Gaál István film-emlékének

Mint kiadvány-sorozat messze nem új, de mint élményvilág alighanem minden olvasó számára igen életfolytonos újdonságot jelenthet a budapesti Magyar Művészeti Akadémia köteteiből a legjelesebb magyar filmesekre koncentráló vállalás. Lelke és szerkesztő gondnoka mindezeknek Pintér Judit, aki filmes-filmközeli múltjával nem véletlenül prezentálója a Kósa Ferenc 80., Szőts István 100., Fábri 100., Sára 80. és további köteteknek, köztük elemző interjú- (Szekfű András) és életút-portré (Gulyás testvérek) munkáknak, sőt aktuálisan az éppen készülő Bódy, Jancsó és Huszárik-opuszoknak is.
A sorozat egészét itt még csak jelezni is alig lehet, oly gazdag árnyaltságú a történeti metszet és a filmkritikai, befogadás-esztétikai, filmnyelvi háttér, ennek sokfélesége, az idő múlásával lassan már káosza is. Csupán kis káosz, de a belső összefüggések és szakmai párhuzamok igen gazdagok Gaál István és Sára Sándor között, akik nemcsak filmfőiskolai csoporttársak voltak, de pályakezdő filmjeikben egymás rendezői/operatőrei is, mindketten ugyanattól a jeles oktatótól tanultak dramaturgiát és vágást, mely Gaál későbbi pályáján a legfőbb alkotóeszközök egyike is maradt, de Gaál szakmai eszménye Szőts István volt (Emberek a havason), kinek nemcsak művét követte-folytatta, de még búcsúztató beszédét is saját írásával formálta meg (itt van a kötetben), nem beszélve „filmfilozófiai” útválasztásáról és közlésmódjáról, melyet ugyancsak saját útkeresései közé illesztett meghatározó helyen.
Mármost a részletesebb és aprólékosabb szemlézés tónusában ezekkel együtt is igen gazdag az az életmű-ismertető kötet, melyet Pintér Judit és Shah Gabriella szerkesztett Sodrásban. Gaál 80 címmel.[1] Aki még vagy már nem emlékezne: a Sodrásban Gaál István első játékfilmje, itthon csekélyebb, de külföldön sokfelé elegáns díjakat nyert mű volt, később az első hazai DVD-sorozatok indító műve is. Kultuszfilm lett, azaz egy speciális korszakot sajátos módon jellemző kulturális légkör és fiatalos feszültség drámaian meghatározó közérzeti darabja, mely morális tartalmaival, egyedi vágástechnikájával, zenéjével, belső ritmusaival, jellegadó fotózási tónusban kimódolt képi üzenetével akkor is korszakos munka, ha van, aki nem szereti lakonikus, lamentáló, értékfogalmak és viselkedésmódok között drámai útkeresést megjelenítő klasszikussá lett mára.
Gaál mint alkotó önkreatív, homo faber, legtöbbet egyedül dolgozó típus volt, filmötlettől a celluloid kópiáig mindent szeretett maga csinálni: forgatókönyvet, snittvázlatot, rendezést, operatőri és vágási munkát egyaránt. Kevesebb művet, de azt mívesen. Nem volt tömegtermelő. Viszont „magányos cédrus” sem (bár cédrust fényképezett elég jelentőségteljesen, s a magányos fa mint eget-földet összekötő szimbólum számos filmjében önálló kompozíciós elemként szolgál a képi beszédmódok között, mintegy felkiáltójel-funkcióban is nemegyszer), így az alkotói munkarész számára a műhelymunka része volt, s a filmforgalmazás már nem rajta múlott. Ezért azután elismerései, fesztiváldíjai többsége külföldi siker volt – a hazai piacon mintha nemigen számított volna sokáig, jóllehet életútja egészét tekintve talán megkapott mindent, ami járt is. De ez kevésbé volt lényeges számára, aki magában a kreatív munkában érezte a világ megfogalmazásának fontosságát, s kevésbé a filmfőigazgatói bólintásban. „Minden filmem úgy készítem, ahogy a sienai kismesterek a képeiket festették, akik művészek voltak, ugyanakkor kézművesek is a szó nemes értelmében. Maguk keresték a földpátot, vagyis a színeket, maguk vágták a táblát, amelyre elképzelésüket festették, maguk fűrészelték a kereteket is. Ugyanígy írom a forgatókönyvet, rendezek, majd vágó nélkül, saját kezűleg állítom össze a filmemet… Olykor magam is fényképezem őket. Ugyanakkor nem tartom magam se forgatókönyvírónak, se rendezőnek, se vágónak, se operatőrnek. Egyszerűen képírónak tartom magam…” – fogalmazza meg illő és a legkevésbé sem kimódolt szerénységgel.
