem mert belekuporodni. Az asszony lassan megnyugodott, felsóhajtott:
– Mindig van valami… – és arcát tűnődve az ablakból már épp csak bederengő fénybe fordította, idegességében ugyanúgy csavargatva a haját, mint a kisfia. Attila szíve dobbant egy nagyot: kedve lett volna megsímogatni a nő kezét, gyengéden, szexus nélkül, és valami olyan olcsó közhelyet mondani, hogy „ Fel a fejjel” – vagy ilyesmi. De ehelyett felállt:
– Hát akkor én…Ma már úgysem lesz az angolból semmi. Ha esetleg valamiben még tudok…
Szigetiné felkapta a fejét- egy pillanatra nagyon tanácstalannak és elveszettnek tűnt, szemei a gyerekeket keresték. Láthatólag küzdött, hogy mondjon valamit, de aztán feladta, és inkább azt kérdezte:
– Igen… persze… de nem inna egy kávét? Addig kicsit összeszedem én is a gondolataimat, hogyan is legyen… Az a helyzet, hogy a nagyszülők nincsenek itthon, szóval fel kell hívnom valakit, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg bemegyek a kórházba.
Később Attila azt gondolta, ezen a ponton kellett volna higgadtnak és angoltanárnak lennie. De az asszony olyan ellenállhatatlanul félénk volt – hogy a kérést, amit az képtelen volt kimondani, Attila képtelen volt visszautasítani.
– Éppen ráérek, itt maradhatok, amíg megfordul – mondta szinte akaratán kívül, aztán maga is zavarba jött, úgyhogy gyorsan hozzátette.
– Egy kávé tényleg jólesne most.
De nem esett jól. Mondjuk, nem volt elég meleg, de nem ez volt a fő baj. Attila szerette volna visszaszívni elhirtelenkedett ajánlatát, mert úgy érezte- és jól -, hogy ehhez a köztük lévő alig-nexus kevés, az egész vigyázokagyerekekreamígbemész túl bizalmas, korai, egyszóval túllőtt a célon, gyorsan sietett, pedig lassan akart, lassan kell, a köztük lévő távolságot nem lehet egy ilyen babyszitterséggel ledolgozni. Mintha maga az asszony is hirtelen feszengeni kezdett volna:
– Nincs tényleg más programja? Ezt igazán nem kívánhatom el … – és Attila gyomra megrándult. Komolyan félt attól, hogy a mondatot az asszony az „ingyen” szóval fejezi be.
– Persze, nagyon kedves öntől, és én nagyon hálás vagyok… – folytatta Szigetiné, aztán hirtelen megrázta a fejét, s halvány, kesernyés mosoly virágzott ki az arcán: – Micsoda egy helyzet!
Attila nem mosolyodott el, mereven forgatta a csészéjét, kínban volt: határozottan érezte, hogy nem akar készséges kéznél levő lenni, ha már (de inkább: még) segítőkész ismerős nem lehet. Az asszony megérezte, felállt:
– Azért még egy telefont megeresztek, hátha elérem Kingát. Így is ráment erre a délutánja- az estéjét már nem szívesen venném el.
Kinga otthon volt, ráért, ígérte, hogy félórán belül ott lesz, és ennek magában mind Attila, mind Szigetiné őszintén örült.
– Na, szerencse a szerencsétlenségben…pedig általában hétvégén sosem ér rá – mondta az asszony, kinyomva a telefonját, és Attila elképzelte, ahogy róla is hasonlóan közönyös hanghordozásban beszél valami harmadiknak. S habár megkönnyebbült, azt valahogy mégis zokon vette, hogy az asszony is. Ugyan, mi a bánattól tartott? Minek nézi őt? Felpattant:
– Akkor én indulok is.
– Ja persze… – bólintott az asszony -, kikísérem. Az arcán látszott, hogy gondolatai máshol járnak, valami erősen foglalkoztatja. Aztán a kapuban hirtelen egy nagy levegőt vett, és azt kérdezte:
– Lenne még egy perce? Az a helyzet, hogy a kocsi bent áll a garázsban, és most elég ideges vagyok, szóval… ha esetleg…
Attila arcáról csörömpölve hullottak le a feszesség éppen keményedő abroncsai.
– Szívesen…bár én sem vagyok egy Niki Lauda….
– Arra nincs is szükség – elég, ha nem Szigeti Csabáné – próbálkozott egy kis mosollyal újra az asszony, és az önirónia – Attila legalább is úgy találta – nagyon jól állt neki.
– Hát jó – és Szigetiné már nyújtotta is a slusszkulcsot, a férfi szinte érezni vélte a fémes tárgyon az izgalomtól párás női tenyér melegét. Aztán beszállt a Volvoba, és kicsit körbenézte a műszerfalat, merthogy tényleg nem volt egy Niki Lauda.
Ettől függetlenül baj nélkül kitolatott. Az asszony mellett már ott „drukkolt” neki a két gyerek is – Gáborka felkéredzkedett az anyja ölébe, s tartotta a kezét, hogy elvegye a kulcsot.
– Nekem add! – penderült a kocsi elé Andika is. Attila hol az egyik, hol a másik gyerekre nézett, aztán az anyjukra, aki fejét ingatta, mintegy azt mondva: nem tudom…. A férfi leguggolt a kislány elé:
– Legjobb lesz, ha anyukádnak adom – egy ilyen kulcs komoly dolog.

Folytatjuk