A Sodrásban-kötet, mely a már meg nem élt 80. születésnapi üdvözlő kötete lehetett volna, kicsiny túlzással hasonlóképpen készült. Pintér Judit, aki talán még az első Balázs Béla Stúdiós idejéből is ismerhette volna Gaál-t, pontosan ezzel a kismesteres aprólékossággal hozta össze a könyvet. Mintha Gaál szellemi öröksége és példázatossága multiplikálódott volna: a szervezés, szerkesztés, lektori munka, válogatás, előtte az ELTE BTK-n Gaál-konferencia szervezése (2013-ban) igen rangos hozzáértők széles körében, a maga-készítette interjúk, a képanyag-válogatás, a mellékletek (223-269. old.) összeállítása díjakkal, Gaál publikációk listájával, összes filmjével, interjúk és megnyilatkozások, fotókiállítások teljes listáival, ez meglehetősen vaskos feladat-együttes. Segítségére volt ugyan szerkesztőtársa, Shah Gabriella, aki mint a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum igazgatója végtelen szorgalommal dolgozott a Pásztói Múzeumban létrehozott Gaál István emlékszobán is, de bármilyen részmunka megosztása még kevés e komplex kötet megalkotásához. Sőt, a Pintér Judit szerkesztette sorozatban a Sára 80. kötet is számos ponton találkozik a két egykori főiskolai osztálytárs, sőt később életútjuk során több ízben is alkotótárs, a „pálóc” vidékről jött két falusi srác és vidékkedvelő, „hegyek szerelmese” karakter megannyi életvilágában, de elsősorban is a képi gondolkodás rokonságában, „szavak nélkül is értjük egymást” közösségében. Sőt a sorozat további opusza a Szőts István emlékére készült könyv is, aki személyében Gaál híve, tanítója, barátja, világlátásban rokona is volt és maradt – kinek búcsúztatóját halála alkalmával ugyancsak Gaál mondta el.
A kötet – mint a legtöbb „Festschrift”, üdvözlő és emlékező mű –, a befektetett munkával csak mintegy „köntösét” kapja meg. Olvasóként az elegáns sorozatterv mélyfeketéje a polcon való keresést könnyíti, de ebben rejlik maga a képanyag, az életút, a megélt világok emléke, s ami nem kevésbé fontos: az alkotó saját írásai (Gaál esetében itt tizenegy válogatott anyag, hozzátéve a saját publikációk másfél oldalnyi címlistáját a Függelék lapjain) ugyancsak, melyek filmtervtől akadémiai tagsággal kapcsolatos hivatalos levéltől indiai filmhét-megnyitóig vagy Az utolsó kézirat-töredékig egy sor olyan aktivitást mutatnak, melyek a „magányos” Gaál István szakmai jelenlétét a legsokszínűbben bizonyítják. S ebből sem tudnak mindent láttatni: Kincses Károly fotótörténész például a Gaál-beszélgetések záradékaképpen felhasználásra megkapott 40.000 képnegatív önálló fotó-film-történeti jelentőségéről szól (167-171.), de mellékeli a Sára- és Gaál-fotókból megformált kiállítás megnyitójának szövegeit is, kettejük közös emlékezését műtörténet-tanárukra, Szöllősy Évára, s megformálja a „Képekben gondolkodtunk” vallomáson túli saját elemzését „Mozgó állóképek” címmel Kincses Károly segítségével, amiből a kamera-használat és beállítás optikai univerzumára láthatunk rá. Ez a képalkotó aspektus (lévén szó elsődlegesen operatőrről, s mellette élethosszan fényképező kismesterről is) végighúzódik a köteten, mégpedig a Bevezető, Emlékezés, Dokumentumok, Tanulmányok és Függelék egységén belül is elsődlegesen a tanulmány-válogatásban. Gaál halála utáni emlékezésben a Filmvilág és a Metropolis folyóiratok is kivették részüket, de a filmszakma elemzői körének és kollegiális miliőjének kiváló publicistái mellett és között számosan a kötetben is rendkívül alapos közleményekkel járulnak hozzá a Gaál-összképhez (73-220.).
A recenzens mindig kényszerű szerepe, hogy válogatnia kell – hangnem, stílus, tartalom, mondandó, üzenet, harmóniák és diszharmóniák között mindig van egybehangolódó és eltérő is. Az összes tanulmány felsorolása és tematikus körvonalazása nem férhet el itt, de a fő trendeket jelezni érdemes. Ami meghatározó volt Gaál István számára is: az emberi kapcsolatok, azt érdemes respektálni. Római főiskolás korából származó, vagy az olasz filmfőiskolán vállalt oktatói munkájához kapcsolódó tartalmas, baráti kapcsolat sok is volt, ezek közül is említést érdemel Angelo Bernardini emlékező írása és Giacomo Gambetti áttekintő tanulmánya Gaál korszakairól, utóbbitól az első idők képanyagáról és gondolati szerkesztettségéről, alkotói vállalásának tónusairól és filmnyelvi nóvumáról. Szekfü András eddig kiadatlan interjúja Gaál-lal ugyancsak a „plebejus demokrata” attitűd alkotói magatartás-mögöttesét sejteti, a salgótarjáni-pásztói paraszti világ életélményét emeli ki, melyhez a feledhetetlen prófétai alkat, európai zenekutató tehetség, Rajeczky Benjámin szerzetesi mintája, népzenekutatói eredetisége járul hozzá meghatározó elemként. Ez a falu és eredetiség, a „gyökerek” megléte és keresése játszik utána főszerepet Gaál Bartók-filmjeiben és zenei hangoltságú kisfilmjeiben (Az éjszaka zenéje, Legato, Gyökerek), kompozíciós elveiben és „kódjaiban”, melyekben a későbbi játékfilmek esetében is hozzájárul a szintén római ösztöndíjas Szöllősy András zeneszerző folytonos közreműködése Gaál filmzenéiben és zenei hangoltságú filmetűdjeinek hangadó segítésében. A kötetben ha tematikus blokkok lennének, jelentős hányada az írásos műveknek éppen ebbe tartozna: Deák-Sárosi László a Pályamunkások hang-kép ritmikájáról közöl itt fontos írást, Várbíró Judit emlékezése „Gaál István és a zene” címen Gluck Orpheus és Eurydiké-jének tévés adaptációjáról ír érdemi részleteket, Bene Bálint a Sodrásban filmzenei hátterének szerepéről ad elemzést, de a legtöbb írásban megjelenik a zenéhez „nem értő”, aktívan nem zenélő Gaál zenei érzékenysége, kompozíciós példatára, szinte „partitúra” szerinti eszközkészlete, melynek aktiválásával egész élete utolsó kisfilmjeiig folytonos zenekészlettel, klasszikus kedvencekkel és modern kísérletekkel élt. Zenével élt és zenére formált oly sok mindent, hogy e kiemelés nem is mesterkélt itt.
A másik jelentősebb élménytartomány nemcsak Gaál életében, de környezete, kollégái, és főleg tanítványai körében maga az oktatás volt. Rómában, Velencében, és Indiában a púnai főiskolán tanítványai köre volt, akikkel és akikért élt, akik folyamatos alkotótársai lehettek első pillanataiktól kezdve szakmai sikereikig (mintegy „véletlenül” az afgán Shah Timor is indiai diákjából „magántanítványa” volt és maradt Gaál Istvánnak a pásztói közegben), s akiket éppúgy tekintett szuverén embereknek, mint a „reneszánsz kézművesség” jegyében megformált saját „filmköltő” és „mozgóképfestő” attitűdjét átvenni képes alkotóknak. A folyamatos tanulás és átadás és tiszteletteljes közvetítés ugyanakkor nemcsak szakmai színtéren erősítette (egyszer már, 1981-ben tudatosan nemet mondott a további alkotói életútnak, azután mégis dolgozott haláláig, amikor még befejezetlen filmtervek maradtak utána…!), hanem nyitottá tette a spirituális színtéren is arra, befogadó lehessen egy keleti miszticizmus, egy más típusú értékrend, egy másfajta élet- és világfelfogás iránt. Nem lett hívő emberré, de megmaradt kreatív befogadónak, aki számára a jelek és szimbolikák a teljesebb megértés kompozicionális tartozékai lettek és maradtak is. Ezt a strukturáló gondolkodást, a természet és a leképezés eszköztárának minél rigorózusabb komolyanvételét tekinti meghatározó komponensnek Gelencsér Gábor „A gerely röptének íve” című kiváló tanulmánya és Bakos Gábor két egészen kivételesen izgalmas szakelemzése („Emlékfilm-építészet – Gaál István városfilmjei”, „Tájhagyomány útján – Gaál István művészetének szőtsi hagyatéka”), ami tovább is vezeti az Olvasót a városok egyedi, kisfilmes, saját impressziókra hangolt (Római szonáta, Rendhagyó párizsi leltár, Keralai mozaikok) filmfestészeti teremtményei felé, melyekben már a kollektív mitologikus emlékezés is helyet kap, nemcsak a festészeti-téri örökség respektusa. Pintér Judit mintegy a Tanulmányok zárásaképpen is Gaál magyar és olasz megítéléséhez, a képi modernitás új korszakaihoz kötő komponenseket foglalja össze nagyívű írásában.

A tanulmány teljes szövege a Periszkóp 2 portálon olvasható